Kardok, muskéták, szakállas puskák

Ám az 1566. augusztus 1. és szeptember 7. közötti időszak, vagyis Szigetvár ostroma haditechnikai szempontból is méltó a figyelemre – már amennyiben a 16. század haditechnikájának, fegyverzetének jellemzőit kutatjuk. Ha szemügyre vesszük Zrínyi és Szulejmán seregeinek hideg- vagy tűzfegyvereit, szinte egész Európa korabeli fegyverzetére lehet rálátásunk. Akkoriban ugyanis a technikát illetően vajmi kevés különbség mutatkozott a kontinens hadai között.

Az arzenál java jószerivel néhány itáliai, német és francia műhely munkájának volt köszönhető. Különbség jobbára a kidolgozás minőségében, ennek révén pedig az árakban mutatkozott. A korabeli nemesség kezdetben rangon alulinak vélte a tűzfegyvereket – ők elsősorban a kardot tartották férfihoz méltónak –, ám a különféle pisztolyok, puskák és ágyúk hatékonyságának ugrásszerű növekedése hamarosan felülírta a lovagi ideálokat.

Zrínyiék idejére a puskák átütő ereje már feleslegessé tette a nehéz páncélzatok használatát. Bár a kard még évszázadokig megmaradt a közelharc legfontosabb fegyverének, a csatákat, várostromokat egyre inkább a tűzfegyverek döntötték el. A muskéták egyhüvelykes golyójának átütő erejével semmiféle íj nem vetekedhetett. A lőtávolságuk meghaladta immár a háromszáz métert és a 16. század közepére már a pontosságuk is kifejezetten jónak volt mondható, igaz, 100 méteren belül.

Nem beszélve arról, hogy a muskéták pusztító erejét még használóinak találékonysága is fokozta: több golyót töltöttek a csőbe, ezeket sokszor össze is láncolták – a hatás nem maradt el…

A szigetvári vár állandó kiállításán vehettük szemügyre az ostrom idején használatos fegyvereket; Salamon Ferenc várkapitány és Egyed József helytörténész jóvoltából pedig adatok sokaságát jegyezhettük fel Zrínyiék és a törökök haditechnikájáról – műszaki illetve számszaki értelemben, egyaránt. A kiállított fegyverrel illusztrálva elmondták, hogy az ostrom idejének legkomolyabb tűzerejű kézi lőfegyverei a szakállas puskák voltak. A cső végén található nyúlvány – a szakáll – feladata volt megakadályozni elsütéskor a fegyver erőteljes hátra rúgását.

Ehhez természetesen a puska szakállát valami fix perembe kellett akasztani. A közel húszkilós puskák 2-2,5 centi átmérőjű golyókat lőttek ki, akár 500 méterre lévő célpontot is megsemmisítve. Átütő erejükről sokat elmond az adat: golyója elől még 15 centiméter vastagságú deszka, vagy gerenda sem nyújthatott fedezéket. A tűzfegyverek, hidegfegyverek tekintetében nagy volt a hasonlóság Zrínyi és Szulejmán felszerelése között. A különbséget ezúttal is többnyire a minőség jelentette. A törökök például már az 1526-ban alapított olasz Beretta fegyvereit is nagy számban vásárolták, lévén az oszmán haderő gyakorlatilag kimeríthetetlen pénzforrásokkal rendelkezett akkoriban. A folyamatos harci kapcsolatok jóvoltából azonban rengeteg török fegyver került a magyarokhoz, a technikai különbségeket így hamar eltűntette a fegyverműhelyek másolótudománya.

Mennyiségi tekintetben azonban már nem beszélhetünk hasonlóságról; Zrínyi serege meglehetősen kevés kézi tűzfegyverrel rendelkezett, a törökökhöz képest. A várvédők elsődleges fegyvere a szablya volt, illetve a közelharc másik fontos fegyvere: a fokosbaltából kialakult csákány. Ez utóbbi jobbára a sisakok, vértek átütésére volt hivatott. Keréklakatos puskákra, pisztolyokra nem futotta a korabeli büdzséből, legalábbis nagy számban. A különféle páncélok, sodronyos sisakok, sodronyingek, sodronyos kesztyűk tekintetében szintén nagy volt a hasonlóság a török és a magyar kivitel között. Ugyanígy mindkét fél lovassága nagy számban használta a kerek pajzsot, bár a magyar verzió kovácsolt vasból készült, míg a törökök jobban kedvelték a könnyebb, különféle vesszőkből font pajzsot.

