Az első világháború katonáit tizedelő baktérium már az ókori Rómában is jelen volt

2010 októberében Davide Tanasi, a Dél-Floridai Egyetem régésze Olaszország partjaitól nem messze fogakat húzott. Páciensei szicíliaiak voltak, mintegy 34-en, akik már jó 1500 éve halottak voltak. E keresztény rómaiakat a siracusai Szent Luca-katakombákban helyezték örök nyugalomra – e valóságos földalatti város mérete nagyjából a washingtoni Fehér Ház alapterületének felel meg, és mintegy 8000 „lakója” van.

A holttestek mára már nem éppen hófehér fogai közt rejtőzött egy különleges baktérium: a Bartonella quintana, az úgynevezett „lövészárokláz” nevű betegség okozója, amely vélhetően tetvek közreműködésével került a rómaiak szájába. E baktérium – melynek neve a visszatérő ötnapos lázas periódusokra utal, amelyeket kivált – valószínűleg közrejátszott némely páciens halálában is. A Tanasi által vizsgált egyének csupán néhány főt tettek ki abból a rengeteg történelmi példából, amelyről a szakember egy új tanulmányban írt, amely a PLOS One című tudományos folyóiratban jelent meg, és amelyben a betegség történetét igyekezett végigkövetni szerte Európában.

A kór köznapi neve az első világháborúból származik, amelynek csataterein meglehetősen gyakori volt az előfordulása. A lövészárkokban a tetvek és a patkányok jól érezték magukat az embertömeg közepette, a katonák körében pedig állandóak voltak a fertőzések. A (jó esetben csak) bokáig álló mocsok sem javított a higiéniamentes környezeten, a fürdés gondolata pedig lázálomnak is beillett.

Ausztrál katonák egy lövészárokban a törökországi Gallipolinál, különleges periszkópos puskával, 1915. (kép forrása: Wikimedia Commons)

A betegség kisebb mértékben visszatért a második világháború harcmezőin is, a szicíliai katakombák halottai azonban mintegy 15 évszázaddal megelőzik mindkettőt. „Az első világháború tökéletes viszonyokat biztosított a lövészárokláz jókora járványához” – mondta el Tanasi. A régész és csapata 13 különböző helyszínt – civil és katonai temetőket egyaránt – vizsgált át, mintegy 5000 évet felölelve, hogy a lövészárokláz európai előfordulását vizsgálják különböző populációk körében a mai Franciaország, Olaszország, Litvánia, Ukrajna és Oroszország területén. Azt is vizsgálták továbbá, hogy az évezredek során maga a baktérium hogyan változhatott.

A kutatók az előfordulásban nem fedeztek fel különbséget a civil és katonai populációk között, annak ellenére, hogy a köznyelv a háborúval kapcsolja össze a betegséget. Tanasi szerint az, hogy az említett 34 szicíliai lakosnak a fogaiban jelen volt a baktérium, azt mutatja, hogy életkörülményeik meglehetősen nyomorúságosak voltak.

Fontos a tisztaság

Amikor egy tetű elkezdi egy, a baktériummal fertőzött gazdatest vérét szívni, a mikroba tovább szaporodik az élősködő bélrendszerében. Ha a tetű új gazdatestre vándorol, székletével az áldozat bőrébe juttatja a kórokozót. Ezután a baktérium könnyűszerrel mozog a fertőzött vérrendszerében – így került például a vizsgált rómaiak fogazatába is.

A lövészároklázat csak a mikrobaelmélet térnyerését követően, a 19. század végén azonosították hivatalosan is. – mondta el Carol Byerly, az amerikai hadsereg egészségügyi történetének szakértője. A névadó láz mellett a fejfájás, a hasban és sípcsontban érzett fájdalom, valamint a szédülés is a jellemző tünetek közé tartozik. „A lövészárokláz korábban is létezett, jelen volt a környezetben, de csak egy volt a rengetegféle lázas megbetegedés közül, amelyet az emberek nem tudtak igazán azonosítani” – mondta el Byerly. „Nem akarta senki elkapni, de nem is rettegtek tőle.”

A csaknem 800 amerikai katona közül, akik az első világháború folyamán igazoltan elkapták a fertőzést, ketten haltak bele a hozzáférhető adatok alapján. Jóval nagyobb gondot jelentettek a vezetés számára a lövészárkokban terjengő egyéb betegségek, mint például a tífusz, a dizentéria, vagy az 1918-ban kitört spanyolnátha.

A lövészárokláz pedig aligha tűnt el: legutóbb idén júliusban, a coloradói Denver városában ütötte fel fejét. Nem csak ez az egy történelmi baktérium kering ma is a levegőben: az állam egy másik részén idén találtak egy mókust, amelynél a vizsgálat kimutatta a bubópestis jelenlétét.

Szerb csapatok tetűmentesítése egy hosszabb frontszolgálat után, 1916. (kép forrása: Wikimedia Commons)

Miután a mocsok és a lövészárokláz közti kapcsolat egyértelművé vált, a világ hadseregei nagyobb hangsúlyt fektettek a higiéniára. Az amerikai haderőnél rendszeres tetűirtásokat írtak elő, ami valószínűleg hozzájárult ahhoz, hogy csapataik körében lényegesen alatta maradt az esetszám az európai haderőkénél, amelyekben a fertőzöttek száma elérte a félmilliót is.

A szicíliai katakombákat és a nyugat-európai senki földjét összekötő tanulság nagyon egyszerű: a tisztaság létfontosságú. „Kétmillió embert elhelyezel lövészárkokban, aztán nem engeded nekik a tisztálkodást. Így kezdődnek a járványok” – mondta Byerly.