Retro-mozi: A 22-es csapdája

Tisztázandó az elején: A 22-es csapdája nem klasszikus háborús film. Sem koncepciójában, sem történetvezetésében, sem dialógusaiban nem hasonlítható azokhoz az alkotásokhoz, amelyek pro és kontra a háború mellett vagy ellen foglalnak állást. Senki ne várjon monumentalitást, realisztikus ábrázolást, didaktikus párbeszédeket, látványos jeleneteket, golyózáporban rohamozó marcona katonákat. A 22-es egy abszurd, minden logikától megfosztott mókuskerék őrült száguldását mutatja be, egy olyan szituációt, ahol a fehér soha nem fehér, a fekete soha nem fekete, s ahol ami kerek, azt cipelik, ami kocka, azt gurítják.

Heller nem a hasára ütve írta meg művét: maga is bombázótisztként szolgált a világháborúban, ráadásul több mint hatvan bevetésen vett részt, így amikor abszurditásról beszél, elég pontosan tudja, mi alapján teszi azt. A film főhőse, Yossarian százados mindent megtesz annak érdekében, hogy leszereljék és hazaküldjék végre. Oka is van rá: bár limitálva van a bevetések száma, és konkrét számú sikeres küldetés után a legénységet váltani kellene, az alakulat ezredese mindig akkor emeli fel a teljesítendő határt, amikor valaki megközelíti azt. Így csak meghalni lehet, hazamenni nem. Yossarian a legegyszerűbb utat választja, és az orvosnál akarja elérni, hogy őrültnek nyilvánítva leszereljék. A dolog azonban nem ilyen egyszerű. A 22-es csapdája nevű elv keresztbe tesz a szép gondolatmenetnek. A világirodalom egyik legtöbbet idézett szabálya ugyanis egy megoldhatatlan, önmagába visszatérő logikai paradoxon. Az adott szituációban nyilvánvaló, hogy aki felszáll bombázni, az őrült. Aki őrült, annak csak kérvényeznie kell a leszerelését. Ám ha átlátja, hogy ő őrült, abban a pillanatban kristálytiszta logikával értékeli saját helyzetét, így nem lehet őrült, ergo leszerelni sem lehet. Heller szó szerint így fogalmazza meg:

„Csak egy csapda volt, és ez a 22-es csapdája volt, amely leszögezte, hogy bárki, aki közvetlen és valós helyzetben saját biztonságára gondol, az döntésre képes elme természetes működéséről tesz bizonyságot. Orr őrült, tehát le lehet szerelni. Csak annyit kell tennie, hogy kéri a leszerelését, de ha kéri a leszerelését, akkor nem lehet őrült, és további bevetésekre küldhető. Orr lehet őrült, ha további bevetésekre megy, és lehet egészséges, ha nem megy. Ha egészséges, akkor viszont mennie kell. Ha megy, akkor őrült, és nem kell mennie; de ha nem akar menni, akkor egészséges, és mennie kell."

Ez a gondolatmenet és ez a logikai abszurd hatja át az egész könyvet, amely tragikomikus módon kísér végig bennünket egy tábor mindennapjain, egészen a megoldatlan befejezésig, hiszen a 22-esből nincs kitörési lehetőség.

Hogy mennyit sikerült a filmnek a zseniális regényből visszaadnia? Meglepő módon elég sokat, bár Heller szürreális világát valóban nehéz filmes alapokra helyezni. Az alapszituációhoz, a 22-es törvényszerű erejéhez alkalmazkodik mindenki, kivéve Yossariant, ám mivel ő élő példája a 22-essel szembeni tehetetlenségnek, nem igazán háborgatják. Amikor például a célpont helyett a tengerbe szórja a bombáit, kitüntetik érte. Amikor meztelenül veszi át a kitüntetést a tábornoktól (Orson Welles zseniális alakítása), az csak néhány másodpercig mered bután a pucér fenekű tisztre, majd átnyújtja a plecsnit, mondván, ha alsógatya nélkül kíván kitüntetett lenni, megteheti. A film egyik legabszurdabb jelenetében az amerikaiak a saját táborukat bombázzák rommá, hogy eleget tegyenek egy németekkel (!) kötött gazdasági csere feltételeinek, s ezen már alig csodálkozik valaki, kivéve Yossariant, akin viszont nem csodálkozik senki, így minden marad a régiben, hiszen ez a 22-es lényege.

