Filmajánló: Nincs kiút

Szöveg: Révész Béla | 2016. február 3. 13:53

Thrillernek nem igazi thriller, akciónak nem akció, Roger Donaldson 1987-es filmje mégis bevonult a nehezen felejthető alkotások közé, köszönhetően egészen jó színészgárdájának és egy olyan ütős forgatókönyvnek, amilyet akkoriban nehezen lehetett találni.

Tom Farrel (Kevin Costner) a haditengerészetnél szolgál, ám hamarosan új, minden eddiginél nehezebb feladat várja. Ő lesz David Brice (Gene Hackman) hadügyminiszter összekötő tisztje a CIA és még egy rakás hárombetűs szervezet felé. A dologgal nem is lenne semmi probléma, ám Farrel egy szép estén összejön Susannel (Sean Young), s jól el is mulatoznának kettesben az idők végezetéig, az azonban hamarabb jön el, mint gondolnák. Susan ugyanis nem más, mint Brice szeretője, és a nem éppen higgadtságáról híres politikus egy féltékenységi jelenet során véletlenül megöli titkos kedvesét.

A politikus mindenese, személyi titkára, titkainak őrzője, Scott (Will Patton) azonban nem hagyhatja, hogy gazdája börtönbe menjen. Kitalál egy igen primitív fedőmesét, amely szerint egy kém után kutatnak, erre hivatkozva aztán a Pentagon felét rá tudja állítani a nyomozásra, hogy megtalálják Susan titokzatos szerelmét, akire rákenhetik majd a gyilkosságot. A nyomozás vezetésével pedig éppen a titokzatos szerelmet, Tomot bízzák meg, aki alig győzi eltüntetni maga után (előtt) a bizonyítékokat, és lassítani a nyomozást.

A film igazi retro-csomaggal ajándékoz meg bennünket. Akik a boldog nyolcvanasokban VHS-ről habzsolták az amerikai popkultúra gyönygyszemeit, azok boldog vigyorral látják viszont a hihetetlenül eltalált frizurákat, az akkori böhöm kocsikat, a kor technikai vívmányait a nyomozócsoport termében (lehet mosolyogni, de akkor bizony az volt a számítógépes képanalizálás csúcsa), a kigombolt ingeket, hallgatják az idegesítően virnyákoló szintis filmzeneeffekteket, és szívják képzeletben magukba a mindent beterítő, arcszesszel vegyített, alkoholban pácolt sárm illatát.

A Nincs kiút eleje egy kissé döcögősre sikerült, talán ez az egyetlen hibája a filmnek. Túl hosszú a felvezetés, a néző tudja, hogy történni fog valami, de annyi a hetyegős jelenet (a limuzin hátsó ülésén egymásnak eső fiatalok erotikázása azonnal kultikus lett), hogy már szinte megkönnyebbülünk, amikor az a szegény lány átzúg a lépcsőkorláton és kitöri a nyakát. Mert onnantól valóban felpörögnek az események. A pánik ránt össze mindent és mindenkit, és ettől zseniálisan jó film a Nincs kiút. Hackman éppúgy reszket a karrierjéért, mint Costner az életéért, és ez a félelem az, ami igazán izgalmassá teszi a történetet. A két színész jó, Costner kicsit többet gyúr még a szép pofira, mint a színészi játékra, de egyrészt karakterében ez az egyik legjellemzőbb vonás, másrészt van néhány olyan pillanata, amitől megfagy az ember ereiben a vér. Hackman hozza a kötelezőt, a hazug, szélesen mosolygó és mindenkit átverő politikus jelmezét úgy viseli, mintha egyenesen rászabták volna. Élt a lehetőséggel, játéka precíz, óramű pontosságú, se több, se kevesebb, mint amennyi kell.

Ami mégis kiemelkedővé és maradandóvá teszi Donaldson moziját, az a forgatókönyv. Robert Garland hihető és hús-vér karaktereket alkotott (a talpnyaló Scott szerepe abszolút kiemelkedő, főleg, amikor a néző számára is világossá válik hernyóságának valódi oka), de a legnagyobb ötlet a film utolsó pár percének őrületes csavarja. Nem lövöm le a poént, de a helyzet valóban az, mint a filmtörténelem egyik legnagyobb nézői átverése a Hatodik érzék esetén: megéri újra nézni az alkotást a végkimenetel ismeretében. Egy csomó apró jelet fogunk észrevenni, amelyek addig rejtve maradtak. A beavatottság ilyen fokú élménye pedig megfizethetetlen.