Az unalom bűne

HHhH – Himmler agyát Heydrichnek hívják

Szöveg: Révész Béla | 2021. december 5. 16:57

Egy remek filmes téma, egy teljesen elbaltázott lehetőség. Cédric Jimenez múzeumszagú, dögunalmas és érdektelen filmet forgatott a második világháború egyik leghíresebb merényletéről.

Reinhard Heydrich cseh- morva protektor 1942-es meggyilkolása a világégés alatti cseh ellenállás egyik dicső pillanata. Gyakorlati hatásai - az eszelős megtorlások, a lidicei mészárlás – miatt többen kérdőjelezik meg a tett észszerűségét, tény azonban, hogy a leigázott nép ezzel az akcióval olyan erősen üzent a náci Németországnak, amit még Hitler is azonnal felfogott. A téma a filmes világot is megihlette, számtalan alkotás született arról, mi is történt azon a májusi napon. Legutóbb a HHhH és az Anthropoid készült el gyakorlatilag párhuzamosan, így előbbi premierjét el is kellett halasztani. Pedig akkor sem veszítünk sokat, ha soha nem látjuk.

A koncepció alapján majdnem egy órán át Heydrich (Jason Clarke) felemelkedését láthatjuk, gyakorlatilag onnan, hogy páros lábbal rúgják ki a haditengerészettől (mindig a szex, mindig az a mocskos szex), odáig, hogy eszelős SS-gyilkológépként birodalmi protektorrá nevezik ki. Aztán jön egy egészen hirtelen és megmagyarázhatatlan váltás, és belecsöppenünk a cseh ellenállás kellős közepébe, ahol ifjú hőseink, Jozef Gabčík és Jan Kubiš (Jack Reynor és Jack O’Connell) minden erejükkel azon vannak, hogy likvidálják a szörnyeteget. Kapitális hibának bizonyul a film ilyen jellegű felépítése. Egészen addig azt hihetnénk, hogy látunk egy filmet a hóhér nézőpontjából, ami akár izgalmas is lehetne. Az értelmezhetetlen váltással ez az illúzió szertefoszlik, a párhuzamos cselekmény értelmetlenné válik a film első felének tükrében. Nem azért, mert nem tudjuk, miről van szó, inkább azért, mert a két szál semmilyen formában nem erősíti egymást. Valóban olyan, mintha az alkotók két külön filmet forgattak volna le, aztán összeollózták volna eggyé. A végeredmény pedig érdektelenségbe fullasztotta az egész mozit.

Ha a film Heydrichre koncentrál, kaphattunk volna egy izgalmas fejlődéstörténetet egy szörnyetegről, aki a haza iránti hű katonából a náci rezsim egyik legfontosabb alakja, az Endlösung gyakorlati megvalósításán agyaló, érzelemmentes gyilkológéppé válik. A film azonban még azt a háromnegyed órát sem használja ki, amit erre szánt. Elsikkadnak Heydrich motivációi, mindössze gyengén felskiccelt jelenetekben látjuk azt a folyamatot, amelyben egy érzelmileg teljesen nulla, erős pszichés gondokkal küzdő ember végre megtalálja a helyét a világban, amelyben a népirtás számára olyan, mint a reggeli kávé elfogyasztása. Értjük, de nem látjuk azt sem, hogy Heydrich, a nőfaló, a női test (húst mondjunk inkább, hiszen tárgyként kezelte a nőket) élvhajhász fogyasztója miként fordul el feleségétől (akinek karrierje beindulását köszönheti), és hogyan találja találja meg a kielégülést a hatalomban, az SS-uniformisban és abban, hogy emberek ezreit mészároltatja le. Nem látjuk a filmben a történelmi összefüggéseket sem, a nézőnek muszáj valamilyen háttértudással rendelkezni ahhoz, hogy megértse a Wannsee konferencián történteket, miután a film minden előzmény nélkül két percet áldoz erre, majd visszakanyarodik valahová, minden magyarázat nélkül. Nem érezzük Heydrich politikai jelentőségét sem, a HHhH szimpla hóhérként ábrázolja, akinek napi munkája abban merül ki, hogy kínvallatásokon vesz részt és rezzenéstelen arccal tömegkivégzéseken vezényel. Mindezek miatt alakja arctalanná válik (Jason Clarke-ot elég nagy luxus arra használni, hogy „nézz pszichopatán”), karaktere súlytalan és unalmas. Maga a merénylet és Heydrich halála is közömbössé válik a néző előtt, egyszerűen nincs tétje az egésznek, tucatjelenet egy tucatfilmből.

Nem vagyunk szerencsésebb helyzetben akkor sem, ha a cseh ellenállási szálat nézzük. Ha lehet, még unalmasabb és sótlanabb, mint Heydriché. Kínosan viccelődő fiatalemberek hirtelen megérzik a helyzet komolyságát, s rájönnek, hogy ők fogják meggyilkolni a hóhért. Papírmasé alakokat látunk, akik nélkülöznek minden eredetiséget, az egyik éppen olyan, mint a másik, nem értjük motivációikat, nem értjük, értik-e egyáltalán, mibe csöppennek, az egyéniségek teljes hiánya pedig már nem csak álmosító, de idegesítő is a néző számára. Azért pedig irgalmatlanul nagy fekete pont jár, hogy a forgatókönyv az élet kontra halál súlyát folyamatosan azzal próbálja meg érzékeltetni, ahogyan a derék ellenállók ágyba bújnak a derék ellenálló lányokkal. Felszínes, közhelyes, giccses, felesleges, öncélú megoldás, mint majdnem minden ebben a párját ritkító dögunalomban.

A film egyik pozitívuma lehetne számunkra, hogy Budapesten forgatták (a szentendrei skanzen mint Lidice csak azért lehet erős, mert tudjuk, hol van), de sajnos a díszletekről is üvölt a múzeumjelleg. Kevés olyan történelmi film van, ahol olyan érzése van az embernek, mintha a díszlettervezőt is beleforgatták volna a filmbe, de ez pont olyan. Még a legkáoszosabb jelenetekben is érezni valami művit, szinte látni, ahogy dolgos műszaki kezek gondosan elhelyezik a kellékeket, sterillé és műtermi jellegűvé téve ezzel még azt is, ami valamelyest menthetővé tenné a menthetetlent.

Katarzis nincs, érzelem nincs, konklúzió van. A HHhH-ra egyszerűen nincsen logikus magyarázat. Emléket nem állít, gondolatot nem ébreszt, izgalmat nem ad. Egy teljesen elhibázott koncepció, egy felületes forgatókönyv és egy kifejezetten unalmas rendezés végeredménye, ahol senkivel nem tudunk azonosulni, nem tudunk drukkolni, sem szeretni, sem utálni nem lehet senkit. Saját fantáziátlanságába belebukó alkotás, amely joggal került máris a feledés mélységes kútjába. Az értelmetlenül és teljesen feleslegesen leforgatott film mintapéldánya. Béke vele.