Kegyetlen halált osztva és irtózatos halált halva

A második világháború európai hadszínterének fordulópontját jelentő sztálingrádi eseményeket bemutató legújabb film a 2013-as keltezésű, Fjodor Bondarcsuk által rendezett, 30 millió dollárból leforgatott, Sztálingrád című mozi. A csata hetvenedik évfordulója alkalmából a filmszínházakba került 131 perces alkotás kapcsán több kritikus is megjegyezte, hogy az orosz filmipar megállíthatatlanul tör előre és ma már minden téren jobb filmeket készítenek, mint Hollywoodban. E kijelentéssel természetesen lehet vitatkozni, az azonban kétségtelen, hogy az Oscar-díjjal is kitüntetett világhírű orosz filmrendező alkotása az első olyan mozifilm, amelyet teljes egészében térhatású, azaz háromdimenziós technikával rögzítettek. Korábban sem az európai, sem pedig az amerikai stúdiók nem vállalkoztak erre a feladatra. Bondarcsuk azonban bevállalta, kis túlzással 19-re húzott lapot…

És szerencséje volt! A végeredmény látványvilága lenyűgöző, még annak ellenére is, hogy a fanyalgók közül sokan úgy vélik, a hátterek túl rajzszerűek lettek. Első pillanatban a 300 című film képi világát juttatta az ember eszébe a látvány, a szem azonban hamar hozzászokik a kissé fakó képekhez, a szürke és a barna számtalan árnyalatához. Nagyjából másfél perc után mindez már teljesen természetes.

Furcsa és teljességgel érthetetlen a kerettörténet is, tehát az, hogy miért éppen a 2011-es japán cunami utáni nemzetközi mentőakció orosz mentőcsapatának egyik tagja a „mesélő", vagyis az a személy, aki egy romok alá rekedt fiatal lány kérésérének eleget téve szóval tartja a betongerendák közé szorult, mentésre váró sebesülteket és eközben visszaemlékszik a sztálingrádi csatára, illetve a film főszereplőire, az édesanyjára, Kátyára és „hat édesapjára", a katonákra. E prológus helyét és idejét bárhova és bármikorra tehette volna a forgatókönyvíró, Japán helyett akár Brazíliában, Egyiptomban, vagy Párizsban, az Eiffel-torony tövében játszódhatnának a felvezető képsorok. Bár az is kétségtelen, hogy a kezdőkép, az orosz segélycsapatot szállító és a Nap előtt leszállásra készülő, gigantikus méretű Il-76 típusú szállító-repülőgép és a kinyíló futóművek kontúrja nem csúnya látvány.

Mint ahogy a kezdő csatajelenetet is piszok jól összerakták – mármint, ami a vizualitást illeti. A németek által felrobbantott üzemanyagtartály tüzétől pokollá változott domboldalon támadó, fáklyaként égő szovjet katonák artikulálatlan, már-már nem emberi üvöltéssel rohanják le az ellenséget, fegyvereikkel, szuronyaikkal, gyalogsági ásóikkal kegyetlen halált osztva, majd a démoni tűzben irtózatos kínhalált halva. A látvány egyértelműen sokkolóan hat a nézőre, hasonló élmény csak a Tom Hanks főszereplésével készült Ryan közlegény megmentése nyitó félórájában vagy a Steven Spielberg és Tom Hanks közös produkciójában filmre álmodott Az elit alakulat című minisorozat egyes csatajelenetei alatt szögezi a fotelba a nézőt.

A látvány később már kevésbé dominál – bár a német repülőgép lezuhanása, illetve a lángszórós és az ezt közvetlenül követő kitöréses jelenet naturalizmusa azért nem a gyengébb idegzetűeknek való –, inkább a háború és a szenvedés kevésbé ismert oldalait igyekszik bemutatni a rendező. Ember lesz a szovjet katonákból (akik mindent megtesznek azért, hogy születésnapi ajándékként forró fürdővel lepjék meg Kátyát) és érző lény válik a német Kan századosból, aki meghalt felesége hasonmására bukkan rá a szinte porig rombolt Sztálingrád civil lakosai között és szeret bele a szőke Másába…

Ebben a tekintetben a 2013-as Fjodor Bondarcsuk féle Sztálingrád hasonlít az 1993-ban elkészült hasonló című német produkcióra, a Joseph Vilsmaier nevével fémjelzett második világháborús filmdrámára. A mostani és a húsz évvel ezelőtti, azaz a sztálingrádi küzdelem ötvenedik évfordulójára megjelent filmben életre keltett katonák – legyenek akár szovjetek vagy németek – elsősorban nem gyilkológépek, hanem érző és szenvedő emberek, akiket bedaráltak az általuk irányíthatatlan események, sodródnak a történésekkel és nagyon kicsi az esélyük a túlélésre.

A szakma nem fogadta kitörő örömmel Bondarcsuk filmjét. Sokan kritizálták a rendezőt a sablonosságért, a történelmi pontatlanságokért, illetve azért, mert már-már szájbarágósan igyekszik előtérbe helyezni az érzelmeket (és néha a látványt) a véleménynyilvánítás, esetleg a gondolatébresztés helyett. Lehet, hogy a kritikusoknak igazuk van, ám azok közül, akik beülnek a mozikba (Magyarországon egyelőre sajnos még nem tűzték műsorukra a filmet a multiplexek), megnézik dvd-n vagy kikölcsönzik a különböző televíziós szolgáltatók videótáraiból, kétségtelen, hogy tartalmas kikapcsolódást nyújt a több mint két órás film. Ráadásul a háromdés technika miatt tényleg olyan az élmény, mintha magunk is ott lennék 1942-1943 fordulóján a sztálingrádi pokolban.

Sztálingrád (2013)

Gyártó: Sony Pictures Releasing és Columbia Pictures

Rendező: Fedor Bondarchuk

Forgatókönyv: Ilya Tilkin és Sergey Snezhkin

Zene: Angelo Badalamenti

Fényképezte: Maksim Osadchiy

Szereplők: Petr Fedorov,
Yanina Studilina,
Dmitriy Lysenkov,
Aleksey Barabash,
Andrey Smolyakov,
Maria Smolnikova,
Vladimir Kurlovich,
Thomas Kretschmann,
Heiner Lauterbach

Gyártási költség: 30 millió dollár

Filmpremier: 2013. 10. 10.