Katonás civil

Szöveg: Takács Vivien | 2016. november 17. 8:23

Katona szeretett volna lenni, de az élet közbeszólt. Helischer Nikolett azonban nem adta fel, és álmát a festővásznon valósítja meg.

Miközben megyünk fel a Budapesti Metropolitan Egyetem Rózsa utcai kampuszának harmadik emeleti műtermébe, a huszonkét éves Helischer Nikolett elmondja, hogy jelenleg diplomamunkáján dolgozik, amelyben közszolgálati hivatást vállaló személyeket ábrázol olajfestményeken – de erről később majd beszámolunk. Felérve a terembe, összetolt asztalok fogadnak, amelyek telis tele vannak az ifjú alkotó grafikáival, tusrajzaival, festményeivel.

– Ezt fénykép alapján festettem – mutat egy idén avatott hadnagyról készült portrét. – Fél év volt, mire elkészítettem ezt az olajképet, annyi ideig mégsem állhatott nekem modellt. Egyébként már sokszor kérdezték tőlem, hogy miért festem le az illetőt, ha már készült róla fénykép. Számomra ez egy rituálé. Szeretem megismerni az alanyt, és igyekszem a róla kialakult képet megjeleníteni. Fontos, hogy a modell kisugárzása megfogjon, mert csak úgy tudom visszaadni a látványt.

– Általános iskolás koromban úgy gondoltam, hogy felnőttként katona leszek. Később aztán a grafika iránt kezdtem komolyabban érdeklődni, s egy idő után döntenem kellett, hogy a két álmom közül melyiket valósítsam meg – mondja.

Végül az élet hozta meg helyette a döntést, amikor váratlanul az epilepszia tünetei jelentkeztek nála.

– Teljesen összetörtem, hiába szedtem különböző gyógyszereket, a katonai pályafutásról szőtt álmaimat fel kellett adnom – idézi fel az akkor történteket az ifjú grafikus.

A párja viszont katona, az MH 37. II. Rákóczi Ferenc Műszaki Ezrednél szolgál. Helischer Nikolett elárulta, hogy őt sose festette meg, mert mindig vele van, neki nem kell emléket állítani. Nem úgy, mint a rendőröknek, a mentősöknek, a tűzoltóknak vagy más katonáknak.

S e pontnál kanyarodjunk vissza diplomamunkájához. Azért választotta a korábban említett témát, hogy megmutassa az átlagember számára: a katonai, a rendőri, a közszolgálati hivatás nem egyenlő az erőszakkal.

– Fontos őket kiemelni, hiszen ugyanolyan emberek, mint mi, de a hivatásukból adódóan többségük kockára teszi az életét értünk, segítenek rajtunk. Emlékszem, amikor a nagyszüleimhez a Bakonyban található Zircre lánctalpas járművekkel hozták a kenyeret, akkora volt a hó. Nem volt kérdés, segítettek… Ha már nem lehetek katona, akkor így próbálom meg népszerűsíteni a hivatást, s felhívni a fontosságára a társadalom figyelmét – jegyzi meg.

Hamarosan kiderül az is, hogy honnan ered a művészhajlam, vagyis kitől örökölhette a fantasztikus kézügyességét? Nagymamája porcelánfestő volt, édesanyja pedig kiváló varrónő, aki szintén ügyesen rajzol, csak nem fejlesztette tovább e képességét.

S mit csinál az ifjú alkotó, ha éppen nem a vászon előtt áll és zenét hallgatva vagy a „családi alapzajban" festeget? Makettezik. Ezt a hobbit a párjával együtt űzi. Visszatérve a grafikusi tevékenységhez, mint ahogy minden művész, Nikolett sem érzi soha befejezettnek a munkáit. Mindig javítana még rajtuk valamit, mert, ahogy ő fogalmaz: folyamatosan tanul. De jelenleg nincs sok ideje szépítgetni alkotásait, mert diplomamunkáin túl az „Egyenruha-ábrázolások a művészettörténetben – a reneszánsztól napjainkig" című szakdolgozatát is írja.

Hogyan tovább, ha jövő júniusban lediplomázik? Ötletek vannak, de kiforrott terv nincs.

– Jó lenne továbbra is grafikával foglalkozni, önálló művészként azonban erre semmi esély sincs – mondja, majd elárulja: szívesen dolgozna múzeumban múzeumpedagógusként, vagy tartana szakmai gyakorlatokat diákoknak.