Filmajánló: Snowden

Szöveg: Révész Béla | 2017. február 15. 20:26

Mit kezd egy morális aggályokkal teli informatikus a világ egyik legnagyobb nemzetbiztonsági területén? Hazaárulás vagy erkölcsi kötelesség volt az, amit Ed Snowden 2013-ban tett? Oliver Stone filmjében egyértelműen az utóbbira szavaz. Talán túl egyértelműen is.

Felesleges eljátszani a gondolattal, hogy mit nyert vagy veszítettek volna a nemzetbiztonsági szervezetek az Amerikai Egyesült Államokban, ha Edward Snowdent egészségügyi okok miatt nem nyilvánítják alkalmatlannak a hadseregben. Így történt, Snowdent egy kiképzési baleset után leszerelték, ám az USA nem lenne USA, ha ifjú hősünk nem áll meg még érettségi nélkül is a lábán. Miután az informatika területén kiemelkedő teljesítményt nyújtott, az egészséges patriotizmus pedig finoman szólva is túltengett benne, Snowden meg sem állt a Központi Hírszerző Ügynökségig, ahol tárt karokkal várták a később híressé vált kémprogramok mesterét. A fiatal zseni később a CIA mellett az NSA-nek és DIA-nek, azaz gyakorlatilag az összes hárombetűs, védelemmel és nemzetbiztonsággal foglalkozó cégnek dolgozott, nem középiskolás fokon.

Munka van, pénz van, csinos barátnő van, minden van. Mi akkor a probléma? Az erkölcs. Stone meglehetősen sarkítva és fekete-fehéren ábrázolja azt a folyamatot, amelynek során Snowden rádöbben az egyszeregyre. Az amerikai hírszerzők gyakorlatilag bárkit képesek a világon lehallgatni és megfigyelni, sőt, nem csak képesek, de teszik is. És Edward Snowden, aki hisz az amerikai alkotmányban, hisz a népért a nép által elvében, s legfőképpen a szabadságban, hosszú mérlegelés után úgy dönt, hogy kilop egy tonnányi információt a nemzetbiztonsági szervezetektől, és átadja azt az újságíróknak. A botrány azóta közismert, Snowdent egyszerre átkozzák és éltetik világszerte, ki hazaárulónak, ki hősnek tartja.

Oliver Stone néhányszor utal rá filmjében, de nem igazán ad teret annak, ami az NSA, a DIA és a CIA szemszögéből tenné kerekebbé és színesebbé a sztorit: a nemzetbiztonságiak látványos csődje 2001. szeptember 11-ével kapcsolatban a következményeket tekintve alaposan átírta a fontossági sorrendet. A morál, erkölcs, az egyén jogai egy lentebbi polcra kerültek a terrorizmus elleni küzdelem szellemében. Az ikertornyok ledőlésével az USA alapeszméinek pillérei inogtak meg, s bármennyire paradox a helyzet, ezeket a kormány más alapeszmék háttérbe helyezésével akarta újra megerősíteni. 9/11, mint hivatkozási alap olyan ellentmondást nem tűrően jelent meg az amerikai védelmi politikában, amelyet – és amelynek módszereit – csak nagyon kevesen kérdőjelezték meg.

