A tíz (per kettő) legkatonásabb Rejtő-poén

Troppauer Hümér, foglalkozására nézve költő és legionárius, sajátos lelki beállítottságának köszönhetően korántsem mély depresszióval vagy Ady-féle daccal válaszol alkalmi kritikusainak. Történik, hogy Afrikába hajózás közben a művész úgy dönt: verseinek hangos felolvasásával igyekszik lélekemelő módon múlatni az egyhangú órákat. Ám az első költemény egyáltalán nem váltja ki a katonai kritika egyöntetű elismerését…

„– Azonnal hagyja abba ezt a marhaságot – mondta egy kanadai óriás.

– De, uraim… Hát nem szépek az én… verseim? – Úgy látszott, hogy nyomban sírva fakad.

– A maga versei unalmasak és hülyék… – kiáltotta öklét rázva egy görög díjbirkózó.
Ami azután következett, az olyan volt, mint valami rossz álom. A költő úgy vágta szájon a görög díjbirkózót, hogy az repedt állkapoccsal röpült egy vasoszlopnak, és elájult. Azután egyetlen könnyed mozdulattal a kanadai favágót fél kézzel nekicsapta a társainak.
Még néhány zord kritikus sietett az erélyes költő ellen… De hiába. Troppauer úgy dobta egyiket a másikhoz, mint apró forgácsot. A katonák döbbenten, ijedten nézték… A harc befejeződött, a művész egymaga állt a helyiség közepén, és szemrehányó pillantással körülnézett. Valaki nyöszörgött, de különben csend volt. A költő visszaült a helyére, kisimította piszkos papírcsomóját, és fennkölten így szólt:

– Anyám, te vagy árva fiad csillaga, írta Troppauer Hümér. Első ének…
A több mint huszonkét oldalas verset azután már feszült figyelemmel hallgatták végig a légionisták."

Mi ebből a tanulság…? Rejtőt imitálva: az ég egy adta világon semmi.

Amikor a kapitány lopja el elsőnek a süllyedő hajót…

Piszkos Fred, a kapitány személyét számos misztikus, ködös legenda, és – csak a rendőri szervek előtt homályos – bűncselekmény övezi. A vén tengeri medve egyik legjelentősebb alvilági haditette volt, amikor a szükség és a „jó" ügy érdekében kénytelen volt ellopni az angol haditengerészet egyik akkori legmodernebb cirkálóját, a „szénnel, olajjal, és pókerkártyával" bőségesen felszerelt Balmoral nevű sorhajót. A gőzös addig vesztegelt mit sem sejtve a karanténban, amíg az öreg az éjszakát, és a tolvajlásra alkalmas időjárási körülményeket kihasználva, pár rejtői csirkefogóval együtt egyszerűen el nem kötötte a cirkálót, hogy aztán kikötői rablók részvénytársasága kellő kényelemben utazhasson kicsit sem kétes céljai felé…

„A messzi láthatáron nem látszott lámpa, csak egy közeledő szép hadihajó. Na, ezt elvihette volna az ördög. Fred és üzletbarátai nem szerettek hadihajók közelében tartózkodni. Ez a szép páncélos pedig éppen itt kezd manőverezni. Ha Fred meglátja messziről bizonyára nem mer idejönni saját gőzösével.
– Azt hiszem, innen ma nem indulunk – mondta Bunkó. – Ha Fred meglátja ezt a páncélost, akkor holnap sem mer ideállni.
A sötétben hirtelen csobbanásokat hallottak, nagy ladik állt meg a part mellett, és Piszkos Fred ugrott ki belőle.

– Na, gyerünk, gyerünk – mondta gyorsan, suttogva -, beszállás.

– Hol a hajó? – kérdezte ámultan a Főorvos.

– Tán kiüsse a szemedet? Itt áll. Ez csak megfelel? Olyan száz mérföldet megy óránként, mint a pinty. Egy évre való szén, olaj és pókerkártya van benne. Csak gyerünk már, mert lopott hadihajóval nem jó itt ácsorogni.
Dermedten álltak. A világ történetében példátlan eset megrendítette őket. Egy hatalmas, gyönyörű, modern páncélos hajót talán csak mégsem lehet egyszerűen elkötni? És még ijesztőbbé tette az eseményt az a magától értetődő közvetlen egyszerűség, amellyel Piszkos Fred az ügyet közölte velük, nem értve, hogy lehet ezen csodálkozni, mintha már többször büntették volna meg gazdátlan hajók eltulajdonításáért.

