Amikor a természet közbeszól

Váratlanul feltűnt tornádó

1814. augusztus 24-én a Fehér Házba betörő britek megvacsoráztak, majd felgyújtották az elnöki kúriát több washingtoni középülettel együtt. Ezt követően azonban távozniuk kellett: egy tornádó ugyanis váratlanul lecsapott.

Az esemény előtti években az Egyesült Királyság már egy ideje Napóleonra figyelt, aki sorra győzelmeket ért el. 1812-ben az Amerikai Egyesült Államok úgy döntött, itt a megfelelő alkalom megtámadni Kanadát, amely brit gyarmati uralom alatt állt. Amerika gazdaságát megviselte a franciák ellen bevezetett blokád, emellett James Madison elnök nem szívlelte, hogy feltartóztatott hajóik legénységét a britek arra kényszerítették, hogy saját kötelékükben harcoljanak tovább. Mindezen érvek elősegítették a háború kialakulását. Azonban 1812 júniusában, amikor az amerikai vezetés hadat üzent az Egyesült Királyságnak, nem rendelkezett erős hadsereggel, sem megfelelő flottával. Emiatt nem sikerült a Kanada elleni szárazföldi támadás. A tengeren, egy az egy elleni hajós támadásokban azonban háromszor is nyertesen kerültek ki a harcokból, ami miatt a britek erőik átcsoportosításáról döntöttek. A korábbiaknál is erősebb gazdasági blokádot vezettek be, ezzel 1814 végére csődbe taszítva Washingtont.

Még az év augusztusában a brit hadsereg négyezer fővel partra szállt a Patuxent folyó közelében, majd megszállta a fiatal fővárost, ahol felgyújtották a Capitoliumot és több kormányzati épületet. Ezt követően a Fehér Házhoz (pontosabban annak elődjéhez, az akkor elnöki kúriának nevezett épülethez) értek, ahonnan James Madison elnök már korábban elmenekült. Dolley Madison, a First Lady azonban még ott maradt, hogy minél több értéktárgyat megmentsen. Mielőtt elhagyta a helyszínt, megmentette egyebek mellett Gilbert Stuart George Washingtonról készült portréját.

A brit hadsereg katonái az épületbe érve megebédeltek, majd a Fehér Ház elődjét is a lángok martalékává tették. A 26 órán át tartó megszállásnak egy váratlanul lecsapó hurrikán, majd az azt követő tornádó vetett véget, amelyek hatására a britek elmenekültek, a lángok pedig elaludtak. Az időjárási viszontagságok miatt számtalan brit katona életét vesztette. A tornádó a beszámolók szerint két brit ágyút is magával ragadott. Washingtonban az eseten kívül ritkán söpört végig tornádó. Az elnök augusztus 27-én tért vissza és úgy határozott, hogy ugyanazon a helyen épüljön fel az új Fehér Ház. 1814 karácsonyán végül az Amerikai Egyesült Államok békét kötött az Egyesült Királysággal és a genti békeszerződésben foglaltak szerint visszatértek a háború előtti állapotokhoz.

A méhek támadása

Az első világháború főbb hadviselői közül többen rendelkeztek tengerentúli gyarmatokkal is. Afrikában a különféle országok további területeket is meg akartak szerezni egymástól, ezért már a Nagy Háború elején indítottak hadműveleteket ennek érdekében. 1914 novemberében Nagy-Britannia Németország három gyarmatának egyikét tervezte lerohanni saját, indiai gyarmati csapataival. Németországnak három gyarmata volt: Német Nyugat-Afrika, Német Délnyugat-Afrika és Német Kelet-Afrika. Utóbbi elfoglalására készültek elő a katonák, akik a tervek szerint először Tanga városát támadták volna meg, amely fontos csomópont volt, közel 80 kilométerre a Brit Kelet-Afrika határától.

A partraszállás azonban már a kezdetekben akadályokba ütközött. 1914. november 2-án érkezett a város közelébe a brit HMS Fox cirkáló, melynek kapitánya, Francis Caulfeild partra szállt. Egy órát adott a német gyarmati csapatoknak arra, hogy megadják magukat. Mielőtt távozott, megkérdezte, vannak-e tengeri aknák a kikötőben, mire a várost védők félrevezetve a kapitányt, igennel feletek, ezzel időt nyerve. Valójában nem voltak aknák, Caulfeild kapitány azonban másnapig kerestette azokat. Arthur Edward Aitken vezérezredesnek, a szárazföldi egységek parancsnokának csapatai november 3-a estéjére mind szárazföldre kerültek. Ez idő alatt a német csapatok felkészültek és Paul Emil von Lettow-Vorbeck alezredes is megérkezett a városba.

A brit csapatok túlerővel bírtak, közel nyolcezren készültek támadásra 250, többségében bennszülött katona ellen. Azonban a briteknél harcoló, úgynevezett „B” expedíciós erő katonáinak többsége - a gurkha csapatok és a 2. észak-lancashire-i ezred kivételével - tapasztalatlan volt és hiányos kiképzést kapott, mivel 1914 novemberére Nagy-Britannia minden területéről Európába küldte a legértékesebb csapatait.

November 4-én Aitken vezérezredes támadást indított két csoportban. A több helyen kialakított rejtekhelyekről azonban német és helybéli, aszkari védők támadták a városba tartó katonákat. Egyedül a gurkhák és az észak-lancashire-i ezred ért el a városba, majd foglalta el a vámházat és a Hotel Deutscher Kaisert.

Az indiai egységek felszereltsége gyenge volt, és a természet is beleszólt a háború menetébe. A fegyverek zaja ugyanis feldühítette a térségben honos kelet-afrikai méheket, amelyek az európaiaknál agresszívebbek, sőt, gyakran hozzájuk képest három-négyszeres számban jelennek meg. A méhraj, a kaptár védelme érdekében képes több, mint egy kilométeren át üldözni a fenyegetés forrását. A méhek megtámadták a német katonákat is, de legtöbben a brit csapatokat vették észre. Támadásuk okozhatta több katona életének elvesztését is. Voltak, akik elmenekültek az indiai egységek katonái közül. Kevesen maradtak, miközben vonattal további aszkari erősítés érkezet, akiket Lettow-Vorbeck alezredes a britek bekerítésére küldött harcba.

A szuronyrohamot követően a brit csapatok visszavonultak. A német csapatok parancsokai azonban továbbra sem bízták el magukat, ugyanis csupán közel ezer katona állt rendelkezésükre. Ráadásul több félreértés után az aszkari egységek bizonyos része Tanga helyett egy másik táborhelyre ment, ezzel a város sebezhetőbbé vált. Mindez azonban nem jutott Aitken vezérezredeshez, aki jelentősen több katonára számított az ellenség oldalán és emiatt teljesen kivonta saját csapatait.