Moziajánló: Rendíthetetlen

Szöveg: Révész Béla | 2015. szeptember 30. 14:05

Angelina Jolie óriási fába vágta fejszéjét második filmjével. A 2. világháborúban japán fogságba esett Louis Zamperini története annyira tömény, hogy több különálló filmet is le lehetett volna forgatni belőle. A kezdő filmrendező azonban bátran csapott bele a vakmerő kalandba – bele is pottyant párszor a maga ásta gödörbe.

A „megtörtént események" filmes feldolgozásainak aranykorát éljük. Louis Zamperini története pedig éppen abba a kategóriába esik, amelyik üvölt a vászon után. Az 1936-os berlini olimpián igen jó eredménnyel részt vevő futót (ezer hála Jolie-nak, amiért Hitlert kihagyta a filmből) Pearl Harbor után beszippantja a hadsereg. Bombázótiszt lesz a Csendes-óceáni hadszíntéren. A film nem is vacakol sokat, azonnal egy pöpecül kivitelezett légitámadás kellős közepén találjuk magunkat, a maga káoszával, rettenetével, félelmeivel és a kihagyhatatlan amerikai hősiességgel együtt. Főhősünk közben visszagondol gyerekkorára. A tipikus bevándorló család sarjának egyetlen kitörési lehetősége a sport, azaz a futás, amelyet természetesen a rendőrök és a szomszéd srácok elől folyamatosan menekülve csiszol annyira tökéletesre, hogy arra már a helyi iskola edzője is felfigyel. (Büntetőpont az ordító Forrest Gump plágiumért. Olyan nincs, hogy két filmben is a fasor közötti úton futó kisfiút kelljen néznünk, aki egy vágás után felnőttként fut tovább. Több eredeti ötletet, Lady Croft, még akkor is, ha szándékos tisztelgésről volt szó a filmtörténelem egyik legnagyobb alkotása előtt.) Az út innentől nyílegyenesen vezet a felsőbb bajnokságokba, majd ki az olimpiára, ahol Louis valóban az akarat diadalát szállítja a tomboló szurkolóknak és a rádiók előtt körmüket rágó családtagoknak.

A háborúban aztán már nem a futás a lényeg, hanem az, hősünk mikor nyitja ki a bombaszekrény ajtaját, és oldja ki annak rakományát. A Liberatoron szolgáló ifjú két bevetés között ugyan szorgalmasan futkorászik, mindez azonban pár perc alatt a múlt aranyszínű függönye mögé halványul, amikor egy rutinküldetés során a gépük lezuhan, a három túlélő pedig egy felfújható mentőcsónakban találja magát az óceán kellős közepén. Innen kezdődik az az epizód, amely önmagában megért volna egy filmet. A három katonából a 47 napig tartó hánykolódás után csak ketten maradnak életben, amikor rájuk bukkan (szerencséjükre vagy szerencsétlenségükre) egy japán hadihajó. A film és a rendezés egyik legnagyobb hibája, hogy a szűkre szabott idő miatt nem képes kibontani a túlélők drámáját. Pedig van ott albatroszevéstől kezdve cápaütögetésen (helló, Tomb Raider!) át egy japán repülő golyózáporáig minden, ám a színészeknek igen kevés lehetőségük volt igazán jókat villantani. A történet ezen része tényleg külön mozit érdemel, s talán egyszer majd valaki el is készíti. Fél órába lehetetlen belesűríteni azt a reménytelenséget és borzalmat, amit a lezuhant repülősök átéltek. Jolie hajlamos a giccsre, még ha nem is ez a szándék vezérli: a viharban Istenhez fohászkodó, s megmeneküléséért cserébe hátralévő életét az Úrnak ígérő Louis monológja bármennyire is természetes akar lenni, kínosan együgyű. Már itt megmutatkozik, hogy a rendezőnő nem fog a szomszédba szaladgálni a pátoszos megoldásokért, ám akkor még nem sejtjük, mi vár ránk a film csúcsjelenetében.

A történet japán hadifogolytáborokban folytatódik, ahol hamar felbukkan a film főkegyetlenül főrettenetes főgonosz japán katonája, Watanabe, aki a náci lágerek parancsnokaira hajazó tulajdonságokkal felvértezve kínozza, gyilkoltatja a szövetséges foglyokat. Louis különösen a bögyében van. Saját tehetségtelensége (és ebből adódó fájdalma) undorral tölti el azok iránt, akik valamiben kimagaslót alkottak. Amikor megtudja, hogy a bombázótiszt részt vett a berlini ötkarikás játékokon, minden dühét a sportoló ellen fordítja. Üti, veri, kínozza, minden nap és minden éjjel, az egyik jelenetben odáig merészkedik, hogy az összes fogolynak ököllel Louis arcába kell vágnia, amíg az egyetlen nyers húscsomóvá nem válik.

