„Az al-Kaida a terrorizmus McDonald’s-a”

Szokás mondani, hogy 2001. szeptember 11., az ikertornyok lerombolása után megváltozott a világ. Mégis melyek azok a csomópontok, melyekben ez tetten érhető?

Az egyik legfontosabb az, hogy az Amerikai Egyesült Államok újragondolta és átalakította korábbi biztonságpolitikáját, különösen annak belbiztonsági vonatkozásait. A Belbiztonsági Minisztérium létrehozásával belsőleg egy intézményesen is integrált biztonsági szektor felé indult meg az USA. Az addig sokszor vetélkedő, önálló és külön cselekvő intézményektől származó, a terrorizmusra vonatkozó információkat azóta egy helyen gyűjtik és elemzik. Ugyancsak kulcsfontosságú, hogy az elmúlt években az USA kül- és biztonságpolitikáját a terrorizmus elleni harc határozta meg. Igaz, az utóbbi időben ez egy kicsit már veszített a lendületéből, bár továbbra is az egyik legfontosabb prioritás. Végül lényeges látnunk, hogy a terrorizmus kérdése és a terrorizmus elleni küzdelem az ikertornyok pusztulása után világszerte kulcsfontosságú kérdéssé vált. Ennek legfőbb oka, hogy az USA globális hatalom, mely szövetségesi rendszerén és bilaterális kapcsolatai révén az egész világra képes hatni. De az is erősítette ezt a hangulatot, hogy sok állam – kihasználva az alkalmat – egyszerűen terroristának bélyegezte a vele szemben álló fegyveres mozgalmakat. Az persze egy másik kérdés, hogy a világméretű terrorizmus elleni küzdelem sikeres-e. Vannak olyan területek, ahol igen, vannak ahol nem. 2001 után az Egyesült Államok honi területein például nagyon kevés terrorcselekményt követtek el, ez alighanem komoly siker, miként az is vitathatatlan, hogy a különböző terrorizmus ellenes intézkedések jelentősen javították a repülés biztonságát. Ugyanakkor az tény, hogy az USA sok más külpolitikai törekvését a terrorizmus elleni harcra fűzte fel, és ebből már komoly problémák származtak. Ezek egyike szerintem Irak, ahol pont a Szaddám-rendszer megdöntése nyitott meg lehetőségeket a terrorizmus számára.

Utólag mindig okosabbak vagyunk, pontosan úgy, mint a lottónál. Bár mind a 90 számot ismerjük, de igen ritkán találjuk el azt az ötöt, amit kihúznak. Ráadásul a „mi lett volna, ha" történelmietlen kérdés. Az azonban tény, mert utólag kimutatták, hogy minden információ rendelkezésére állt az illetékes szerveknek. Ha ezeket összerakták volna olyan sorrendben és olyan módon, mint ahogy utólag tették, akkor talán meg lehetett volna akadályozni a katasztrófát.

Azt mondta, hogy határokon belül komoly sikereket ért el az USA. Ennek az lett az ára, hogy a terrorizmus iránya áttevődött Európára, vagy éppen a világ más tájaira. Ezek az államok vajon felkészültek erre?