Mint említettük, Szulejmán serege bőséges anyagi forrásokkal rendelkezett, az anatóliai réz- és a balkáni vasércbányák mellett működő öntőműhelyek irdatlan mennyiségben állították elő az ágyúgolyókat, a Sztambuli és más városok ágyúöntő műhelyei is szünet nélkül dolgoztak. A lőporban sem volt hiány: gallipoli, szíriai, egyiptomi lőpor óriási mennyiségben jutott a seregekhez. Az ágyúgolyókat a felhasználás függvényében a legkülönfélébb alapanyagokból készítették. A 20 centiméter körüli, lőporral töltött bombák ridegebb öntöttvasból készültek, mint a tömör lövedékek. A kisebb, nagy tömegben előforduló 10 centiméter átmérőjű lövedékek gyártásához használták a legegyszerűbb, legolcsóbb öntöttvas-változatot. A 10 centinél kisebb és a 24 centinél nagyobb átmérőjű golyóbisok arra utalnak, hogy Szigetvárnál leginkább réstörő és leszerelő ütegeket alkalmaztak. Ez utóbbiak célja a lövészek és a várvédők ágyúinak megsemmisítése volt.

Sziget várának 1542-ben felvett leltári adatai szerint: „a felső várban a toronyban egy szétrepedt falkonát, két kanna árpát, hat szakállast, öt mázsa ként és három és fél ólomtáblát. A torony melletti kamrában négy mázsa lőport és 200 falcona golyót. A torony mellett volt egy kis falkony, mellette 30 szakállas. Kézi malom. Egy szétrobbant, de még használható dupla falkonéta ágyú, egy nagy karthaun, mely 40 fontos golyót vet, egy másik szétrepedt falkony, egy kőgolyót vető mozsár, 16 szakállas és egy dupla falkonéta. A két kapu mellett egy-egy kővető löveg, szakállas 31, falkona kettő, scharfatin három, egy kővető mozsár és ismét kilencz szakállas. A városban volt egy falkona, két scharfatin és 36 szakállas. A külső várban volt öt mázsa por, a belső várban egy boltban 35 mázsa durva por és ezen felül 54 mázsa finomabb por és két hordó kén, 100 mázsa salétrom, 15 mázsa vas, egy hordóban falkony golyó, 25 karthaun golyó, két hordó ólom, egy hordó szakállas golyó, két hordó falkony golyó, nagyobb falkony golyó 300, kőgolyó pedig 30 drb.”

Az ostromot megelőző felkészülési időszakban Zrínyi a vár megerősítésére 14 új ágyút, hozzá 2400 ágyúgolyót kapott. Számszakilag – ágyúk tekintetében – nem volt jelentős különbség a törökök és a magyarok között; kaliber tekintetében annál inkább… A védelmet később az is hátráltatta, hogy az elesett külső várban maradt ágyúkat a törökök a védők ellen fordították, a belső várban pedig mindössze néhány kisebb, két nagy és két mozsárágyú maradt. A távolsági lőfegyverek tekintetében az ostrom idejéből egy sérült torkolatú ágyú és több tucat, különböző kaliberű ágyúgolyó található a szigetvári vár gyűjteményében. A védelem jobbára a lövészekre, gyalogosokra hárult, akik szakállas puskával, karddal, fokossal, lándzsával voltak felszerelve. A várostrom elhárításában már sokszor bizonyított alabárdból kevés volt.

Meg kell még említenünk a C-íjakkal felszerelt íjászokat is. Ennek a fegyvernek mintegy 170 méter volt a lőtávolsága, de akadt néhány korszerűbb példány, amely akár 250 méter felett is hatásosnak bizonyult. Az íjászok tűzgyorsasága hozzávetőleg 12 lövés/percre volt tehető, ám nekik az utolsó napon, Zrínyi Miklós és maroknyi megmaradt seregének önfeláldozó kirohanásakor, már vajmi kevés szerep jutott.