Utolsóból első – Berzeviczy Béla altábornagy emlékezete

A Honvédelmi Minisztérium képviseletében Kocsi László ezredes, a HM Társadalmi Kapcsolatok és Életpálya Menedzsment Főosztály, Társadalmi Kapcsolatok Osztály, osztályvezetője elmondta: berzeviczi és kakaslomnitzi Berzeviczy Béla altábornagy legnagyobb érdeme, hogy átvezette az ellenforradalom szükségszerűségei által megteremtődött Nemzeti Hadsereget a rejtés időszakának kényszerűen lecsökkentett méretű, ám a későbbi fejlődés lehetőségét magában hordozó Magyar Királyi Honvédség konszolidált keretei közé.

Mint fogalmazott jelentős tettek természetesen ritkán vannak előzmények nélkül. Az 1870-ben született, ősi felvidéki nemesi családból származó Berzeviczy Béla már művelt, az akkori klasszikus műveltséget oktató gimnázium elvégzése után lépett katonai pályára. A bécsújhelyi Theresianum katonai akadémia elvégzése után a legmagyarabb fegyvernemhez, a huszársághoz kérte beosztását, de néhány év csapatszolgálat után már újra az iskolapadban találjuk, hiszen 1893-95 között elvégezte a vezérkari képesítést adó bécsi Hadiakadémiát, így ezt követően századosként bekerült a legtehetségesebb és legjobban képzett tiszteket tömörítő vezérkari testületbe. Ennek jelentőségét ma talán már nehezen tudjuk átérezni. Itt hasonlóan a több országban máig működő rendszerhez, egy nagyon komoly és embert próbáló kétéves képzés után a századosi-őrnagyi rendfokozatú tisztek közül kiválasztódott az a kör, akik aztán a legmagasabb katonai beosztásokba történő előrejutásra is esélyesek voltak. Még díszegyenruhájuk is „megelőlegezett” több, csak a tábornoki karra jellemző elemet.

Berzeviczy Béla ezt követően, törzs- és parancsnoki beosztások során át jutott el 1918-ra a vezérőrnagyi rendfokozatig. A Monarchia összeomlása a kassai honvéd kerület parancsnokaként érte. Mivel katonai ellenállásra nem kapott engedélyt, így 1919. január 21-én tehetetlenül végig kellett néznie, ahogyan a cseh csapatok bevonulnak a városba. Megtudva, hogy a csehek internálni akarják, Bécsbe távozott.

Bécsben csatlakozott a Tanácsköztársaság ellen ott szerveződő ellenforradalmi erőkhöz, és 1919 augusztusában, amikor erre lehetőség nyílt, hazatérve belépett a Nemzeti Hadseregbe. Horthy Miklós ellentengernagy, a fővezér kinevezte a Nemzeti Hadsereg vezérkarfőnökévé, a Tanácsköztársaság és a kivonuló román hadsereg után az ország pacifikálásában jelentős része volt.

A kormányzó 1920. március 15-én altábornaggyá léptette elő, és megbízta a Nemzeti Hadsereg átszervezésével. Berzeviczy altábornagynak nyilvánvalóan nem volt könnyű dolga: a Nemzeti Hadsereg, több helyről verbuvált, gyakran hiányos felszereltségű és eltérő vezetésű alakulataival ekkoriban inkább színes kövek halmazára hasonlított, és neki ebből kellett átlátható, konszolidált katonai struktúrát, mintegy mozaikot építenie. Mindezt úgy, hogy a történelmi Magyarország határain belül minden irányból az utódállamok ellenséges csapatai álltak, a békediktátum aláírása után jelentős haderőszervezési korlátokkal kellett szembenézni, amelyek betartását az itt tartózkodó antant ellenőrök is árgus szemekkel figyelték, és közben az ellenforradalom túlkapásait is kezelni kellett.

