Ugrás a tartalomhozUgrás a menüpontokhozUgrás a lábléchez

Kettős hiba – a Magyar Honvéd magazin legfrissebb számából

Szöveg: honvedelem.hu |  2019. február 17. 14:26

A háborúk mindig tanulságok levonására kényszerítik a győzteseket és a veszteseket egyaránt. A stratégák kedvencei évszázadokig az erős várak voltak, majd az erődrendszerek divatja következett. A 20. század eseményei azonban bebizonyították, hogy minden elfoglalható, csak meg kell találni hozzá a megfelelő megoldást. Sorozatunk első részében a belga határ és Liége védelmére szánt beton monstrumok sorsáról lesz szó.

1599199007
A Maas (Meuse) folyó két partján épült erődöket jól védhető magaslatokon még a 19. század végén emelték. Nem spóroltak a betonnal, a tervezők jókora rátartással határozták meg a falak vastagságát. A 12 erődben több száz ágyú volt hivatott a várostól legalább egy hónapig – vagy a felmentő sereg megérkezéséig – távol tartani az ellenséget. Az első világháború kitörését követően megindult német támadás alkalmat is adott a bizonyításra. Az első rohamokat még visszaverték 1914. augusztus elején, de a második hullámban bevetett nehéztüzérség ellen – csatasorba állt a 420 milliméter űrméretű Kövér Berta is – már nem tudtak mit tenni. Augusztus 16-án a védők parancsnokát, Gerard Leman tábornokot is csak ájultan tudták kimenteni főhadiszállása, a Fort Loncin romjai alól.

A hősiesen védekező belga katonák mindössze feltartották az első támadás kudarca után már 14 hadosztállyal támadó németeket. Amit a Schlieffen-terv egyetlen huszáros rohamnak gondolt, az két hétig tartó brutális küzdelem lett. A vereség keserű íze mellett a védők megtanulták az erődharc két vérrel írt törvényét: létfontosságú a kommunikáció az egységek között – akkoriban a városi telefonrendszert használták a parancsok továbbítására –, és a kazamaták szellőzése a legfontosabb a harc folytatása érdekében; a füsttől félig vakon támolygó katonák harci morálja csak töredéke az elvártnak. A megadás mégis csak jobb a megfulladásnál!

Nagyobbat, modernebbet!

A következő gigantikus védmű, a várostól 20 kilométerre, északra 1932–35 között megépült Eben Emael erődrendszer is csak a stratégák vágyaiban tudta betölteni a feladatát, az Albert-csatornán átívelő hidak védelmét. Jól gondolták, hogy a következő háború első támadása ismét ebből az irányból következhet be, és az átkelők szükségesek majd a német páncélosok kibontakozására.

A dombtetőn egy 900×800 méteres térséget jelöltek ki az erőd létesítményei számára. A 17 labdarúgó pálya méretű területen elhelyezett ütegekből, ágyúállásokból volt olyan, ami csak a lövés pillanatában emelkedett ki a földből, a páncélkupola megvédte minden – addig lehetségesnek gondolt – támadástól. Az erődöt keletről az Albert-csatorna határolta, partján két beton kiserőddel. Délről és nyugatról 3,5 méter magas fal védte, kiegészítve harckocsiakadályokkal.

További részletek a Magyar Honvéd magazin február 15-én megjelent számában!