Váratlanul érte a világot a békeegyezmény

A végül a következő év márciusában aláírt egyezmény létrejöttét csaknem két hétnyi megfeszített tárgyalás előzte meg, ám mindez igen rövid időnek tekinthető ahhoz képest, hogy három évtizednyi háborúnak vetett véget Izrael és Egyiptom között. Az egyezmény értelmében a két ország felvette egymással a diplomáciai kapcsolatot. Emellett Egyiptom elérte, hogy Izrael fokozatosan kiürítse a megszállt Sínai-félszigetet, cserébe viszont az izraeli hajók is áthaladhattak a Szuezi-csatornán.

Véres szomszédság

Izrael és Egyiptom a Camp David-i megállapodást megelőzően négy öldöklő háborút vívott egymással: Kairó az első arab-izraeli háború egyik résztvevője volt Szíria, Libanon, Jordánia és Irak mellett, miután 1948. május 14-ét követően az arab államok dzsihádra szólítottak a frissen megalakult zsidó állammal szemben. Az első háború az elején kétesélyesnek tűnt, hiszen a tényleges haderővel még alig rendelkező izraeli védelmi erők jóval nagyobb létszámú, fejlett szovjet haditechnikai eszközökkel felszerelt csapatokkal álltak szemben, ám a konfliktus végül mégis Izrael győzelmét hozta. A fiatal zsidó állam új területeket is szerzett a megalakulásakor megvont határokhoz képest.

A második arab-izraeli háború 1956-ban robbant ki, miután Egyiptom az év júliusában államosította a Szuezi-csatornát, és ezzel egy időben megtiltotta a zsidó államnak, hogy használja azt. Október 22-én Izrael, Nagy-Britannia és Franciaország titkos megállapodást kötött, melynek értelmében Izrael egy héttel később megtámadta Egyiptomot, és elfoglalta a teljes Sínai-félszigetet. Gamal Abdel Nasszer (a képen) egyiptomi elnök október utolsó napján elutasította azt a titkos megállapodásban kiötlött brit-francia ajánlatot, melynek értelmében London és Párizs Egyiptom védelme célját kitűzve megszállták volna a csatorna vidékét. A britek és a franciák ezután bombázni kezdték Egyiptomot, majd november 5-én szárazföldi erőikkel is partra szálltak az észak-afrikai országban. Végül azonban a színfalak mögötti egyezkedésből kihagyott Washington és az ENSZ nyomására fegyverszünetet kötöttek mindössze két nappal később. Ezt követően a világszervezet égisze alatt létrehozott UNEF 1. kontingens felügyelte Egyiptom és Izrael magatartását a térségben.

A következő katonai konfliktusra, a hatnapos háborúként elhíresült háborúra bő egy évtizeddel később került sor, 1967 júniusának elején, amikor Egyiptom, Jordánia, Szíria és Irak kényszerítette pengeváltásra a zsidó államot. A gigantikus méretű hadseregek felvonultatása ugyanakkor csúfos kudarcot eredményezett: Izrael már a háború első napján megsemmisítette a négy ellenséges ország légierejének mintegy háromnegyedét a Fókusz-hadművelet nevű nagyszabású megelőző csapás keretében, majd minden lehetséges eszközt bevetve megkezdte az előrenyomulást a Sínai-félszigeten. A következő napok öldöklő harcokat hoztak a térségben – köztük a világtörténelem második legnagyobb tankcsatáját a Mitla-szorosban –, június 10-ére azonban a négy arab állam hadserege gyakorlatilag harcképtelenné vált: Szíria a Damaszkusz felé vonuló izraeli hadoszlop láttán fegyverszünetet kért. A háború befejeződött, Izrael elsöprő győzelme pedig igen lényeges változást eredményezett a Közel-Keleten: a Sínai-félsziget, a gázai övezet, Jeruzsálem egy része, a Golán- fennsík és Ciszjordánia megszállásával alapvetően módosultak a helyi erőviszonyok.

 

Izrael és Egyiptom utolsó háborúja a Jóm Kipur-i háború volt, melyet egyiptomi részről már Nasszer utódja, Anvar Szadat vezényelt le. A hatnapos háborúban meggyengült Egyiptom a Szovjetunió segítségével néhány év alatt igencsak felpumpálta haderejét, és 1973. október 5-én Szíriával közösen felvonultatta egységeit a tűzszüneti vonalon. Izraelben ez a nap a Jóm Kipur ünnepé, így a zsidó államban rendkívül nehezen ment a mozgósítás, a Moszad pedig meglehetősen gyengén teljesített, a kormányzatot ugyanis meglepetésként érte az ellenséges mozgósítás. Izrael ezúttal nem kockáztatta a megelőző légicsapást, így nem is tudta elkerülni a minden korábbinál intenzívebb támadásokat október 6-án.