Berzeviczy altábornagy ezt a szinte lehetetlen feladatot kiválóan megoldotta, az általa megszervezett Magyar Királyi Honvédség alkalmasnak bizonyult mind a belső rend fenntartására, mind pedig a két évtizeddel később lehetővé vált hadseregfejlesztés alapjainak biztosítására.

Sajnos, a katonai élet és a háború fáradalmai, valamint ezeknek az éveknek a megfeszített munkája felőrölték egészségét, így művének gyümölcseit nem sokáig élvezhette. A Magyar Királyi Honvédség hivatalos, 1922. január elsejei megalakulását követően három nappal, súlyos betegen, nyugállományba vonult, de már az e világi pihenés sem adatott meg neki: február 17-én elhunyt. A nemzet nagyjainak sírkertjében, egy másik nagy konszolidátor, Deák Ferenc nyughelyének közelében kapott díszsírhelyet.

Kocsi ezredes végül példaképként állította Berzeviczy altábornagyot minden mai honvédtiszt számára: a látszólag reménytelen helyzetekben is lehet maradandó eredményeket elérni, ha kellő tudással felvértezve, higgadtan, kitartóan tudunk dolgozni világosan megfogalmazott célok érdekében!

A katonai hagyományőrzők részéről dr. Muha Lajos nyugállományú ezredes mondott emlékező beszédet, arra helyezve a hangsúlyt, hogy mi az, ami a katonai hagyományőrzők számára fontossá teszi az altábornagy emlékének ápolását.

Mint mondta: Berzeviczy Béla pályája nem csak a jól felkészült, remek szervező, a törzs- és vezérkari beosztásokban helyt álló katona életútja. A tábornok végigharcolta az első világháborút, így harctéri parancsnokként is helyt állt: huszártisztként, elérve, amiről egy huszártiszt mindig is álmodott, 1912. március 12-től ő volt a II. Vilmos porosz királyról és német császárról elnevezett „közös” 7-es huszárezred parancsnoka. A háború kitörése is ebben a beosztásban érte, így az 1. lovas hadosztály kötelékében már a világháború első napjaiban részt vett a galíciai hadműveletekben. 1914-15 nehéz telén, amikor az orosz csapatok már a Magyar Királyság határán álltak, a lovas csapatokra folyamatosan nehéz feladat hárult – nekik kellett fedezni a visszavonulásokat, illetve kitölteni az e közben támadt réseket. Ezeket a nagy taktikai felkészültséget igénylő feladatokat Berzeviczy ezredes minden alkalommal kiválóan oldotta meg.

Hasonlóan jó eredménnyel vezette a rábízott csapatokat az előrenyomulás időszakában, a mai Ukrajna területén, egészen 1916-ig. Ezen év szeptemberében a román orvtámadás elhárítására Erdélyben vette át a magyar királyi 19. népfölkelő hegyi dandár parancsnokságát. A magyar területek felszabadítása után a Kárpátok hágóin túl is folytatta a román csapatok üldözését, egésze októberig, amikor több hónapra – betegség miatt – el kellett hagynia a frontot.

Felgyógyulása után, 1917. május elsején nevezték ki vezérőrnaggyá, és egyben a császári és királyi 33. gyalogdandár parancsnokává, az olasz fronton. Itt részt vett a X. isonzói csatában, sikerrel verve vissza a támadásokat. Júniusban már újra az északkeleti fronton találjuk, ahol 1918 tavaszáig újra az oroszok ellen harcolt. Májusban újra a délnyugati, olasz frontra került, a háború vége a 70. honvéd gyaloghadosztály parancsnokaként érte.

Vagyis, bár huszártiszt volt, gyalogos formációk parancsnokaként is megállta a helyét, képes volt alkalmazkodni a harctér változásaihoz, és végül sikeresen hazavezette megtépázott csapatait.

