Mélyrepülés

Az Üveg előtt és az erősen megkérdőjelezhető Bosszúvágy-remake után Willis valami egészen furcsát művelt. Beszállt egy erősen bizarr amerikai-kínai (inkább kínai-amerikai közös kasszás filmbe, amely annyi néven futott (The Bombing, Unbreakable Spirit), de maradjunk az Air Strike-nál, amit magyarra csak azért nem fordítunk, mert ilyen címen nem egy film futott már a mozikban. És azért sem, mert soha az életben nem kerül magyar mozikba, annyira rossz.

1943-ban járunk, bő öt esztendővel a japán-kínai háború kitörése után. Utólag már bármilyen furcsa, de ebben az időszakban az USA támogatta Kínát a konfliktusban. Ennek szeletét kapjuk a filmből, amelyben egy amerikai ezredes (Willis) a kínai légierő főmegmondója és kiképzője, bár minden kísérlete kudarcba fullad, amikor a Zerók megjelennek az égbolton, s Jack is látja, hogy erőlködése hiábavaló a hatalmas légifölény, a jól kiképzett japán pilóták és a kínai elmaradottság miatt. Természetesen nem adja fel, és megpróbál mindent kihozni fiaiból, inkább kevesebb, mint több sikerrel. A film csattanóját (ami nincs) nem spoilerezném inkább.

Nem szerencsés, amikor kínai filmben vesz részt hollywoodi sztár. Kínos, együgyű, suta a megszokott ázsiai közegben. (Mielőtt szetereotípiákba futnánk bele: az orosz, koreai, kínai filmek az utóbbi évtizedekben önmagukban kivívták a tiszteletet (a My Way, vagy a 9. század alanyi jogon benne vannak a Top50-ben), az Air Strike viszont nem ez a kategória. A kínaiak görcsösen akarták szó szerint behúzni Hollywoodot magukhoz, ezért csillagászati összeget fizettek Willisnek, valamint a szintén jobb napokat látott Adrian Brody-nak, hogy tiszteljék meg jelenlétükkel a forgatást. Bónuszként megkapjuk Rumer Willist, hősünk lányát, akiről már tényleg nem tudjuk, mit keres a filmben, tehát hanyagoljuk.

Csapjunk is bele. A lángoló hátterű, gagyi filmcím felbukkanása a képernyőn máris az áldott nyolcvanas éveket juttathatja eszünkbe, amikor még élveztük a lángoló hátterű főcímeket. 2017-18-19-ben ezen már az elején felhorkanunk a röhögéstől, s még csak ez után jön a másfél órás csemege.
A látvány egyszerűen szánalmas. Még mozis CGI-nak is nehezen nevezném, ami a csatajelenetek alatt zajlik, mert jobban hasonlít bármely finoman megcsinált war-games összekötőjére, mintsem valóságra. Ráadásul nincs nyugta a nézőnek, mert szinte minden jelenetben megjelennek fenyegető morgásukkal a japán Zerók, hogy aztán vagy bődületesen rosszul kivitelezett CGI-támadást hajtsanak végre kb. 30 másodpercben, vagy tovazümmögjenek fenyegetően a távolba, miközben láthatjuk, tehetségtelen színészeink hogyan ugranak be a legszebb Ed Wood-hagyományokhoz hűen egy bokorba. Borzalmas. Halált, ha látunk, az inkább az amcsi filmek 40-es éveire tehető stílusában láthatjuk. Ha valaki John Wayne filmeken edzette magát, az pontosan tudja, miről beszélek. (Búcsúmondat, majd kamerába forduló fej, miközben látod, hogy a „színésznek" mozog a szeme, miután távozott.)  De ez itt egy 2017-es alkotás, így egyszerűen érthetetlen, mit műveltek az alkotók.
A forgatókönyv olyan szinten szánalmas, hogy arra szavak sincsenek. Kedvenc pár percem a műből, amikor egy nő csak azért kezd összevarrni egy sebet, mert éppen ott volt a sebesülésnél, de túl ezen (tádááám!) az anyukája varrónő volt, így ért hozzá.
Az első légicsata-jelenetet csak azért kell kiemelnem külön, mert ez a baromság hangzik el benne két kínai pilóta rádióbeszélgetésében: – Hogyan szedjük le őket? – Lődd az üzemanyagtartályukat! (És igen, sikerül!)

Vég nélkül sorolhatnám a példákat a hülyeségre a dialógusokban és a forgatókönyvben. Szegény Willis láthatóan olyan szinten tojt az egészre (arccal a pénztár felé), hogy képes volt a legbanálisabb, leggázosabb jelenetekre is, amit amerikai rendező vinnyogva röhögött volna ki. „Azért vannak itt, hogy megvédjék családjukat, szüleiket, gyerekeiket azoktól a japánoktól, akik a bombákat dobják rájuk" – mondja, miközben egy kínai grabancát markolássza, s megpróbálja legalább röhögés nélkül elmondani a szövegét. Arról a jelenetről már nem is beszélve, amikor egy vadászrepülő lövi az ezredes kocsiját, aki a tőle telhető legtehetségtelenebb módon üvölti, hogy “son of a bitch", mire a pilóta elégedetten elmosolyodik, mintha bizony látta, hallotta volna. Jaj. „Melyik pilóta repül a géppel? Mert most baszhatja!" – üvölti Willis, és marokfegyverrel kezdi lőni a repülőt. Mi pedig elsüllyedünk lassan helyette a szégyentől.

Az eltérő mozis kultúrák vegyítésére vannak nagyon jó példák. Ez a lehető legrosszabb. Iszonyúan kínos színészi játék, a nyugati szemnek szokatlan ázsiai, pátoszos mozdulatok, gesztusok, még borzalmasabb áthallások, 80-as, chucknorrisi időket idéző közelharcok, utánozhatatlanul pocsék vágás.
Willist még a szokásos nézése sem menti meg a nevetségessé válástól, sőt, semmi más sem. A film egyetlen poénja (én legalábbis hangosan felröhögtem), amikor lecsatolja óráját a kínaiak előtt, mondván, az apjától kapta, aki szintén katona volt, utalva ezzel a Ponyvaregény egyik legkultikusabb epizódjára.

Feszültség nulla, dramaturgiai fordulat nulla, sztori nullaegészegy. Kínos még nézni is. A film a kínai piacon bizonyára tarolt, számomra értelmezhetetlen, értéktelen és élvezhetetlen. Nem leszek egyedül ezzel a véleményemmel.

Zene: Liguang Wang

Főszereplők: Ye Liu, Bruce Willis, Seung-heon Song

Külföldi bemutató: 2018. október 17. (Fülöp-szigetek)

Magyarországi bemutató: reméljük soha