Hát nem érted a halált?

Andrej Volgin: The Balkan Line

Szöveg: Révész Béla | 2020. november 22. 15:48

Az ember sóhajthatna boldogan, hogy láthat egy filmet a balkáni háborúról, egy olyat, ami orosz oldalról közelít a konfliktus ábrázolásához. Sóhajt is, de kétségbeesésében. A látvány hollywoodi, a faék-propaganda szintén, csak ellenkező előjellel. Ha utóbbit ki tudjuk iktatni tudatunkból, kapunk egy szuperhősökkel telepakolt, brutális háborús akciófilmet. Ha nem, nem. Harmadik lehetőség nincs.

A The Balkan Line-t nem lehet azzal vádolni, hogy nem merész alkotás. Az 1999-es jugoszláviai NATO-bombázások befejezésekor Koszovóban az USA szövetségi fennhatóság alá akarta vonni a területet, feltételül szabva a szerb kivonulást. Az oroszok, akik többnyire függetlenségükkel tüntettek, ezt kicsit másképp gondolták, és egyeztetés nélkül Koszovóba küldtek egy páncélos SFOR-egységet, hogy a NATO-csapatok érkezése előtt vegyék át a pristinai reptér felügyeletét. Talán nem kell részletezni, mekkora nemzetközi botrány támadt a manőverből. NATO-s szinten még az is felmerült, hogy az oroszokat fegyverrel távolítsák el a repülőtérről, erre aztán (a lehetséges következményekbe belegondolva) szerencsére nem került sor.

A film nagy része arról szól, hogy az orosz páncélosok érkezése előtt a repteret egy kis létszámból álló, de rendkívül ütőképes orosz csapat foglalja el, likvidálva a Koszovói Felszabadítási Hadsereg (UCK) katonáit, segítve a szerbeket. Az ezt követő órákban igyekeznek meg is tartani azt, visszaverve az újabb és újabb támadásokat, várva a testvéri páncélosok érkezését. Andrej Volgin rendező munkájára nehezen mondható, hogy árnyalt lenne. Itt minden orosz és szerb jó, mindenki más rossz. Mielőtt kőtömböket dobálnánk rá, gyorsan pörgessük le magunkban a hollywoodi háborús filmek alapjait: ugyanezt fogjuk látni, csak más ellenségképpel. Igaz, a demagóg propaganda a The Balkan Line-ban néhol olyan szintet üt meg, ami már az edzett gyomrúaknak is erős lehet. A szerb pap fejbe lövése, vagy a kislány torkára nyomott kés, női főszereplőnk megerőszakolásának kísérlete vagy a szerb lakosság elleni vérengzés persze mind panelelem, de egy európai, pláne közép-európai néző számára sokkal érzékenyebb megoldás, mint amikor ugyanezt egy Irakkal vagy Vietnámmal foglalkozó filmben látjuk. Bolgin csak feketében és fehérben gondolkozik, mindent alárendel az orosz-szerb testvériség eszméjének, nem riadva vissza a burkolt vagy nem is annyira burkolt rasszizmustól sem.

A sok kegyetlenkedés ellen Andrej, a volt orosz kommandós veszi fel a küzdelmet, aki fél kézzel henteli az ellent, menti meg Jaszna nevű hősnőnket, s nem mellesleg olyan úriember és félisten módjára tud nézni, hogy a lányban a történet végére már tombol is a szerelem, golyózápor ide, RPG oda. Az egyre eszelősebb méreteket öltő erőszak közepette ő jelképezi a higgadt, de brutális erőt, aki megvédi a gyengéket és igazságot oszt egy eszme nevében. Csillogó szemében rettenthetetlenség és a testvériség szent kötelékének jelene tükröződik, miközben csapatával együtt vadul öldösi a gaz, állatias, minden értéket nélkülöző ellent. (Ha valakinek ismét Hollywood jutna eszébe, az megint nem a véletlen műve.)

Ennyit a propagandáról, ami miatt időnként kifejezetten kínos látnivaló a film. Ami miatt viszont nagyon is élvezhető, az az újhullámos orosz filmek Hollywooddal abszolút kompatibilis látványvilága. Van itt minden, amit egy amerikai háborús moziban láthatunk: a CGI teljesen rendben, a csatajelenetek pedig helyenként annyira mívesen lettek kidolgozva, ami pontosan mutatja, mennyire más dimenziókban jár az orosz film, mint akár 15 évvel ezelőtt. Izgalom, akció, kivitelezés pipa, technikai és látványbeli újítás nincs a filmben, de a szokásos paneleket mesterfokon (néhol kissé közhelyesen) tálalja. Amit kifejezetten szeretek az orosz filmekben, az az, hogy mindig elrejtenek bennük pár olyan jelenetet, ami rájuk jellemző, ami egy amerikai filmesnek nem jutna eszébe. Fjodor Bondarcsuk 9. század című zseniális alkotásában a pipacsmező közepén síró kiképzőtiszt képe klasszikus példája ennek, de a The Balkan Line-ban is akad bőven hasonló. Az egyik, ízig-vérig orosz forgatókönyvi megoldás az a jelenet, amikor a repteret védelmező katonák rádöbbennek, hogy alig maradt lőszerük. A hősök sztereotípiájához méltó módon úgy döntenek, hogy az utolsó töltényekkel egymást lövik le, az utolsó aztán saját magát, nehogy élve kerüljenek az ellenség kezére. A sort a mesterlövész lánnyal kezdenék, akinek társa már a fejére is irányítja fegyvere csövét, ám a nő azt kéri, inkább a szívére célozzon, hogy arcának szépsége halálában is megmaradjon. Egyetlen aprócska jelenet, a harmónia megcsillanása a tébolyban, ami mégis egyedivé, hamisíthatatlanul orosszá teszi a történetet.

A The Balkan Line annyiban merész film, hogy orosz részről ellentmondást nem tűrő módon foglal állást a koszovói háborúról. A nézőpont persze torz és erősen sarkított, de nem győzöm elégszer hangsúlyozni az amerikai testvérfilmeket, amelyek ugyanebbe a hibába esnek. Mégis jobban kiverte a biztosítékot a nyugati sajtóban, mint távoli rokonai, éppen a néhol végletekig primitív, de annál is hatásosabb narratívája miatt. A mozi főleg azoknak ajánlott, akik képesek vagy pillanatok alatt megemészteni, vagy másodpercek alatt elengedni a legtöményebb propagandát. Magyarország térben és időben is közel van a balkáni háborús eseményekhez, feltételezhető, hogy több indulatot és érzelmet válthat ki itthon egy ilyen alkotás, mint egy átlag amerikaiból, aki nem is tud belegondolni a történet mögöttes mondanivalójába. Háborús látványfilmként azonban teljesen élvezhető film született - ha az akciókat és nem azok ideológiai hátterét nézzük - a The Balkan Line lazán felveszi a versenyt amerikai társaival.