Tíz híres tüzéreszköz

Az első, széles körben használt tüzérségi eszközök a nagy, masszív, teljesen sima csövű bombavetők voltak. Kisebb társaikhoz képest nehezen lehetett mozgatni ezeket, és gyakran megbízhatatlannak bizonyultak. Hatalmas méretük eleve kizárta, hogy a csövet öntéssel állítsák elő, helyette fémdongákból és rudakból rakták össze. Az egyes elemeket abroncsok fogták össze, akárcsak a hordóknál. A bombavetőket várfalak ledöntésére lehetett eredményesen alkalmazni. Híres példa a török hadsereg által 1453-ban, Konstantinápoly ostrománál használt bombavető. A tizenkilenc tonnás monstrum mozgatásához kétszáz ember és hatvan ökör kellett. A hatalmas ostromágyú naponta mindössze hét lövést tudott leadni.

Az oroszok ágyúöntés terén sem hazudtolták meg magukat, és a kora újkorban hatalmasat alkottak. A Cár-ágyút 1586-ban készítette öntött bronzból Andrej Csohov moszkvai mester. A fegyvert, melynek csaknem hat méter hosszú és nyolcszázkilencven milliméteres átmérőjű csöve volt, kőkartáccsal való tüzelésre szánták. A harmincnyolc tonnás ágyút, mely a maga korában nem kevés elrettentő erővel bírhatott, a Moszkva folyó egyik átkelőjének a védelmére tervezték használni, ám nincs hiteles adat arra nézve, hogy valaha is sikerült volna elsütni a hatalmas szerkezetet. A gazdagon díszített monstrum napjainkban a Kreml egyik látványossága.

A Krupp-művek gyárából került ki az első világháború egyik legnagyobb fegyvere, a híres Párizs-ágyú. A nem mindennapi fegyver előzménye az 1890-ben elkészült 355,6 milliméteres  űrméretű partvédő ágyú volt, amely gránája már a tizenkilencedik század végén megközelítette a negyven kilométeres lőtávolságot. Az első világháborúban megnőtt az igény a messzehordó ágyúk iránt, ezért kezdeményezte Erich Lundendorff tábornok a Párizs-ágyú kifejlesztését. A Krupp Műveknél először egy száz kilométer lőtávolságú ágyút raktak össze, ezt később módosították – a hadi helyzetnek megfelelően – előbb százhúsz, majd százharminc kilométeres lőtávra. A fegyverek tesztelését 1916 novemberében kezdték el, melyeket egy év múlva, 1917 őszén szállítottak a frontra. A három legyártott példányból kettőt vasbeton állásba szereltek, az utolsót pedig vasúti lövegtalpra helyezték. Ez utóbbiból sínekről tüzelhettek. A francia fővárosra összesen negyvenhárom lövést adtak le, ebből tizenkettő nem Párizs területén csapódott be.

Nehéz Gusztáv, a legnagyobb vasúti ágyú

Az eredetileg Dora névre hallgató nyolcvan centiméteres vasúti ágyú nem véletlenül kapta a Nehéz Gusztáv becenevet, hiszen ez volt minden idők legnagyobb és legnehezebb tüzérségi fegyvere. A monstrum története 1935-ben, a Krupp-gyárban kezdődött, ahol a mérnökök egy ütőképes, nagy űrméretű vasúti fegyvert kezdtek tervezni. A monumentális fegyverekért rajongó Hitler természetesen el volt ragadtatva a gigantikus ágyútól, melynek hossza kis híján a negyven métert is elérte, magassága pedig több mint tizenegy méter volt. Az emeletes házak méretével vetekedő fegyver legnagyobb problémáját elképesztő, négyszáz tonnás tömege jelentette. Az ágyú szállításához nyolc vasúti kocsira, és két darab ezer lóerős dízelmozdonyra volt szükség, elsütését pedig háromszázötven ember összehangolt munkája tette lehetővé. A monstrum a teljes személyzete közel négyezer főből állt. A hatalmas ágyú éppen gigantikus mérete miatt nem váltotta be a Führer vérmes reményeit, bizonyítottan mindössze egyszer vetették be Szevasztopol ostrománál.

