Ismét legyen dicső a magyar lovasság!

A korábbi évekhez hasonlóan a német katonai hagyományőrzők precíz körülmények között szervezték meg a versenyt. A megmérettetés különböző egyéni és csapatfeladatait már tavasszal közzétették, és megismerhetővé tették a potenciális résztvevőkkel, így a hazánkból a megmérettetésre egyedül vállalkozó soproni huszárok kellő időben el tudták kezdeni a felkészülést. Az egyesület négy huszárral és négy lóval hosszú hónapokon át tartott kalandos kiképzést, melynek célja a lovak és lovasok képességének, valamint kondíciójának maximalizálása volt. Nem véletlen, hogy ez képezte edzéseik gyújtópontjait, hiszen embert és lovat egyaránt próbára tevő megmérettetések vártak rájuk.

Közel fél éven át, minden hétvégén a szeptemberi megmérettetésre készültek. Az edzéstervet Grubits Róbert kapitány mértani pontossággal építette fel, amire nagy szükség volt annak érdekében, hogy biztonságosan és mindemellett sikeresen abszolválják az előttük álló kihívásokat. Céltudatosak voltak és minden ismert feladatot részletesen kidolgoztak. Külön készültek az iramlovaglásra, csapatalakira, valamint a csapatfegyveres számra. Mivel a versenyt az első világháború német ulánus hagyományait ápoló csapat szervezte, így magyar huszárként a számukra idegen ulánus fegyver – másnéven dzsida - biztonságos és pontos kezelésére is készülniük kellett. Minél jobban megismerték ezt a fegyvert (az osztrák-magyar ulánus alakulatoknál egyébként szintén rendszerben volt), annál jobban tisztelték félelmetes hatékonyságát.

Fontos kiemelni, hogy nem pusztán a verseny és az arra való felkészülés jelentette a kihívást. Gondos figyelmet kellett fordítani az utazásra is, hiszen közel ezer kilométeres távolságba kellett átcsoportosítani lovaikat és a felszerelésüket a verseny hétvégéjére.

Mivel az egyesület az első világháború és az azt közvetlenül megelőző korszak magyar huszárhagyományait képviselte, így minden egyes személy rendelkezett a korszaknak megfelelő tábori szürke öltözettel, díszegyenruhával, ezekhez tartozó teljes fegyverzettel, istállóöltözettel, zordabb időjárási körülmények esetére szolgáló lovassági köpennyel, csákóborítékkal, autentikus bőr bakanccsal és csizmával. Huszárságról lévén szó, a lovak egyéni ellátásához és ápolásához szükséges eszközöknek, valamint a korhű lófelszereléseknek helyet kellett szorítani az útra. Ehhez nélkülözhetetlen volt azon személyek profizmusa, akik a háttérből energiát és időt nem sajnálva támogatták az élvonalban „harcolókat”.

Az utazás zökkenőmentesen történt. Tíz óra menetidővel szeptember 9-én a délutáni órákban megérkeztek a németországi Crawinkelbe, ahol szívélyes fogadtatásban volt részük. A német bajtársak azonnal megmutatták a lovak elhelyezési részlegét, így gyorsan, kényelmes körülményeket tudtak biztosítani számukra a hosszú út után.

Másnap eljött a nagy nap: megkezdődött a verseny. Az első szám a csapatlövészet volt, melyet egy sportlőtéren rendeztek meg a korabeli német haderőben használt, a szervezők által biztosított Mauser Karabiner 98K típusú fegyverrel. Idegen haditechnikai eszközről volt szó, ekkor lőttek vele először, de mivel az öt értékelt találat előtt kettő próbalövésre volt lehetőség, ez elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy ebben a számban a csapat harmadik helyezést érjen el.

A lövészetet követően, délután került sor az úgynevezett iramlovaglás teljesítésére, ahol előre meghatározott 10 kilométeres távot, szigorú pontozás mellett, 250 méter/perc átlag iramban kellett teljesíteni. A gyorsabb és lassabb befutást is pontlevonással szankcionálták. A tíz kilométeres szakaszt tíz terepakadály tarkította, melyek egymásra rakott farönkök és sövények voltak, 80 centiméter magassággal, valamint egy nagyon meredek ereszkedő is a feladat része volt. A terepadottságok a lendületes menetre nem voltak a legmegfelelőbbek. A köves talaj miatt sok esetben lépésben tudtak csak haladni, így fokozottan kellett figyelni a szintidőre. Ezt követően még nem értek véget az első nap megpróbáltatásai, hiszen zárásként egy magasfokú, nemzetközi bírói testület által pontozott csapatdíjlovaglást kellett bemutatni. Ráadásul a különböző versenyszámokat más és más öltözetben és felszerelésben mutatták be, úgy, hogy illeszkedjen a feladat jellegéhez.

