Retro-mozi: A dicsőség zászlaja és Levelek Ivo Dzsimáról

Szöveg: Révész Béla | 2015. február 25. 15:49

Clint Eastwood merész lépésre szánta el magát 2006-ban. Ikerfilmeket rendezett az Ivo Dzsima-i csatáról, egyet az amerikaiak, egyet a japánok szemszögéből. Majdnem tökéletesen.

A dicsőség zászlaja

A sztori a második világháború talán legikonikusabb fotója köré épül. Az Ivo Dzsimán felállított amerikai lobogó minden újság címlapján ott szerepelt, propagandajelképévé válva az USA katonai fölényének és meg nem alkuvásának. A hat tengerészgyalogosból hárman még a fotó elkészültének napján meghaltak. A másik hármat gyorsan hazaszállították, miután a kormány is rájött az egyszeregyre: az AP fotósa olyan hősöket kreált, akik segítségével a hazafias érzések tombolása mellett az adakozási kedv is újra beindulhat.

Mert az anyaországnak ez jelentette a legnagyobb gondot: kezdett elfogyni a pénz a háborúra. A kezdetben jól fogyó hadikötvényeket már nem vásárolták, a polgárok kezdtek közömbössé válni a körülöttük tomboló világégés iránt. Az Ivo Dzsimán készült fotó ezen változtatott. A három katonának nem volt más dolga, mint egy dörzsölt és már-már szimpatikusan ellenszenves kampánymenedzser segítségével végighaknizni az országot, rövid beszédeket mondani az őket ünneplő tömegnek, majd arra buzdítani a jónépet, hogy vásároljon minél több kötvényt. És itt kezdődtek a problémák.

Katonáink (bár először még élvezik a kitüntetett figyelmet) egyre kevésbé értik, miért váltak egyszerű propagandaeszközzé. Hősként kezelik őket, de valami nem stimmel a történetben: ők egyáltalán nem érzik magukat annak. Mindössze szerepeltek egy fotón, ami ráadásul nem is az eredeti történetet adja vissza. Az első zászlót leszedették, és egy másikat állítottak a helyére, így, ha nem is beállított a kép, messze nem az a története, mint amitől világhírűvé vált. A hat tengerészgyalogos éppen ott volt, ők segítettek a rúdnál, és ennyi. A fotó ráadásul az ötödik napon készült, utána még egy hónapig tartott a csata, amely során 19 ezer japán és hétezer amerikai halt meg. Az egyikük ezt fel is veti a kampánymenedzsernek a turné kezdetén, nem mellékesen megjegyezve, hogy a nevek sem stimmelnek az újságokban, mivel bekerült egy olyan, aki nem volt ott, de lemaradt egy, aki viszont ott volt. A menedzser csak néhány pillanatig esik kétségbe, majd elmagyarázza az értetlenkedő kommunikációs biokellékeknek, miről szól ez a történet. Nem róluk, még csak nem is a többi ott harcoló katonáról, hanem arról, hogy minden körülmények között folytatni kell a háborút. Ehhez pedig pénz kell, nagyon sok pénz, amit most az amerikai polgároktól várnak el. Itt hangzik el a film egyik legpimaszabb, de legőszintébb mondata is: „Személy szerint sz*r képnek tartom, de dől miatta a pénz."

Ahogy telik az idő, a marketingbe csomagolt reklámarcok egyre nehezebben értelmezik az ünneplést és a dicsfényt. Egyikük végre meg is tudja fogalmazni aggályaikat: „Ha körülötted halnak a barátaid, hőssé válsz, ha csak egyet is megmentesz. De hogy egy pózna felállításáért?" A történet legtragikusabb része azonban hónapokkal később következik be. A háború végeztével az „Ivo Dzsima hősei" néven emlegetett három katona már senkinek sem kell. Nincs rájuk szükség, úgy hajítják őket a kukába, ahogyan kiszedték onnan őket. A hónapokig félistenként tisztelt fiatalok jobb híján gyári melósnak mennek, vagy – mint indián hősünk, aki igazságérzete elől az alkoholba menekül már a turné alatt, így vissza is zavarják a frontra – halálra isszák magukat.