A V1 és V2 folyékony hajtóanyagú ballisztikus rakétákkal ellentétben a Vergeltungswaffe 3, azaz a hármas számú megtorlófegyver egy gigantikus, 130 méter hosszú, huzagolatlan ágyúcső volt, amelyben a kezdeti robbanás után további hat, szimmetrikusan elhelyezett másodlagos robbanótöltettel gyorsították fel még a csőben a löveget, hogy az elérhesse a százhatvanöt kilométeresre tervezett hatótávolságot. Az óránként hatszáz lövés leadására tervezett ágyú legfőbb problémáját az okozta, hogy a löveg előtt és mögött áramló forró gázok automatikusan is beindították volna a következő, tervek szerint késleltetett lövést, ráadásul a több részből összeszerelt százötven milliméteres kaliberű ágyúcső pár órás aktív használat után valószínűleg szétrepedt volna az egymás után berobbanó töltetekkel járó nagy nyomás miatt. A bebetonozott fegyvert nem lehetett mozgatni, sőt pontosan célozni sem lehetett vele, amely egy mozgó frontnál, precíziós támadás esetén, vagy az ütegre mért esetleges csapáskor súlyos veszteségeket jelentett. A hibák ellenére a Führer el volt ragadtatva a fegyver elméleti pusztító erejéről, így a Harmadik Birodalom egyre zsugorodó forrásaiból irdatlan összegeket kanyarítottak ki az ágyú fejlesztésére.

8,8 centiméteres FLAK, a harckocsik réme

A 8,8 centiméteres Flak 36 ágyút eredetileg légvédelmi célokra gyártották, de a második világháborúban hamar kiderült, hogy harckocsik ellen is hatásos fegyver. Az ágyú tömege majdnem elérte az ötezer kilogrammot. Légi célok elleni hatásos tetőpontmagassága 9000 méter volt, ugyanakkor 80-140 milliméter páncélt ütött át egy kilométeres távolságon belül. Ez a teljesítmény a háború végéig bármilyen páncélozott cél leküzdéséhez elegendőnek bizonyult. A teljesen körbeforgatható ágyú négy talpra leeresztve, illetve földi célok ellen kerekes alvázról is tüzelhetett. A nagy tömegű löveg vontatására az Sd.Kfz. 7 féllánctalpas vontatót alkalmazták. A 8,8 centiméteres Flak lövegek gyártási darabszáma meghaladta a tizennégyezret, ami lehetővé tette tömeges harctéri alkalmazásukat.

Rekord méretű csatahajóhoz rekord méretű hajóágyú

A Jamato osztályú Muszasi csatahajó és testvérhajója az osztály névadó Jamato volt a világon valaha épített két legnagyobb, legerősebb tüzérségi fegyverzettel felszerelt hadihajó. Hetvenkétezer-nyolcszáz tonnás vízkiszorításukkal nagyobbak, kilenc darab negyvenhat centiméteres fő fegyverzetükkel pedig tűzerősebbek voltak minden akkori csatahajónál, és azóta sem épült hozzájuk fogható acélmonstrum. A csatahajón rendszeresített nehézlövegek máig tartják a világ legnagyobb hajóágyújának rekordját.

Hatalmas önjáró löveg

Az ’50-es években az Egyesült Államok hadseregében rendszeresítették az M55 névre keresztelt 203,2 milliméteres önjáró tarackot. Az eszköznek hatalmas tűzereje mellett két fő hátrányaként említhető a negyvennégy tonnás tömeg, ami miatt légi szállításra nem volt alkalmas, illetve hogy a benzinmotor hihetetlen mértékű üzemanyag-fogyasztása miatt csak kétszázhatvan kilométer megtételére volt képes. Az ötvenes évek közepe felé egy új önjáró tarack kifejlesztéséről született döntés.

Az első modern ágyú

Az 1860-as évektől a tüzérség gyors technológiai és szervezeti változáson ment át, mely a következő évtizedben is folytatódott. Az 1880-as években fejlesztették ki az első jól működő hátsó töltésű ágyúkat, mely lehetővé tette, hogy a tüzérek a biztonságosabb páncélzat mögött tevékenykedjenek. Az 1897-ben kifejlesztett francia Canon de 75 modèle már mindent tartalmazott, ami a modern ágyúkat jellemzi: hüvelyes töltény, hátsó töltés, korszerű forma, félautomata töltőszerkezet, hidropneumatikus visszarúgásgátló.

A jövő ágyúja

Az amerikai haditengerészet mérnökei sci-fibe illő fegyverrel büszkélkedhetnek, ugyanis sikeres kísérletet hajtottak végre egy elektromágneses ágyúval. Bár az új fegyverről szóló hírek még bizonytalanok, a nem mindennapi lőfegyver a jövőben százhatvan kilométeres távolságra is képes lesz lövedéket kilőni, amely akár a hangsebesség hétszeresét is elérheti. Az ágyú lényegében két sínből áll: ezek közé helyezik be a lövedéket, s azt úgy lövik ki, hogy a sínekbe áramot vezetnek.

(Korábbi Top 10-es összeállításainkat ide kattintva olvashatják!)