– Ember! – kiáltotta Rozsdás. – Ezért mindnyájunkat felkötnek.

– De kicsinyes vagy ma! Persze hogy felkötnek. De hát hadihajó lopásért csak nem adnak Signum Laudist? Na jöttök, maradtok, vagy mifene? Fél tizenegy elmúlt, és nem szeretnék késéssel indulni.
Bunkó meghatottan nézett a gyönyörű cirkálóra, azután csodálattól és tisztelettől remegő hangon mondta:

– Nagy vagy, Fred…
"

Később aztán a hajó „elsüllyed", átkeresztelik, sőt „el is tűnik", mintha a tenger nyelte volna el, de persze azt a gőzöst, ahol Piszkos Fred, a kapitány időnként úgy kiált bele diadalmasan a szócsőbe, hogy „sört!", azt nem kell félteni…

Vanek úr, az operettkatona

„Gorcsev Iván, a Rangoon teherhajó matróza még huszonegy éves sem volt, midőn elnyerte a
fizikai Nobel-díjat. Ilyen nagy jelentőségű tudományos jutalmat e poétikusan ifjú korban megszerezni példátlan nagyszerű teljesítmény, még akkor is, ha egyesek előtt talán szépséghibának tűnik majd, hogy Gorcsev Iván a fizikai Nobel-díjat a makao nevű kártyajátékon nyerte el, Noah Bertinus professzortól, akinek ezt a kitüntetést Stockholmban, néhány nappal előbb, a svéd király nyújtotta át, de végre is a kákán csomót keresők nem számítanak; a lényeg a fő: hogy Gorcsev Iván igenis huszonegy éves korában elnyerte a Nobel-díjat."

Mit várjuk egy regénytől, amelyik pontosan a fenti sorokkal kezdődik…? Azt talán még meg lehet állni hangos nevetés nélkül, ahogyan az autót vezetni nem tudó, de mégis sofőrként igen gyakran színre lépő Gorcsev megmagyarázza a rendőrnek, hogy azért parkol rossz helyen, mert nem érti a képrejtvényeket (lásd a megállni tilos tábla), és az illetékesek írják ki inkább szavakkal, amit szeretnének. Ám amikor precíz, és önérzetes titkára, főnöke helyetteseként felbukkan az idegenlégióban, ráadásul, mint katona…

„Vanek úr egy diákosan rövid katonanadrágban tűnt elő az átöltözés után, a sapka a feje búbján, és a zubbony könyökig ért. A gombok viszont lepattogzottak róla. Elsősorban megszólított egy ezredest, aki éppen áthaladt az udvaron, és a sapkáját udvarias köszönésre emelte.

– Jó napot, Petrovics vagyok. Kérem, főhadnagy úr, merre van itt a legénységi hálóterem?

Az ezredes pillanatokig azt hitte, hogy a helyőrség fellázadt, és nyomban lemészárolnak mindenkit.

– Ugyanis – folytatta Vanek úr vidáman, és az ezredes egyik kitüntetését nézegette, két ujja
között – nem ismerem a járást. Pardon… – Ezt azért tette hozzá, mert véletlenül leszakította az
I. osztályú Sasrendet.

– Ki maga? – kérdezte még mindig döbbenten az ezredes.

– Új alkalmazott vagyok a véderőnél, kérem. Nevem Van… Nevem van: ez, hogy Petrovics.
Az ezredes egyszerre úgy elkezdett nevetni, hogy Vanek úr ijedten hátralépett.

– Édes fiam – szólt végre az ősz katona igaz részvéttel –, mondja, az Isten szerelmére, hogy
mehetett maga katonának?

– Most nem erről van szó kérem…

– Szedje össze minden akaraterejét igen gyorsan, mert különben szörnyű élete lesz. Nagy dolog az itt, feljebbvalóval beszélni. Álljon egy kicsit katonásan.

– Azt én mind tudom a híradóból, de hát most nincs gyakorlatozás, nem igaz? Mi értelme lenne itt gyerekeskedni?… Nincs egy szál gyufája, főhadnagy úr?"


Így udvarol egy fregattfőhadnagy!

