Gyorsan reagáltunk!

Ekkor még csak alig fél óra telt el a megérkezéstől számítva, amikor dr. Ruszin Romulusz ezredes jóvoltából a fűtött tanácsteremben reggeli kávénkat és pogácsánkat fogyasztva még élhetett bennünk valamilyen illúzió azzal kapcsolatban, hogy inkább csak szemlélőként, mintsem aktív résztvevőként leszünk jelen az egyes kiképzési elemek végrehajtásánál.
A beöltözést, bepakolást követően az illúzió szertefoszlott: újságírókból pillanatokon belül kettesével felsorakoztatott újoncok lettünk, akik a bepakolási procedúra során tanúsított késlekedés miatt máris futólépésben igyekezhettek az első foglalkozás helyszínére, a „szárítóba".

A szárító az ejtőernyők szárítására szolgál, de jó szolgálatot tesz a különböző kötelekről való leereszkedést gyakorló katonák számára is. Az épület 13 méter magas tornya különösen, hiszen itt már az alpin-technikával való ereszkedést is kiválóan lehet gyakorolni. Az elméleti oktatást követően így is tettünk: előbb úgynevezett gyorskötélen, majd pedig alpin-technikával ereszkedtünk alá, ki-ki a tériszonya számára még éppen elviselhető magasságokból. Az alapgyakorlat persze nem volt választható, azt mindenkinek teljesítenie kellett…

A gyorskötél egy meglehetősen vastag és rugalmatlan kötéltípus; ha nem lengedezett volna minden irányba, az embernek az a benyomása támadhatott volna, hogy olyan biztonságos, mint egy nagy fémrúd, amit tűzoltók és rúdtáncosok használnak hasonló és egészen különböző célokra. A kötél azonban a várnál sokkal erőteljesebben kilengett, így – az újságíróraj első tagjának érkezését, azt követően pedig ábrázatát látva – jelentősen csökkent bennünk a vállalkozó-szellem.

A gyorskötél után a jóval nagyobb magasságból, ám biztosítással történő alpin-ereszkedés tulajdonképpen felüdülésnek számított.

A következő foglalkozás a könnyű vegyesek akadálypályája volt, amelyen a katonák útmutatása nyomán kellett végighaladnunk: palánk, fal, kötél, háló, romok, csatorna – csak hogy a legizgalmasabb akadályokat említsem. A leküzdés jól ment, jöhetett a jól megérdemelt jutalom, a paintball! A festékpatronos lövöldözés jó kikapcsolódásnak ígérkezett, de pihenésnek azért nem bizonyult; kiképzőink hihetetlen hajszára ösztökéltek minket, s ezáltal a játék igazán élethűvé vált.

A délutáni órákban az újságíróraj tagjai a jellegzetes arcélek megtörésének céljából zöld és fekete festékkel kenték be egymást; ezek az előkészületek már egy újabb kijuttatási mód gyakorlásához, a vízi menekítéshez voltak szükségesek. A gyakorlatot úgynevezett rocsókkal (azaz rohamcsónakokkal) hajtottuk végre, amelyeket valamilyen rejtélyes okból kifolyólag hihetetlenül nehéz, cserébe viszont rendkívül vékony tollal ellátott faevezőkkel tudtunk meghajtani. Ennek megfelelően a Tisza holtágában végrehajtott körülbelül hét kilométeres evezés valamennyi energiánkat felemésztette.

Szerencse, hogy a kezünket már csak – az igazival megegyező tömegű – gumikarabély cipelésére kellet használni, hiszen a visszautat már gyalog tettük meg. Az őrjárat gyakorlása közben „farkasfog" alakzatban közlekedtünk, lassan, sok megállással haladva, folyamatosan figyelve az „ellenség" esetleges feltűnésére. Ez utóbbi csak addig tűnt viccesnek, amíg egy váratlan pillanatban az imitált támadás valóban bekövetkezett.

Az újságíróraj tagjai – az ilyen esetekre begyakorolt metódus szerint – igyekeztek helytállni. Felkúszni, viszonozni a tüzet, illetve átkarolni és átfésülni a területet.

A foglalkozás végül elérte a célját: az újságírók holtfáradtan vonszolták be magukat a bázisra, ahol már csak a bakancsmosás megpróbáltatásait kellett kiállniuk ahhoz, hogy néhány órára nyugovóra térhessenek.
A valóban kimerítő, ám hihetetlenül élménydús túráért, amely minden kétséget kizáróan igazolta a velünk foglalkozó katonák felkészültségét, a program számos szervezőjét, résztvevőjét illeti köszönet.

A teljesség igénye nélkül a szerkesztőség nevében is köszönjük Ruszin Romulusz ezredesnek, a bázis parancsnokának és Pintér Ferenc alezredesnek, parancsnokhelyettesnek, valamint Csajbók József főtörzsőrmesternek, az újságíró raj parancsnokának, hogy segítségükkel és közreműködésükkel ilyen élményben lehetett részünk.

Fotók: Dévényi Veronika