Harckocsik magyar színekben

Cikksorozatunk első részében felelevenítettük a magyar haderő első világháború, utolsó utáni pillanatában megfoganó gondolatát, miszerint páncélautókkal kell felszerelni a hadsereget. Ezen igyekezetet keresztül húzta a háború lezárása, majd az azt követő békediktátum, ami tulajdonképpen egy évtizeddel visszavetette a páncélozott járművek hazai elterjedésének lehetőségét. Persze a rejtés időszakában számos hivatalos és még több titkos törekvés próbált kedvezőbb feltételeket megteremteni, azonban valós áttörésre egészen a húszas évek végéig, a harmincas évek kezdetéig várni kellett.

Egy képzelt 1930-as leltár szerint hazánk hat darab, még az első világháború utolsó pillanataiban vásárolt német páncélautóval, hét harckocsi-utánzattal és öt darab olasz Fiat 3000B típusú könnyű harckocsival rendelkezett (utóbbiak egész pontosan 1931 tavaszán érkeztek meg Magyarországra alkatrészenként, mezőgazdasági gépeknek álcázva). Ezekkel, illetve ezeken folyt a harckocsizók képzése.

A kísérleti harckocsiszázad élére 1932-ben érkezett szintén Olaszországból egy Carden Loyd MK.VI. típusú kis harckocsi, amelyet az alegység parancsnoki állományának szántak. Az Európa-szerte népszerű tankette kategória tulajdonképpen nem is kategorizálható klasszikus harckocsinak, hiszen nem rendelkezett lövegtoronnyal, fő fegyverzetét maximum a gyalogság által körülményesen mozgatható nehéz kézifegyverek alkották. A bemutató példányt azonban alkalmatlannak találta a hazai katonai vezetés, így a tömeges rendelés elmaradt. Érdekes döntésnek tűnhet az elutasítás, ha azt vesszük alapul, hogy 1932-ben is csak öt Fiat harckocsi, egy Carden Loyd kisharckocsi és már csak öt üzemképes L.K. II. páncélkocsi, valamint hozzávetőlegesen ugyanennyi utánzat állt rendelkezésre. Pedig az ugyanekkor elfogadott harckocsiszázad szervezési rendelete szerint már tizenegy harckocsival és öt kisharckocsival kellett volna bírnia a fegyvernemnek, nem említve a kiegészítő képességeket és a páncélozott gépkocsikat. Az elvárás és a vele szembenálló valóság kapcsolatát tovább bonyolította, hogy sem itthon, sem a környező országok tekintetében nem kínálkozott reális lehetőség a helyzet megváltoztatására.

Egy évvel később azonban Olaszország felajánlotta, hogy Magyarországra is elhozzák a Carden Loyd fejlesztett, új változatát. A CV-33 Fiat Ansaldó 1934-ben mutatkozott be hazánkban. Elődjével ellentétben, a három tonnás kisharckocsinak már sokkal jobb fogadtatásban volt része. Rövidesen meg is köttetett a szerződés és itthon 35M kis harckocsiként rendszeresítették, saját Gebauer ikergéppuskával felszerelve. Az olaszok kedvező hitelkonstrukciójával élve összesen 150 darab készült el, amelyek 1935-1936 között be is futottak Magyarországra.

Ez a hatalmas képesség és számbeli fejlődés a hazai felkészítések rendjében is változást hozott. Töröltek egy sor, amúgy is csak hivatalosan létező, de üres alegységet és megszületett két kisharckocsi-század, 20-20 darab Ansaldóval. Megkezdődött a harckocsizó élet Magyarországon, egyúttal a kiképzés Hajmáskéren és Örkénytáborban. A hadvezetés úgy érezte, hogy ideje továbblépni, mert bár az Ansaldók jó alapot biztosítottak a kezdetekhez, az európai trendeket követve szükség lett volna egy könnyű harckocsitípus meghonosítására is, nem beszélve az első világháború óta mostoha körülmények között elhúzódó páncélgépkocsis képesség megteremtésére.

Nem mindennapi lehetőség kínálkozott viszont Anglia irányából: Straussler Miklós mérnök ugyanis mindenképpen a csepeli Weiss Manfréd Vas- és Fémművei Rt-vel kívánt együttműködést kezdeményezni egy általa, a brit hadsereg számára tervezett jármű legyártására. A tervrajzokon létező összkerék-meghajtású páncélgépkocsi a A.C. 1. (Armoured Car 1) jelzést viselte. Végül a közös munka gyümölcseként gyártásra már egy tovább gondolt változat, az A.C. 2. került, amely olyan sikeresnek bizonyult, hogy Anglia rögtön 80 darabot rendelt meg a magyar gyártól. A konstrukció láttán a magyar Honvédelmi Minisztérium is rendelt egy alvázat azzal a céllal, hogy a kész járműre saját fejlesztésben, felépítményt terveztessen. A Weiss Manfréd és a Haditechnikai Intézet közös munkájának eredményeként 1939-ben bemutatkozhatott a Csaba páncélgépkocsi.