A versenysorozat második napja felszerelés-karbantartással kezdődött: a magyar katonai hagyományőrzőknek itt is, mint mindig, törekednie kellett arra, hogy fegyverzetük és öltözetük makulátlan legyen, mindemellett fokozottan ügyeltek az egyéni ápoltságra is. Délután tartották meg a legkatonásabb versenyszámokat, a csapatalaki lovaglást és a csapatfegyveres pályát. A csapatalaki a díjlovagláshoz hasonló pontozással volt értékelve, kifejezetten figyelték a csapatok egységes, autentikus felszerelését, katonás megjelenését. Az előre ismertetett feladatot „kötelékben” kellett lelovagolni úgy, hogy az egységnek minden egyes tagja a lehető legnagyobb összhangban legyen. Büszkén kijelenthetjük, hogy a legmagasabb pontszámot a magyar hagyományőrző huszárok kapták, és ezzel a nagy lendülettel, azonnal mehettek is tovább az egy kilométeres csapatfegyveres pályára. Ebben a feladatban tíz célcsoportot kelett leküzdeni - nagyiramú vágtában -, hiszen az idő itt is dominált. Az álló és fekvő célokat a korábban már említett ulánus fegyverrel, a dzsidával kellett megtámadni. Bizonyságát adva a magyar katona közmondásos találékonyságának és alkalmazkodókészségének, magyar huszárként sikeresen teljesítették a kihívást és több ulánuscsapatot megelőztek azok saját fegyverszámában. A versenyfeladatok lezárultával,a második napon a huszárok elégedetten tértek vissza szállásukra, büszkék voltak lovaik helytállására is.

Elérkezett az eredményhirdetés napja: vasárnap délután ünnepélyes keretek között ismertették az összesített pontokat. A magyar csapat negyedik helyezést ért el. Közel fél éves felkészülésükre ezzel felkerült a korona, hiszen több év kihagyás után, sikeresen visszatértek a versenyre és teljesítették, amit lehetett. Azonban még nem dőlhettek hátra, hiszen minden csapatnak tartania kellett egy bemutatót. Ők a lovasíjászat mellett tették le voksukat, ami a lehető legjobb tükre volt annak, hogy milyen könnyűlovas harci kultúrával rendelkezik népünk. Ütős programmal és a repülő nyilakkal elsöprő csapást mértek a kételyre, mely esetlegesen azzal kapcsolatban állt fenn a külföldi bajtársakban, hogy a könnyűlovasság nem a magyar harci kultúrából származik.

A Honvédelmi Minisztérium mellett a Centenáriumi Hagyományőrző Honvéd Gyalogdandár is támogatta, hogy tagjai, a soproni Nádasdy Huszárok képviseljék az ország könnyűlovas hagyományait a versenyen, azzal a nem titkolt céllal, hogy az elkövetkező években esetleg több tagegyesülete, nem csak huszárok, de akár a szintén lovasított tüzérek is részt vehessenek a megmérettetésen. A verseny nemzetközi karakteréből, valamint a szintén versengő hivatalos lovas díszegységek jelenlétéből következik, hogy az eseményen való szereplés valós képet nyújt egy-egy csapat katonai lovas képességeiről. A fáradságos munkával telt felkészülés és verseny sokat tett annak érdekében, hogy a magyar lovasság ismét méltó módon visszakerüljön a nemzetközi „hadszíntérre”. Ahogyan eddig is, úgy a későbbiekben is a megméretés lehetősége nyitva áll minden hivatásos és hagyományőrző lovas egységnek, hogy bizonyítsa: méltó folytatója a dicső hagyományoknak.

A résztvevők egyöntetűen úgy nyilatkoztak a verseny után, hogy hagyományőrzőként és lovas katonaként leírhatatlan érzés volt egykori magyar egyenruhában, nemzetünk lobogója alatt lovagolni és látni a csillogó tekinteteket, melyekből sugárzik annak a tudata, hogy „a magyar huszár él és élni fog.”