Ugrás a tartalomhozUgrás a menüpontokhozUgrás a lábléchez

Minden olyan, mint egy förtelmes álom

Swing mindhalálig

Szöveg: Révész Béla |  2021. április 11. 17:46

Meddig tudja az ember megőrizni individualitását, ha a legtágabb értelemben vett környezete mindent megtesz annak érdekében, hogy még egyénisége árnyékát is elpusztítsa? Thomas Carter 1993-as filmje torokszorító történet a hitről, az értékek szisztematikus pusztításáról, a hiábavalóságról és a reményről.

sw_01

Hitler hatalomra jutása után pár éven át Németország az identitását visszaszerző, jólét és szervezettség útjára lépő ország képét mutatta. Legalábbis a külvilág felé. A belső feszültségek már jóval árnyaltabbá tették a képet. A rezsim programszerűen kezdte üldözni a másképp gondolkodást, az általa meghatározott deviáns viselkedés skálája pedig egészen döbbenetes tartományban mozgott. Furcsa, de a diktátor kezdetben kifejezetten jó viszonyt ápolt bizonyos amerikai körökkel, sőt, egészen nagynevű támogatókat is talált, lásd: Henry Ford, aki soha nem rejtette véka alá csodálatát Európa erős embere iránt. Hitlertől cseppet sem állt távol a később betegesnek nevezett amerikai kultúra. Walt Disney például a kedvencei közé tartozott, Goebbels propagandaminisztert rá is állította arra, hogy hasonló stílusban német rajzfilmek is készüljenek. (Szerencsére ez a terv néhány antiszemita kicsengésű és meglehetősen amatőr próbálkozáson kívül hamar dugába dőlt.)

sw_04

Mindenesetre a kezdeti enyhe viszony lehetővé tette azt, hogy a náci Németország közepén az amerikai kultúra bizonyos területei térhódításba kezdjenek. Ilyen volt az akkori idők punkja, a swing, ami merészségével, lüktető szexuális kisugárzásával, életörömével nem éppen a bajor indulók világát idézte. A német fiatalok egy szűk, de annál lelkesebb csoportja szinte vallásként, az egyéniség legplasztikusabb kifejezéseként tekintett a swingre, a táncklubok pedig zsúfolásig teltek esténként, ahol hosszú hajú német ifjak amerikai stílusú ruhákban hallgatták, s főleg táncolták a swinget hajnalig és végkimerülésig.

sw_08

Történetünk három ilyen fiatal, Peter, Thomas és Arvid lázadását és szükségszerű bukását mutatja be. Carter zseniális húzása az, hogy egy szubkulturális stíluson és a három fiú barátságán keresztül mutatja be azt a mindent felőrlő ideológiai terrort, amit a nácik vezettek be a gondolatok uniformizálása érdekében. A sztori idilli indítása ellenére a Hitlerjugend tagjainak színre lépésével azonnal fenyegető árnyak vetülnek a zene és tánc okozta örömre, s ezzel párhuzamosan folyamatosan nő a feszültség is, hiszen a néző is tudja: ebben a történetben nem lehet happy end, bármilyen hollywoodi panelt is építenek a végére.

sw_03

A Gestapo Kenneth Branagh képében érkezik, aki már nem a Hitlerjugendesek erőszakpolitikáját, sokkal inkább a halk, csendes, mosolygós fenyegetést részesíti előnyben. Branagh félelmetesen jól érzékelteti figurájával azt, mitől működött a lelki terror és az agymosás olyan lenyűgöző olajozottsággal Németországban.