A darabonkénti közel 64 ezer pengős előállítási költségű jármű -teljes nevén a 39M Csaba felderítő-páncélgépkocsi- hamar a magyar felderítők alapeszközévé vált. A bemutatáskor megrendelt hatvanegy darab, már számos korszerűsítéssel bírt a prototípushoz képest. Joggal feltételezhető, hogy a csapatokhoz már a lehető legkorszerűbb változat jutott el. Ezzel ellentétben a fellépő anyaghiány okán az első nyolc darab például rendes páncélzat helyett vaslemezekkel lett ellátva, mondván ezek úgyis kiképzési célokat szolgáló gyakorló járművek, nem fontos a harci bevethetőség. Korabeli dokumentumok szerint az 1940 januárjában megjelenő típusból ’40 áprilisában nyolc vas-, tizenöt páncéllemezes kivitel állt a katonák rendelkezésre. Utóbbiakból júniusra már 54 darab sorakozott fel csatasorba. Még ebben az évben további 32 darab gyártásáról rendelkezett a minisztérium, 20 darab fegyveres (avagy csatár, 36M 20 milliméteres nehézpuskával ellátott), 12 darab rádiós parancsnoki változat megoszlásban. A típus sikerét ezen kívül az is bizonyítja, hogy ezzel a rendeléssel a Belügyminisztérium is benyújtotta az igényét további két rendőrségi célokra gyártott verzióra. Egy évvel később további honvédségi rendelésről született döntés, ám az akkor meghatározott hetven darabos rendelést 1943-ra végül ötvenre (32 fegyveres, 18 rádiós) csökkentették.

A típus első bevetésére előbb Erdély visszafoglalásakor, majd 1941-ben Újvidéken került sor. Bár már ekkor is érték veszteségek a páncélgépkocsis állományt, a szembenálló felek tűzerejével komolyabb nehézségek nélkül felvette a harcot. A Szovjetunió ellen indított offenzíva azonban már egészen más képet festett. A Csaba páncélosok gyenge tűzereje és védettsége hatalmas hátrányt jelentett számukra, amelyet az egyre gyarapodó veszteséglista is igazolt. A harcba induláskor (utólagos pótlásokkal) közel hatvan darab állt a rendelkezésükre. Ez a szám 1942-ben 18 darabra csökkent. Az utánpótlásoknak és az újonnan gyártott darabok azonnali vagonírozásának köszönhetően -egyes jelentések szerint- 1943 januárjában közel hetven darab 39M Csaba páncélos állt frontszolgálatban. A korabeli dokumentumok hiányosságai okán azonban nem tudni, hogy ezek közül hány darab volt valóban bevethető állapotban, és közülük mennyit láttak el fegyverrel, vagy volt épp rádiós kivitel.

A gyár egészen 1944 nyaráig jól teljesítette az elvárásokat. Ekkor azonban alkatrészhiányra hivatkozva elmaradtak a készre gyártott járművek. A legreálisabbnak tűnő feltételezések szerint magyar hadi alkalmazásra körülbelül 170 darab készülhetett el a típus bemutatása és a háború utolsó évei között.

Visszaugorva a harmincas évek második felére, a 39M Csaba felderítő-páncélgépkocsi fejlesztésével egyidejűleg folyt a magyar harckocsizó fegyvernem fejlesztése is. Ezekben az években hazánk több felajánlást is kapott már létező konstrukciók megvásárlására, így mutatkozhatott be itthon a svéd L-60 könnyű harckocsi és a német Pz-IA páncélos is.

Hatalmas lendületet jelentett Darányi Kálmán miniszterelnök 1938-ban tett bejelentése, miszerint hatalmas költségvetésű honvédelmi fejlesztésbe kezd Magyarország, amelyet megerősített az a Bledben aláírt egyezmény, amelyben az egykori Antant államai elismerik hazánk fegyverkezési egyenjogúságát. Az első világháborús béklyók hivatalos megsemmisülése azt jelentette, hogy a honvédség immáron nyíltan megalakíthatta a 2. gépkocsizó dandárt, annak három gépkocsizó lövészzászlóaljával, két kerékpáros zászlóaljával, egy gépvontatású tüzérosztályával, egy felderítő-zászlóaljával, valamint további egy gépkocsizó utász-, egy híradószázaddal és egy légvédelmi üteggel. Nem sokkal később létrejött az 1. gépkocsizó dandár is a társalakulatéhoz hasonló összeállítással.