Európát illetően – 2001-gyel összefüggésben – két terrorcselekményt szokás kiemelni: a madridi és a londoni támadást. Ahhoz képest, amit közvetlenül szeptember 11-e után jósoltak a biztonságpolitikai szakemberek, vagyis hogy a következő 9/11-re Európában kerül majd sor, szerintem nem rossz a helyzet: az iszlámra hivatkozó terrorszervezetek európai tevékenysége ugyan nőtt, de nem drámaian. Az Óvilágban elkövetett terrorcselekmények töredékét követik el ezek a csoportok. Szerintem mítosz, hogy az iszlámra hivatkozó terrorszervezetek Európát drámai célponttá tették volna. Ezzel együtt nem akarom lebecsülni a kérdés jelentőségét, s nem akarom megsérteni a két említett támadásban meghaltak hozzátartozóit sem. Világosan látnunk kell azonban, hogy Európában a modern terrorizmussal már a hatvanas évektől számolni kellett, s az európaiak terrorizmus-ellenes küzdelme is ekkortól datálódik. Miközben az USA számára 2001-től kezdve lett prioritás a terrorizmus ellen harc, az Óvilágban már több mint harminc éve folyt a küzdelem. Vitathatatlan ugyanakkor, hogy a New York-i, a madridi és londoni merényletek új lendületet adtak ennek is. Valószínűleg tehát ennek is szerepe van abban, hogy Európa számos sikert ért el a terrorizmus elleni harcban. Megszűnt az IRA, az ETA terrorcselekményeinek száma csökkent, és robbantásai inkább csak jelzésértékűek. A különböző támadásokban elhunytak számát Európában döntő részben a madridi és londoni áldozatok tették ki. Érezhetően jobb lett az együttműködés a különböző nemzeti szervezetek között a terrorizmus elleni harcban és még sorolhatnám… Persze mint minden, ez is nézőpont kérdése: attól is nagymértékben függ, hogy sikernek vagy kudarcnak látjuk-e a terrorizmus elleni harcot, hogy miként tekintünk a terrorizmusra, képesek vagyunk-e differenciáltan látni a problémát.

Hogy érti ezt?

Mindenekelőtt úgy, hogy a terrorizmus végigkísérte az emberiség történetét, és én nem hiszek teljes felszámolásának lehetőségében. Vissza lehet szorítani, de aligha lehet megszüntetni. Világosan kell látni azt is, hogy rendkívül eltérő terroristákkal és terrorcsoportokkal szembesülünk a terrorizmus elleni küzdelem során. Vannak nemzeti terrorcsoportok – ezekből van a legtöbb -, vannak szubregionális terrorcsoportok – melyek tevékenysége túllép egy adott ország határán -, s vannak önmagukat globálisnak tekintő terrorcsoportok, de ezek száma elenyésző. Vannak konkrét politikai célokat elérni szándékozók, a nemzeti jellegűek többnyire ilyenek, vannak megélhetési terroristák, akik például válságdíj reményében követnek el emberrablásokat, s vannak ideológiai ellentétektől vezérelt terrorcsoportok, teljesíthetetlen vagy körülhatárolhatatlan célokat megfogalmazó vallási fanatikusok. Vannak kis létszámú, néhány tíz vagy néhány száz fős csoportok, és vannak olyanok, melyek 10 ezernél is több taggal rendelkeznek. Bár mindegyikkel szemben fel kell lépni, de – függően attól, milyen csoportról van szó – nagyon különböző módon kell ezt tenni, ha sikeresek akarunk lenni. A kutatások azt mutatják, hogy a nagy terrorszervezetek egy részét például katonai úton reménytelen vállalkozás felszámolni, viszont aktivitásuk – legalábbis a tapasztalatok szerint – jelentősen csökken, ha politikai szereplőkké válnak, vegyük a Fatah, a Hamász, a Hezbollah szerepét. A csoportok egy másik részének viszont akkor csökken az aktivitása, ha elvesztik vezetőiket. Ez azt jelenti, hogy ezeket ily módon lehet a leghatékonyabban felszámolni. A nemzeti terrorcsoportok és szubregionális terrorszervezetek tevékenységi köre jól behatárolható, a globális terrorizmust képviselőké már kevésbé, de mint említettem, ez a legszűkebb társaság. Szintén nagyon lényegesnek tartom, hogy amikor azt mondjuk, nőtt a terrorizmus veszélye, akkor azt is meg kell mondanunk, hogy konkrétan hol nőtt. Nem ugyanolyan ugyanis Magyarország fenyegetettsége, mint például Iraké. Ez azért fontos, mert a terrorfenyegetettség növekedését hajlamosak vagyunk a világ egészére vonatkoztatni, holott pontosan körülhatárolható, hogy hol nőtt a veszély. Az elkövetett cselekmények 80 százalékát továbbra is két területen, a Közel-Keleten és Dél-Ázsiában hajtják végre. A fennmaradó 20 százalékon osztozik a világ többi része.