Fülig Jimmy, kinevezett fregattfőhadnagy, jelenleg első tiszt (saját bevallása szerint kapitány, a valóságban azonban szállásmester) nemcsak a pofonok, de az udvarlás terén is jó példával jár elöl minden, magára valamit is adó (hadi)tengerész előtt. Helyszín: a túlságosan is hírhedt Velő-tanya, ahol legtöbbször a Tamara, terólad álmodok, ha bealkonyul csendben, a mi öreg sumbavai fegyenctelepünkön kezdetű slágert hallhatja a bicskázásban megfáradt, pihenni vágyó, papírok nélküli utazó…

„Ide érkezett sietve Fülig Jimmy és ide érkezett általában mindenki, ha csak valamit is adott az alvilág etikettje szerint kötelező rossz szokásokra.

– Hé! Nézd csak! – kiáltott Martin, a szögletesfejű mulatt. – Ofélia, srófoljon egy tust a zongorán! És felcsendült egy pattogó, gyors káromkodás.

– Szervusztok – intett kegyesen Fülig Jimmy.
Pedig ha sejti, hogy miféle orv végzet leselkedik itt rá, esetleg nyomban elrohan.

– A művésznő vacsorázzon az első tiszttel! – intézkedett Fülig Jimmy, harmadik személyben emlékezve meg önmagáról. És ezzel beteljesedett balsorsa!
Pepita Ofélia eléggé csinos volt. Talán kissé erősen pisze, de még nincs eldöntve, hogy ez a tulajdonság szépséghiba-e? A festői Virginia államról elnevezett szivarfajtát szívta, mely csak számos szipákolásra, gyufák és szalmaszálak megismételt használatával fogott tüzet. A művésznő virzsiniázó szenvedélyét abból az időből őrizte meg, amikor a Luxus nevű teherhajón, Bricsesz kapitány környezetében a másodalkoholista nehéz szolgálatát látta el.

– Ön nagyon emlékeztet engem Bricsesz kapitányra, tisztelt Fülig úr – közölte kissé olvadozva. – Két éve, hogy tévedés áldozata lett szegény, de azért én hűségesen várom. Ezt megkérdezheti itt mindenkitől. Két hete sincs, hogy Lógás Hugó fejéhez vágtam a gitárt, mert megcsókolt.

– Nehéz egy ilyen hangszer? – orientálódott Fülig Jimmy, és megemelte a gitárt elgondolkozva.
De nem lett harc. Fülig Jimmy feledtette Bricsesz kapitányt! Mert amikor később bal karjával gyengéden magához vonta a művésznőt (és jobb kezében magasra emelte feje fölött az ólmosbotot), Pepita Ofélia szemérmes engedékenységgel súgta:

– Ne higgye, hogy szívbajos vagyok… Csak azért tűröm, mert szeretem…"

Később azért Oféliával kapcsolatban a sorok között felbukkan az „alig hű" jelző, szóval erős a gyanú, hogy Fülig Jimmy (szokás szerint) nem járt túl jól…

Villámkarrier

Tuskó Hopkins, foglalkozására nézve magánzó – kétes barátja, a Török Szultán szerint a „világ legnagyobb tolvaja" – néhány jóindulatú tettestársával együtt megszabadít egy tévesen halálra ítélt, rangját vesztett kapitányt a katonai fogházból. Amellett, hogy már magán a tárgyaláson is az orruknál fogva vezetik a tisztelt katonai ügyészséget, a kiderült turpisság után úgy eltűnnek a szökevénnyel, „mint az aranyóra". Hol is bújnának el máshol, mint a légióban, ahol Hopkins a kapitány érdekében valóságos ámokfutásba kezd. Civil katonáskodása első napjának fáradalmait pedig ekképp piheni ki…

„Este megpillantottuk Tuskót a kantinban, kék huszárokkal kártyázott a szudáni gyalogosok szilvaszínű uniformisában, és még egy csillag is volt a zubbonyán, ami igazán szép kezdete egy katonai pályafutásnak, ha meggondoljuk, hogy délután még civil volt.