Snowden kérdőjelei logikusak ugyan, de az események tükrében nagyon naivnak tűnhetnek. A NSA, a CIA és DIA kimagasló tehetségének, aki a világ legjobb kémkedésre használt keresőrobotjait programozta, hosszú évek kellettek, hogy rájöjjön: az általa kreált teremtményeket nem csak az ellenség fürkészésére használják, hanem az amerikai, teljesen hétköznapi állampolgárok millióinak megfigyelésére is. Oliver Stone javára legyen mondva, egy másik informatikus rezonőrt felhasználva parádés jelenetben mutatja be, hogyan és miért történik mindez. Az azonban, hogy Snowden miért ennyire naiv, továbbra is rejtély előttünk. És ez az, ami Stone filmjének a legnagyobb gyengesége. A fantasztikus JFK-hez hasonlóan itt is egy rendkívül leegyszerűsített, csupán egyetlen szemszögből ábrázolt bemutatót kapunk, ami dokudrámáknál meglehetősen bizarr összképet eredményez. Stone (a tájékozott ember Michael Moore-ja) persze tisztában van vele (ahogyan a JFK forgatásánál is tisztában volt), hogy a nemzetbiztonságiak soha nem fognak hivatalos közleményt kiadni arról, mi is történt valójában vagy mi vezetett 1963. november 22-éhez, ahogyan arról sem, mi a teljes igazság a Snowden által kirobbantott botrányról. Filmje éppen ezért teljesen egysíkú. Snowdent az igazság bajnokának, saját erkölcsi ösztöneitől jó irányba vezérelt hősnek ábrázolja, míg a hárombetűs intézményeknek marad a cinikus, minden gátlást nélkülöző, mindent és mindenkit sárba tipró szerepkör. A valóság ennél azért sokkal bonyolultabb, de Stone néhány mondattal intézi például el egy megfigyelési folyamat jogi hátterét, mondván, „ezeknek a zsebükben van a törvénykezés, a bíróság és a jog".

A rendező egy létező morális problémát boncolgat: mikor írja felül az állam érdeke az egyénét, mikor szoríthatja háttérbe a privát tér szentségét annak érdekében, hogy azt az intézményt védje meg, ami éppen ennek a privát térnek és a szabadságjogoknak a sérthetetlenségét szavatolja? A válasz egyértelműnek tűnik: bármikor, amikor az államot valós veszély fenyegeti. Stone azonban lelkiismereti filmet készített a témáról, s Snowden alakjában látta meg korunk Jim Garrisonját, azzal a különbséggel, hogy míg a Kennedy-gyilkosságban nyomozó ügyész a jog eszközeivel próbál élni eredménytelenül, addig az informatikus szuperhős a média hatalmában bízik. Hogy volt-e hatása Snowden akciójának? Hogy lett-e eredménye annak, hogy a mai napig Moszkvában él, és retteg visszatérni az Államokba? A logikus válasz, egy 9/11 előtti válasz, egy Iszlám Állam előtti válasz igen lenne. Ám még a közvélemény-kutatások is mást mondanak. Nem esik róla szó a filmben, de az amerikai társadalom megkérdezett szelete néhány százalékos eltéréssel gondolja azt, hogy Snowden óriási kárt okozott hazájának az államtitkok nyilvánosságra hozásával, és azt, hogy a társadalom érdekében tette, s ezzel az országot szolgálta. És hogy történt-e változás a botrány kirobbanása óta? Túlzott illúzióink ne legyenek ezzel kapcsolatban, s mivel az amerikai közvélemény tekintélyes része cseppet sem bánja, ha bekukkantanak a hálószobájába, vagy virtuálisan turkálnak életének legintimebb pillanataiban, ne csodálkozzunk, hogy az ügy szépen, lassan, de biztosan ellaposodik.

(Snowdennek egyébként van humora. Miután sokáig óva intett mindenkit, ne használjon közösségi oldalakat, 2015 szeptemberében létrehozta saját Twitter-fiókját. Mára mintegy 3 millió követője van, ő azonban csak egyetlen oldalt követ: egykori munkaadójáét, az NSA-t. Vicces fiú.)

Oliver Stone jó és izgalmas filmet rendezett. Okosnak egyoldalúsága miatt nem mondhatnánk, szórakoztatónak végképp nem, hacsak a félelem és bizalmatlanság kiépítését nem nevezzük szórakoztatónak. Rendezői eszközei sokkal puritánabbak, mint a JFK idejében voltak, a film egyes részletei elnagyoltak és átgondolatlanok, de mindent összevéve egy korrektül levezényelt konspirációs drámát kapunk végeredményként. Az alapkérdésre Stone egyértelmű választ kínál, de megadja a lehetőséget egy saját értelmezésre. Magam részéről élek a bizonytalanság jogával.

Mindenesetre, ha a film után gondosan leragasztjuk a laptop kameráját egy sebtapasszal, ne gondoljuk magunkat betegesen paranoiásnak.