Ez esetben miért olyan általánosan elfogadott, hogy nőtt a terrorveszély? Mi befolyásolja jelentősen a fenyegetettség érzését?

Több szereplő is hozzájárul ahhoz, hogy nagyobbnak látjuk a terrorfenyegetettséget, mint amekkora valójában. Az egyik a média, amely szenzációéhségével maga is felnagyítja a veszélyt. A modern médiának szüksége van valamire, amivel növeli a nézettségét. Erre egy terrorcselekmény élőben való közvetítése a legalkalmasabb eszköz. Ez az úgynevezett CNN-effektus: azzal, hogy a hírcsatorna szinte élőben közvetítette az ikertornyok pusztulását, az egész világra kisugározta annak borzalmát is. Paradox módon van egyfajta érdekazonosság a hírközlő szervek és a terroristák között, a másik oldalról ugyanis a terroristák is érdekeltek abban, hogy a média odafigyeljen rájuk. A terrorszervezetek igen racionálisan gondolkodnak. Minél kisebb ráfordítással minél nagyobb eredményt akarnak elérni. A 90-es évek végén, a 2000-es évek elején szinte vetélkedtek egymással a terroristák, hogy ki tud nagyobb pusztítást véghezvinni. A ki tud nagyobb fájdalommal járó cselekményt végrehajtani politikai szempontja mellett ma már a robbantások végrehajtásánál a terroristák a média szempontjait is figyelembe veszik. Ilyen lehet például az, ha többször, időben egymástól eltolva robbantanak, mely robbantások közül a legnagyobbat a média megjelenését követő időpontra időzítik. Ha ezt nem tudják megszervezni,

Gondolom, a gazdasági hadviselésre célzott.

Logikus, amit mondott, hogy politikai, gazdasági eszközökkel nagyobb sikereket lehet elérni a terrorszervezetek ellen. Ennek ellenére 2001 után az amerikaiak mégiscsak a katonai megoldást erőltették.

Mi indokolja épp most ezt a kijózanodást?

Szerintem döntően a kudarc és a sikertelenség, továbbá az, hogy a terrorizmus összekeverése a stratégiai és gazdasági érdekek érvényesítésével csökkenti a hatékonyságot mindkét területen. Kicsit hasonló helyzet áll fenn itt is, mint a Közel-Kelet demokratizálásának szándékánál. Van egy fontos ismérve a terrorizmusnak: a különféle csoportok ott érzik magukat nyeregben, ahol a központi hatalom gyenge, nem rendelkezik a szükséges erőszak-monopóliummal. De a Nyugatnak biztonságpolitikai szempontból nem feltétlenül demokratikus államokat kell létrehoznia Afganisztánban és Irakban, hanem stabil államokat kell megteremtenie. Olyanokat, ahol a központi hatalom képes megfékezni a különböző fegyveres csoportokat és terrorszervezeteket. Egy állam politikai és gazdasági stabilitása döntő mértékben járul hozzá ahhoz, hogy elkerüljék a terroristák. Szaddám Husszein idejében nem voltak terroristák, illetve csak azok a csoportok működhettek, melyeket a központi hatalom gyakorlatilag jóváhagyott. Ma ezek az országok nem stabilak – bár Irakban a korábbi évekhez képest talán javult egy kicsit a helyzet – , és ez az instabilitás óriási veszélyeket hordozhat magában nemcsak és talán nem is elsősorban a terrorizmus szempontjából, de térség hatalmi egyensúlyának szempontjából is.

Igen. Ez így van, Irak ugyanis teherré vált az USA számára. Gazdasági, politikai és pr-teherré egyaránt. Az események bebizonyították, hogy az iraki háború prekoncepciója, tervezése és a kivitelezése is hibás volt. Döntően azért, mert a terrorizmus elleni harc hullámain kívánták rendezni, miközben a dolognak nem sok köze volt a terrorizmushoz. Ennek meg is lett az eredménye. Holott valószínűleg a terrorizmus elleni harcnak is igen jót tenne, ha az iraki kolonc, az iraki nyűg nem lenne rajta.