A káosz, a kilátástalanság, Heller eredeti koncepciója és az őrület körforgása akkor jelenik meg igazán jól a filmben, amikor Nichols meg sem próbál realisztikus ábrázolással élni. Az ezredes és az alezredes összenőtt karaktere, szinkronban mozgása, vigyorogva kamerába bámulása mutatja, hogy a rendező jó nyomon járt, amikor a helleri szellemiséget filmszalagra próbálta álmodni. Yossarian legtöbb jelenete hasonlóan jól sikerült. Alan Arkinon látszik, hogy időnként alig bírja visszatartania röhögést egy-egy jelenetben, és ezt így hagyták benne a filmben is, annyira belefért a szürreális káoszba. Néhány egészen ügyes megoldáson és színészi teljesítményen kiválóan szórakozhatunk, ám abban a pillanatban, hogy Nichols elfelejti saját koncepcióját, A 22-es csapdája kínosan rossz filmmé válik. Néhány színész láthatóan nehezen értelmezte feladatát, és nekiállt realisztikusan játszani, amitől a látottak bárgyúvá és élvezhetetlenné váltak. Hellert emiatt is nehéz filmesíteni.

A regény egyébként is csapong az időben, ám ha Nichols ezt követte volna, még kevesebb eredetiséget tud felvillantani munkájában. Húznia is jócskán kellett. Fontos szereplők, jelenetek maradtak ki vagy sikkadtak el, egyszerűen időhiány miatt. Heller ráadásul klasszikusan azt a technikát alkalmazza, ami miatt nálunk például Rejtő Jenőt lehetetlen moziba vinni: erős vonalakkal felvázolja a szereplőket, de nem fullad bele a részletekbe. hagyja, hogy az olvasó maga alakítsa ki elképzelését a hangokról, a helyszínekről, rákényszerítve ezzel arra, hogy maga is részt vegyen az alkotási folyamatban, társszerzővé váljon. Ha ezt valaki megteszi a befogadó helyett, és konkrét, fantáziának helyet nem hagyó képekkel bombázza, nagy csalódás lehet a vége.

Nichols helyenként nagyon érezte, mit kell csinálnia, időnként azonban letévedt az ösvényről, és bevitte a nézőt a tüskés bokrok közé. Mozija nem is robbant akkorát, mint amire számított, s ha már az abszurdot emlegettük, el kell ismerni: kategóriájában a M.A.S.H. valóban sokkal jobb a 22-esnél. Mégis ajánljuk a filmet, bár megtekintésének élvezhetőségéhez nem árt előtte elolvasni a könyvet, vagy némi háttér-információt összegyűjteni. Ezek nélkül sokaknak egy értelmezhetetlen katyvasz benyomását nyújthatja az alkotás, amely csak a cím szállóigévé válása miatt marad meg az emlékezetben.

Nem könnyen emészthető darab, de érdemes vele megpróbálkozni. Ha megfelelő hangulatban nézi az ember, olyan, mint a 22-es csapdája. Nem lehet belőle kilépni.

Gyártó: Paramount Pictures

Rendező: Mike Nichols

Forgatókönyvíró: Buck Henry

Operatőr: David Watkin

Vágó: Sam O’Steen

Szereplők: Martin Balsam, Alan Arkin, Orson Welles, Art Garfunkel, Anthony Perkins, Martin Sheen, Jon Voight

Premier: 1970. június 24.
Magyarországi bemutató: 1972. szeptember 7.

(A Retro-mozi rovatunkban megjelent további filmkritikákat ide kattintva olvashatják!)