Jolie Watanabe alakjának ábrázolásakor több hibát is elkövetett. Először: izgalmas dolog egy szadista félőrültet szerepeltetni, de egy idő után ez is unalomba fullad, ha semmilyen más arcát nem látjuk a szörnyetegnek. Az egysíkúság megöli a karakter izgalmát, ráadásul Watanabe hangulatváltozásai sincsenek megmagyarázva semmivel. Másodszor: a rendező Takamasza Isiharára (művésznevén Miyavira), japán egyik sztárzenészére bízta szerepet, ami ha nem is volt ordító hiba, de szerencsés választásnak nem igazán nevezhető. Miután nem ez a fő szakmája a derék művésznek, gyakorlatilag egyetlen arcát mutatja a filmben: a kiabáló, meglehetősen morcosan néző szadistáét, ez azonban fél óra elteltével dögunalmassá válik. Ha feltűnik egy jelenetben, akkor pontosan tudjuk, hogy a főhőst hamarosan csúnyán el fogja verni. Amikor Miyavi a parancsnok emberi, zavarodott és esendő természetét igyekszik pillanatokra megmutatni, az annyira amatőr, hogy a néző ideges kuncogásba kezd, ahelyett, hogy döbbenten meredne a látványra. (Emlékezzünk Ralph Fiennes zseniális alakítására a Schindler listájában, és azonnal érezni fogjuk a különbséget.)

Verés, verés, verés, kínzás, verés, verés, verés. A történet ív nélkülisége, a folyamatos brutalitás hamarosan egyhangúvá válik. A többi hadifogoly csupán statiszta, akik előbb rémülten, majd egyre fásultabban nézik Louis folyamatos kínzását. A főszereplőkön kívül egy árva karaktert sem lehet felfedezni a filmben, mindenki egyenviselkedést mutat be. A japánok egytől egyig szadisták, a szövetséges foglyok kivétel nélkül akaratlan bábok, az otthon maradottak pedig néhány jelenet erejéig rendkívül aggódóan néznek egymásra. Ezzel még nem lenne gond, de éppen a főszereplő egyedülléte miatt nincs megmagyarázva a film címe. Nem látjuk az akaratot, nem fedezzük fel azt a pontot, amikor ez a fiatalember elhatározza, hogy kerül, amibe kerül, ő túléli ezt a poklot, mégpedig úgy, hogy a gerincét is megőrzi közben. (Utóbbit szó szerinti és átvitt értelemben egyaránt.) Jack O’ Connel egyenletes színvonalon hozza a poklot megjáró hős alakját, ám a sok verésen kívül már azért is sajnáljuk, hogy két arcát kell váltogatnia egész idő alatt: a tragikusan nézőt és a még tragikusabban nézőt. Nem játssza, mert nem is játszatják el vele a töretlen akaraterőt, a hitet, az embert. Alakításában szinte csak azt látjuk, hogyan éli túl a fizikai kínzásokat, azt már csak nyomaiban, hogy a lelke hogyan reagál erre. Pedig a film csúcsjelenete éppen erről szólna, ám Jolie ott is rendesen mellényúlt a forgatáson.

A gerendát a vállán, majd a feje fölött tartó Louis egyértelműen a krisztusi alakot hívatott szimbolizálni, a rendező azonban akkora adag pátoszt öntött a több liter művér mellé, amivel már sem a színészek, sem a nézők nem tudtak mit kezdeni. A mindent felülíró hit a halál árnyékában, amely Jézus történetének legmeghatározóbb pillanata, itt szimpla cirkuszi erőmutatvánnyá silányul, nem beszélve arról a fatális hibáról, ahogyan Jolie képes volt überelni az elrontott pillanatot: egy borzalmasan gyenge jelenetben biztos, ami biztos alapon újra félholtra vereti a szadista japánnal Louist, csak hogy el ne felejtsük, mi történt addig kettejük viszonyában.

Mindezen hibák ellenére Jolie nagyon is élvezhető filmet tett le az asztalra. Bár a Coen testvérektől ennél profibb munkákhoz szokhattunk, a forgatókönyv alapvetően rendben van, legfeljebb néhány miértre kutathatjuk teljesen hiábavalóan a választ. Roger Deakins operatőr zseniálisan dolgozott, minden felvétele hangsúlyos és indokolt, a zene annak ellenére is remek, hogy helyenként idegesítő a jelenléte. A rendező munkájának hibái sem akkor ütköznek ki, amikor pörgős jeleneteket kellett alkotnia. A légi csata bemutatása elsőrendű munka, a sportolós jelenetek pedig egészen hihetőek. Jolie akkor kerül látványosan zavarba, amikor kamaradarabot kell rendeznie bizonyos jelenetekben. A tengeren töltött 47 nap, vagy a néhány szereplős felvételek érezhetően bizonytalanra sikerültek, a színészek ugyan próbáltak valamilyen halvány, fals instrukció nyomán útnak indulni, de célba sajnos soha nem értek.

Bár Jolie munkája korrekt és élvezhető, ebben a történetben sokkal több volt az ő produkciójánál. Ha valaki mesterien kézbe tudta volna kapni a Coen fivérek forgatókönyvét, akkor Clint Eastwood nevét tudnánk kapásból rávágni. A Rendíthetetlenből lazán lehetett volna egy minden percében megrázó, monumentális, mégis emberi dráma. Hogy nem lett, az jórészt a rendezésnek köszönhető. Mégsem bántjuk érte Hollywood első asszonyát. Ha ez a film például a kilencedik munkája lett volna, egészen biztosan kiirtja belőle azokat az apró, bosszantó mozzanatokat, amelyeket most szándékosan tett bele. Jó úton jár, s biztosak vagyunk benne, hogy révbe fog érni.

Reméljük, fog még háborús filmet rendezni. Mindig is jól állt neki a fegyver.