A katonai hagyományőrzőknek fontos, hogy legyenek olyan példaképek, akik a mához szóló üzenettel képesek megtestesíteni azt a korszakot, amelyet megjelenítenek. Berzeviczy tábornok ilyen: képes volt alkalmazkodni a hadviselés változásaihoz, meg tudta nyerni alárendeltjei bizalmát, hogy azok a döntő pillanatban készek voltak megtenni, amit kellett, eligazodott a politika útvesztőiben is, úgy, hogy közben mindvégig megmaradt katonának.

Ezek ma is olyan tulajdonságok, amelyekkel egy honvédtisztnek rendelkeznie kell. Bár, ahogy Muha ezredes fogalmazott, ma sok szempontból könnyebb helyzetben vagyunk, mint száz évvel ezelőtti elődeink, hiszen nincsen szükség a haderő rejtésére, nem kell a katonákat – a rendezvényen is 1-1 fővel képviselt, korhű – csendőrnek, rendőrnek, vagy tűzoltónak, pénzügyőrnek „álcázni”. Viszont, mint mondta, ma sem spórolható meg, hogy egy honvédtiszt ne csak a szakmáját értse kiválóan, de el tudjon igazodni a történelemben és az őt körülvevő társadalomban, hogy képes legyen adaptálódni.

Kifejezte reményét, hogy a hagyományőrzők a részletek iránti figyelmükkel, a honvédelmi tárca által is elvárt autentikus megjelenéssel nemcsak, hogy életben tudják tartani a hagyományokat, de azok folyamatos újraértelmezésével hozzá is tudnak járulni a múlt élővé tételéhez.

Végül, a család nevében Szalay-Berzeviczy Attila szólt az egybegyűltekhez. Mint mondta, ritka az, amikor az ember nem szomorúan, hanem büszkén látogathat ki a temetőbe. Ő mégis ezzel az érzéssel jöhetett ki a Fiumei útra, hiszen ükapja, Berzeviczy Albert unokatestvérére, Berzeviczy Bélára emlékezni érkezett. Ők ketten különleges párost alkottak a magyar közéletben, Horthy Miklós kormányzó környezetében, hiszen egyikük a Magyar Tudományos Akadémia elnökeként, a másikuk pedig a Magyar Honvédség vezérkari főnökeként dolgoztak a Nagy Háborút, a Tanácsköztársaságot és Trianont követően azon, hogy Magyarország magára találjon.

Elmondta, hogy büszkeség a család számára az a tudat, hogy az altábornagy a világháború mindhárom frontvonalán harcolt, védte Magyarországot a háború első napjától az utolsóig, és így az akkori döntéseinek és cselekedeteinek eredményeképpen száz évvel később nem csak a Berzeviczy leszármazottak emlékezetében él, de ahogy azt az egybegyűltek és ez az esemény is tanúsítja, a Magyar Honvédségben is. Elmondta, szerinte Berzeviczy Bélának ez az utóbbi okozná a legnagyobb örömet, hiszen ő egy ízig-vérig katona ember volt, aki életét teljes mértékben a haza védelmének és a magyar haderőnek szentelte. A családban nem maradtak utána olyan emlékek és feljegyzések, amelyek a hétköznapi civil életre utaltak volna. Nem volt aktív része sem a családi életnek a felvidéki Eperjes és Berzevicze környékén, se nem volt aktív tagja az ottani és a fővárosi társasági életnek. Az ő igazi családja minden órában és heti hét napon át a Magyar Királyi Honvédség volt.

Március végén megjelenő, „A Nagy Háború százéves nyomában” című könyvének készítése közben, 2014 óta, közvetlen közelről követte az első világháború centenáriumának eseményeit, és mivel ez a megemlékezés volt az, ami még a Nagy Háborúval szorosan összefüggésbe hozható, így különösen megható és felemelő érzés volt számára, hogy ezt a rendkívüli eseménysorozatot pont egy Berzeviczyre emlékező centenáriumi megemlékezéssel zárhatta.

Az emlékező beszédeket koszorúzás követte, majd a Magyar Takarodó hangjaival ért véget a megemlékezés.