Filmajánló: Arctalan ellenség (Good Kill)

Szöveg: Révész Béla | 2016. február 24. 15:54

Az egykoron Hollywood új zsenijének kikiáltott Andrew Nicoll rendező szokatlan témához nyúlt a Good Kill című, erősen felejthető moziban. Mennyiben különbözik az a katona a terroristáktól, aki hétezer mérföldre lévő személyeket semmisít meg a drónok segítségével, úgy, hogy vele együtt minden támadáskor civilek tucatjait is megöli? Kérdés van, válasz nincs.

Thomas Egan (Ethan Hawke) őrnagy, pilóta. Legalábbis egyenruhában jár be Las Vegas-i munkahelyére, egy katonai bázis légkondis konténerébe, ahonnan hétezer mérföldre lévő drónokkal pusztítja az al-kaidás ellenséget. Egan nem tekinti magát igazi katonának, annál is inkább, mert egyike azon keveseknek a csapatában, akik valóban repültek és harcoltak még vadászgéppel. Mostani feladatát megalázónak találja, pedig amit a hadsereg vezetése művelt a drónokkal, az semmi ahhoz az ámokfutáshoz képest, ami a CIA felbukkanása és az irányítás átvétele után bekövetkezik. A nemes egyszerűséggel csak Langley-nek becézett CIA-s fiúk alakítanak a stratégián, és ha terroristára bukkannak, annak házát, autóját kíméletlenül elpusztíttatják Egannel, tekintet nélkül arra, hogy hány gyerek, nő, civil van a közelében. Az őrnagy naponta több tucat embert gyilkol le a gombok nyomogatásával, majd hazatér feleségéhez és két gyerekéhez, a kerti hússütögetéshez és a sörözéshez a vegasi naplementében.

A morális alapkonfliktus máris adott, lássuk, mit művelt a hálás témával Andrew Nicoll rendező. Sajnos nem sokat. A film végén nem igazán kapunk választ arra a kérdésre, hogy erkölcsileg mennyire elfogadható a világ legfelszereltebb és leggazdagabb hadseregének dróntaktikája, a civil áldozatok „járulékos veszteségként" benaplózása. Bár Egan főnöke maga sem ért egyet a CIA-s irányítás mikéntjével, a film közepére megváltozik álláspontja, és egy gyengén megírt, propagandista szösszenetben kifejti embereinek, bizony, jól van ez így, hiszen inkább hulljanak halomra az ártatlanok odaát Afganisztánban, mintsem amerikai katonák szüleivel kelljen rossz hírt közölni.

Az Egant marcangoló alapkérdés (jobbak vagyunk-e azoknál a terroristáknál, akik szintén arctalanul gyilkolnak, nem törődve azzal, kik és hányan halnak meg?) megjelenik ugyan, de szemernyivel sem visz közelebb a válaszhoz. Nicoll, aki a Gattacával és a Fegyvernepperrel igen nagyot durrantott egykoron, erre a filmre kifáradni látszott. Sem a forgatókönyv, sem a rendezői ötletek nem lettek részleteiben kidolgozva, s ez bizony a főszereplőn is erősen látszott. Hawke kvalitásait nem kell ecsetelni, de itt időnként belefulladt a reménytelen ötlettelenségbe. Már a film kilencedik percében unjuk a depresszióját, ami 100 percben már szinte kibírhatatlan. Búsan néz maga elé, búsan néz a monitorra, ahol az általa kilőtt rakéták osztják a halált, búsan néz a feleségére, a gyerekeire, a kollégáira, a húsra, amit a kertjében sütöget, de a legbúsabban az eget fürkészi, jelezve nekünk, ostoba nézőknek, hogy „hej, ha még egyszer röpködhetnék, de nagyon szép lenne a világ."

Teljesen félreértelmezett ötlet volt az alkoholista szálat is bevinni a sztoriba. Sokszor látjuk, ahogy Egan (szintén búsan) vodkát kortyolgat, de soha nem látjuk rajta a részegség leghalványabb jelét sem, nem szédül, nem másnapos, nem akadozik a nyelve, nem vét hibát, mindössze még búsabban néz. Pedig még remekbe szabott mondatok is röpködnek körülötte, ilyen írói magasságokban: „Kér egy rágót, őrnagy?" Hawke a figura kidolgozatlansága miatt néha egészen látványosan szenved. Alakítása korrekt, de semmi több. Ha valami nincs megírva, nem lehet vele mit kezdeni, de azzal, hogy másfél órán keresztül egy maga elé bámuló depressziós katonát alakít, nem csak önmagát zsibbasztotta le, hanem a mi agyunkat is. (A többi szereplő játékát azért nem említjük, mert még annyira sincsenek megírva, mint a főhősé.)

A film legjobb jelenetei a tényleges légicsapások, amelyeket csak és kizárólag a konténerben elhelyezett monitorokon láthatunk. Hátborzongató, ahogy felülről, némában nézzük a több ezer mérföldre beszélgető embereket egy utcán, s a csendet csak Egan szenvtelen hangja töri meg: „Becsapódás tíz másodperc múlva." A rendező szándékosan csak így, közvetve mutatta meg a helyszínen történteket, ezzel vonva be a nézőt abba az arctalan játszmába, amit a drónháború takar. Magunk is érezzük már azt a fásultságot és közönyt, amit azok a katonák éreznek, akik számára a háborút számítógépes játékká tették, s akik számára a csata pontosan olyan, mintha tévén néznék, azzal a különbséggel, hogy ők irányítják az eseményeket.

A Good Kill a háború egyik morális vetületét kívánja ábrázolni, ám a rengeteg kérdésre alig kapunk választ. Bár Egan a történet végén egész karrierjét kockára teszi, hogy bebizonyítsa, az emberi nagyon is jelen van a gépek harcában, feloldozást vagy katarzist sem ő, sem mi nem érezhetünk. A rendező kezében egy óriási téma hevert, sajnos nem tudott mit kezdeni a lehetőséggel. A film szórakoztat és untat egyszerre, vannak ugyan benne kifejezetten drámai, jól elkapott pillanatok, ám összhatását tekintve inkább a középkategóriába szürkül. Nézhető mozi, de nem csodálkoznánk, ha pár év múlva a feledés homályába veszne.

A távirányítót mindenesetre mi is profin használhatjuk, ha le kell lőni a tévét.