A zsidó állam jónéhány napig hátrányban, a megsemmisülés szélén egyensúlyozva állta a rohamokat: nemcsak szárazföldi védelmi vonalai omlottak össze egymás után, de légiereje is jelentős veszteségeket szenvedett el. Az arab országok ugyanakkor nem tudták megfelelően kihasználni az izraeli hadvezetési hibákat, és nem is nyomultak előre olyan elánnal, mint azt a helyzet lehetővé tette volna. Néhány nap után a háttérből a Szovjetunió Egyiptomot és Szíriát, az Egyesült Államok pedig Izraelt kezdte el hadianyaggal és harci eszközökkel erősíteni. Október 16-án megfordult a háború állása: Ariel Saron tábornok – későbbi miniszterelnök – vezetésével az izraeli haderő előrenyomult, és visszaszorította az egyiptomi egységeket. Saron meglepetésszerűen átkelt a Szuezi-csatornán, ami által olyan helyzetbe került, hogy az ellenfél egyszerűen nem tudott fordítani. Ezzel párhuzamosan a Golán-fennsíkon is visszaverték a szíriai erőket. Miután az izraeli csapatok már Kairót fenyegették, október 22-én Egyiptom és Szíria fegyverszünetet kötött Izraellel, és elkötelezték magukat a békekötés mellett. Ennek folyománya lett később a Camp David-i megállapodás, igaz, csak Egyiptom részéről.

A béke, aminek csak a világ egyik fele örült

A folyamatok egyébként eleinte nem éppen abba az irányba haladtak, ami a békét vetítette volna előre: kezdetben Egyiptom sem sürgette különösebben a további lépéseket, Izraelben pedig 1977-ben a radikális Menahem Begin alakított kormányt, oldalán az arab-izraeli háborúk két veteránjával, Moshe Dajánnal és Saronnal. Ennek ellenére az egész világ megdöbbent, amikor az év novemberében Szadat kijelentette: kész ellátogatni Izraelbe. Begin kabinetje ezt követően azonnal meghívta Tel-Avivba az egyiptomi elnököt, aki első arab politikusként a zsidó állam földjére lépett, és a Kneszetben is beszédet mondott.

 

A béketárgyalások ezt követően sem haladtak éppen rekordgyorsasággal, de a Camp Davidben rendezett tárgyalási forduló végül – Jimmy Carter bábáskodása mellett – kőkemény két hét után eredményt hozott. A nyugati közvélemény ujjongással üdvözölte a megállapodást, és Nobel-békedíjakkal honorálta az egyezményt aláíró Szadatot, illetve Menahem Begint. Az arab világ ugyanakkor felháborodással fogadta Egyiptom „behódolását" a zsidó államnak: az Arab Liga székhelyét Kairóból Tuniszba helyezték át, Egyiptom tagságát felfüggesztették, Szadatot pedig árulónak kiáltották ki. Kuvaitban a feldühödött tömeg egyenesen megrohamozta Kairó helyi nagykövetségét, de az egész Közel-Keleten általánossá váltak az izzó hangulatú tüntetések. De ugyanakkor nemcsak Szadat kapta meg, hogy eladta az elveit: az izraeli szélsőséges nacionalisták ugyanilyen hevesen bírálták Begint, és maga az izraeli csapatkivonás sem bizonyult zökkenőmentesnek a békekötést követő évek során. Az évek során a Sínai-félszigetre betelepített telepesek ugyanis súlyos incidensekbe bonyolódtak az egyiptomi katonai egységekkel.

Egyiptomban Szadat népszerűsége megingott, belső ellenzékével csak igen kemény kézzel, diktatórikus eszközökkel volt képes bánni, a radikálisokat azonban még így sem sikerült féken tartania. 1981. október 6-án egy, a Jom Kippur-i háború emlékére rendezett díszszemle alkalmával az Egyiptomi Iszlám Dzsihád szervezet meggyilkoltatta a politikust. Szadat a helyszínen életét vesztette, de a támadásban alelnöke, későbbi utódja, az Egyiptomot azóta is vezető Hoszni Mubarak is megsérült.

Habár a békemegállapodást a felek részéről még ma sem övezi egységes elismerés, annyi bizonyos, hogy Izrael és Egyiptom, a két ősellenség azóta is békében megfér egymással.