– Ajtót! Marha! – ordított rám, amikor beléptem, mert a tenger felől erős szél fújt.
– Ki oszt…? Egynek sincs keze, hogy törne le, valahányszor nem csukja be az ajtót… Négy dámám van, nyertem… nyolc a bank… Ne búsuljatok, fiúk! Fel a fejjel! A kártyaszerencse forgandó…

Ez igaz, de nem olyankor, ha Tuskó Hopkins kever. A partnerek azonban ezt nem tudták. Hopkins izzadt, szivarozott, osztott, bort rendelt, és seperte be a sou-kat, rekedt, nagy hangján vigasztalva és bátorítva a játékosokat. Engem egy pillantásra sem méltatott.
Amikor Senki Alfonz belépett és meglátta, odaszólt:

– Hol hagyta a norvégot?

– Mi?!… – kérdezte bántóan.

– A norvégot hol hagyta?! Talán süket?

Egy csillag nem sokat számít errefelé, különösen más fegyvernemből.

– Miféle norvégról beszél?! Nem ismerek semmiféle piszkos külföldit, és tegyen lakatot a nyelvére, mert beverem a fejét, maga paraszt… Ajtót! – ordította, de elhalt a szava, mert Potrien lépett be.

– Ki volt az? – kérdezte vészjóslóan.
Csend.

– Nem hallották?! Ki üvöltött?!

– Én!

Előléptem. Mit lehet tenni? Tuskó az életével játszott, én legfeljebb néhány nap áristommal. Hiába Potrien lépten-nyomon belém ütközött, ha dühös volt.

– Úgy… Szóval maga fázik! “Potrien – kérdezi majd az ezredes úr – milyen új felszerelési tárgyat javasol a légió számára"? És én majd jelentem: “Néhány szőrmebunda kellene, mert van, aki fázik, és nem szeretném, ha náthás lenne…"

Úgy álltam, hogy eltakarjam Hopkinst. Mert ha Potrien ráismer…

– Most lemegy a gyakorlótérre, és gereblyézik estig, hogy megszokja kissé a szeles időjárást.
Dühöngve mentem a gereblyéért, és nekiálltam gereblyézni."

A jó (?) öreg (?) Tuskó később szakácsként borzolja a legénység gyomoridegeit, majd leváltását megelőzve harckocsizóként és katonaorvosként is kipróbálja magát; sőt, egy másik regényben műszaki katonaként csapja be egy oázis békés lakosságát. Nemes lelkének (és enyves kezének) köszönhetően, társaival együtt azonban mégis a híres Dumas-regény három testőréhez hasonlítják, amit ő rendszeresen „kikér magának". Persze, előbb tisztázni kell, kik is voltak a legendás elődök…


„– A Három Testőr – mondta Senki Alfonz – elhozott Buckingham hercegtől egy gyémántot. Az életüket kockáztatták, és nem közölhették az üldözőkkel, hogy mi járatban vannak.
– Hát kérem, ilyet mi már csináltunk – legyintett Hopkins. – Az életünk
kockáztatásával elhoztunk egy gyémántot, sőt még zsebórákat is, és nem mondhattuk el az
üldözőknek, hogy mi járatban vagyunk. Megjegyzem, azért sejtették…"


(Katona)orvosi titoktartás

Ráadásként rántsuk le a leplet arról, hogy pontosan mit is jelent az orvosi titoktartás! Igen, igen a lényeg a betegek személyes adatainak védelme, méghozzá, mint azt az Elátkozott part című regényben olvashatjuk, minden körülmények között. Vagy éppen pont a meglehetősen sajátos körülmények miatt…

„Büntetésének kitöltése után dr. Kvasztics mint orvos és morfinista a kikötőben helyezkedett el. Itt nem bürokraták élnek. A diploma mellékes, fő a tudás. És Kvasztics igen sokat tudott! Elsősorban hallgatni. Jól tudjuk, hogy feltétele a gyógyításnak az orvosi titoktartás. Aki ma kivesz egy revolvergolyót valakiből, az ne hozza összefüggésbe a kezelést a másnap megjelenő hírlapok rendőri jelentéseivel, és ha megállapította a beállott halált, ne törődjön vele, hogy a pácienst hol helyezik örök nyugalomra.

Ezt nevezik orvosi titoktartásnak."

Fotó: internet

(Az idézetek – ha ez egy másodpercig is kétséges lett volna – Rejtő Jenő regényeiből származnak.)

Korábbi TOP 10-es összeállításainkat ide kattintva olvashatják!