A három barát közül egyedül Arvid, a zsidó zeneimádó az, aki semmilyen formában és körülmények között nem hajlandó behódolni a rezsimnek. Idealizmusában végig ott van az elkerülhetetlen bukás kockázata, amely be is következik. Ahogyan volt barátja megfogalmazza: „Arvin nem erre a világra való”. A szétforgácsolt lelkű fiú végül maga is belátja ezt, és önként száll ki a történetből – a lehető legszomorúbb módon.

sw_06

A két másik cimbora, Peter és Thomas (Robert Sean Leonard, Christian Bale) ravasz tervet ötlenek ki, hogy elkerüljék a deviáns bélyeget, belépnek a Hitlerjugendbe. Jelszavuk: „nappal HJ, este swing!” Az ötlet eleinte jónak és kivitelezhetőnek tűnik, ám arra senki nem számít, hogy kettejük közül az egyik elkezdi túlságosan is jól érezni magát új egyenruhájában és barátai között, olyannyira, hogy a végén nácibb lesz a náciknál, s már a saját apját is feljelenti a Gestapónál. Bale még szemtelenül fiatalon is magabiztosan, ijesztően hozza az agymosott német ifjú prototípusát, aki képes feláldozni mindent egy igaznak vélt hazugság oltárán.

sw_07

Említsük meg az örök kölyökképű főszereplőt, Robert Sean Leonardot, aki tökéletes választás volt a szerepre. A családjáért bármire hajlandó, apja mártírságának árnyékában élő, a kor viszonyai között liberálisnak tekinthető fiatalnak a swing olyan, mint iszákosnak az alkohol. Minden pozitív érzést, minden örömöt és szeretetet a zenének, a táncnak köszönhet. Tragédiája, ahogyan végig kell néznie zenéje betiltását, klubjai bezárását, barátai elvesztését, mintapéldája annak a zavarodottságnak, amely németek százezreiben öltött testet a hazug propaganda árnyékában. Önként vállalt bukása valamilyen módon mégis értelmet nyer a film zárójelenetében. Az új generációk számára a náci Németországban a swing már nem csak az önmegvalósítás, hanem az értelmetlenséggel, az ordas eszmékkel, a mindent uraló esztelen rombolással szembeni ellenállás szimbóluma lett.

sw_09

Hogy mi történt a harmincas évek Németországában, az nyilván nem ismeretlen az olvasó előtt. Ritka eset azonban, amikor az erkölcsi kiüresedés, a szellemi diktatúra, a totális kultúrharc bemutatása egy nagyon szűk csoport szemszögén át láttatja azt, amelynek a vége a teljes pusztulás lett. A Swing mindhalálig egyértelműen a műfaj alapfilmje. Úgy mutatja be a hiábavalóságot, a dölyfös kegyetlenséget, az értékek, emberi kapcsolatok pusztítását, ahogyan nagyon kevés film előtte és utána. A szó legszebb értelmében megható történet, világos, cizellált narratívával, meghagyva még a szimpátia választási lehetőségét is a nézőnek.

sw_05

Albert Camus írja: „a lázadás az esztelenség láttán születik meg, igazságtalan vagy érthetetlen helyzetben. Vak lendülete rendet követel a káoszban, egységet a tovaillanó, az eltűnő mélyén. Kiált, követel, azt akarja, szűnjön meg a botrány, és kőbe íródjék, ami eddig szüntelenül a homokba íródott.” A Swing mindhalálig éppen erről szól. A lázadás kétségbeesett kiáltásáról, a küzdelemről, a beletörődésről, amely aztán kőbe írt rendet, majd újra lázadást szül.

sw_10

Kötelező alkotás mindenkinek, aki valaha is belegondolt abba, mi történne akkor, ha nem hagynák, hogy belegondoljon.

sw_plakát

Swing mindhalálig
(Swing Kids) 1993



Rendező: Thomas Carter

Forgatókönyv: Jonathan Marc Feldman

Operatőr: Jerzy Zielinski

Zene: James Horner

Vágó: Michael R. Miller,
           Karen I. Stern

Szereplők: Robert Sean Leonard,
                   Christian Bale,
                   Frank Whaley,
                   Barbara Hershey

Bemutató: 1993. március 5. (Egyesült Államok)

Címkék