Habár volt egy ígéretes törekvés hazai harckocsi fejlesztésére és gyártására, a kapott külföldi mintákkal összehasonlítva végül a már létező svéd L-60 típus győzedelmeskedett. A gyártási licenszt megvásárolva itthon 38M Toldi könnyű harckocsiként rendszeresítették és azonnal 80 darab gyártását irányozták elő 110 ezer pengős darabáron, másfél éves teljesítési határidővel. A 20 milliméteres géppuskával szerelt lánctalpas első gyártásra kerülő sorozatát Toldi I névre keresztelték. Az előállítás azonban jelentős késésekbe ütközött, ugyanis az időközben kirobbanó második világháború miatt a Németországból várt alkatrészek el-elmaradtak. Az első két harckocsi 1940 áprilisában gördült ki a gyárból, amelyek itthon 38M Toldi könnyű harckocsi A-20 jelzéssel kerültek rendszerbe. Hiába készült el szeptemberig 50 darab páncélos, többségét vissza kellett juttatni a gyártóhoz hibák, törések, javítanivalók miatt. A teljes, 80 darabos megrendelést végül 1941 márciusáig tudták a Ganz és MÁVAG gyárak teljesíteni.

A nehézkes kezdet ellenére még 1940 nyarán a Honvédelmi Minisztérium további 110 könnyű harckocsi beszerzéséről döntött, e széria már a Toldi II nevet viselte. Bár komolyabb változtatások nem történtek, ezeket a páncélosokat a honvédség már 38M Toldi könnyű harckocsi B-20 jelzéssel vette át. Az első széria meghibásodásainak nagy részét sikerült azzal kiküszöbölni, hogy ekkorra már magyar tulajdonba került a Toldi motorjainak gyártása, aminek köszönhetően erősebb, megbízhatóbb összeszerelésű meghajtással láthatták el a páncélosokat.

Az első harci alkalmazására – az erdélyi bevonulást követően – 1941-ben, Jugoszlávia megtámadásakor került sor. A Délvidéken szembenálló többségében elavult francia és csehszlovák páncéloserőkkel szemben a Toldi jól teljesített, főként erődítmények és nyílt terepen küzdő gyalogság ellen alkalmazták. Nem így a Szovjetunióban. Az 1941 nyarán kiküldött 102 darab Toldi I és II harckocsik 80 százaléka megsemmisült novemberig. Gyenge páncélzata és géppuskája ugyanis nem jelentett komolyabb kihívást a szovjet harckocsikkal, de még a gyalogság komolyabb fegyverzete ellen sem.

A típus karrierjének végét Jány Gusztáv vezérezredes mondta ki, amikor 1942 nyarán kijelentette: a Toldi könnyű harckocsi alkalmatlan komolyabb harcok megvívására. Ezzel leállították a gyártását. A megmaradt lánctalpasok többségét parancsnoki, illetve felderítő célokra alkalmazták, de a hátországban a friss harckocsizók kiképzésére is használták.

A hazai gyárak a Toldi fegyverzetének erősítésével igyekeztek életben és rendszerben tartani a típust. A 40 milliméteres harckocsiágyú beépítésével elnyerték a hadvezetés tetszését, azonban új harckocsik gyártása helyett 80 darab, a már meglévő Toldi I-es átalakítása mellett döntöttek. A típus Toldi IIA névre keresztelve jutott ki a keleti frontra 1943-ban, ahol csakhamar kiderült, hogy a szovjetek komolyabb páncélosaival szemben így sem tudja felvenni a harcot. A háború végéig felderítő, összekötő és támogató célokra használták ezt a változatot. Kísérleti jelleggel megszületett a 43M Toldi is, amely többek között nehezebb páncélt, új tornyot és löveget jelentett, de sorozatgyártásra valójában sosem került sor.

A háború lezárásáig rendületlenül próbálkoztak a típus megmentésével, s kísérleti jelleggel 1944-re megalkották a 44M Toldi I páncélvadászt, amely a német Marder páncélos mintájára készült el. Ám a kísérleti szakaszon túl - a Toldi konstrukciós hibái, a kor elvárásaitól való elmaradása és a háború végét jellemző anyaghiány miatt- sosem gyártották le.


(Folytatjuk!)