Eastwood veszélyes játékot űzött, amikor egy tabuhoz piszkált hozzá. Márpedig az Ivo Dzsima-i fotó nem akármilyen tabu. 70 éve az amerikai háborús akarat szimbóluma, negatív véleményezése felér egy istenkáromlással. Ám a veterán rendező úgy nyúlt a kényes témához, hogy közben nem sértett meg senkit. Mialatt lehántotta a fotóra rákövesedett legenda rétegeit, s ezáltal mesterien bemutatta a második világháború egyik brutális ütközetét, a háttérben végigvitt egy másik szálat a hősiességről. Kit tekintünk hősöknek? – teszi fel a kérdést. Miért van szükségünk erre a fotóra? Miért kellenek ilyen erős szimbólumok, annak ellenére, hogy esetleg tudjuk, az igazság nem igazán az, mint amit gondolunk róla? Eastwood a kérdés megválaszolására hármas idősíkban futtatja a cselekményt. Látjuk a csatát, a maga nyers realizmusában. A látvány elképesztő, ha a Ryan közlegény partraszállását csúcsrealisztikusnak jellemeztük, A dicsőség zászlaja sem marad el mögötte, sőt, ami a sebesüléseket és a halál ábrázolását illeti, még durvább nagynevű elődjénél. (A rendezői érzékenységet dicséri, hogy egyetlen pillanatra sem támad utánérzés a nézőben. Eastwood egy egészen más partraszállást rendezett meg, amely az alaptémán kívül nem sokban hasonlít Spielberg mesterművére.)

Láthatjuk magát a turnét, ahogyan a három katona egyre kétségbeesettebben harsogja: „vásároljanak hadikötvényt!", s mindezen túl egy mai környezetben játszódó történetet is kapunk, ahol az egyik, már aggastyán és haldokló túlélő és fia közötti jelenetfüzér próbálja kiegészíteni a sztorit. Utóbbira igazából nem sok szükség volt, a film bőven megállt volna a lábán az eredeti két sztorival is. Az időbeli ugrálás azonban így sem zavaró, csak néhol felesleges. Eastwood a „jelen" síkjában próbált meg válaszolni a saját maga által feltett kérdésekre. Félő volt, hogy a próbálkozás belecsúszik a Ryan közlegény megmentése kerettörténetének bántóan bugyuta közhelyparádéjába, de a rendező rutinosan kikerülte a csapdát. Néhány mondat ugyan pengeélen táncolt („A hősöket csupán mi alkotjuk, mert nekünk kellenek…"), de alapvetően ügyesen átküzdötte magát a moralizálástól csúszós akadályon.

Eastwood legnagyobb erénye, hogy tud „tiszta" filmet rendezni. Ebben nyilván nagy szerepe van életkorának. Háborús filmek esetében egyébként is dupla kockázatot jelent a koncepció, s a direktorok gyakran bele is pottyannak a maguk ásta verembe: vagy primitíven egyszerű filmet készítenek, vagy túl sokat akarnak mondani, így agyonnyomják az érthetőséget. Eastwood remekül egyensúlyozott a két véglet között. Egyszerre mutatja be, hogyan kell drámát és vérben ázó, akciótól hemzsegő harci mozit rendezni. A csata bemutatása grandiózus és lenyűgöző, a színek lehúzása és a kísérteties táj depresszív ábrázolása azonnal olyan hangulatot teremt, hogy a néző szinte érzi a sziget borzalmas bűzét. A már fentebb említett naturalista ábrázolásban is egészséges önmérsékletet tanúsított. Látunk ugyan mindent (a katona leszakadt fejétől kezdve a japánok kézigránátos öngyilkosságának végeredményén át a szétrobbant felsőtestig), ám a rendező egy pillanatig sem áldozza be koncepcióját a látvány kedvéért. A nyers brutalitás magyarázó jellegű és nem öncélú. Ahhoz, hogy értsük, mi a problémája a turnézó három katonának, látnunk kell azt is, honnan indul értetlenkedésük. Ivo Dzsimáról, ahol percenként haltak meg mellettük bajtársaik.

Eastwood úgy kérdőjelezi meg a mítoszt, hogy semmi bántó nincs benne. Sőt. Valódi emléket állít, az ikonikus fotót kiegészítve, de nem felülírva. Teszi mindezt nem szájbarágós módon, messze elkerülve a mindenhol jelen lévő csapdákat. Filmjét ugyan háborúellenesnek szánta, valójában sokkal többet ért el vele. Úgy mutatja be a negatív hátországi történéseket, hogy attól még hangsúlyosabbá válik az az akarat, amellyel a fronton harcolók túlélni kényszerültek. A dicsőség zászlajára fokozottan igaz az egyik kulcsmondata, ami a legendás fénykép körüli legendát magyarázza: „Amit a háborúban csinálunk, az iszonyat. De valahogy érthetővé kell tenni."

* * *

Levelek Ivo Dzsimáról

Eastwood energiája kifogyhatatlannak bizonyult, ahogyan merészsége is. A mítosz felemás bemutatásával párhuzamosan leforgatta (alapsztorijában) ugyanazt a történetet, ezúttal az ellenség szemszögéből. Maga a rendező nyilatkozta, hogy a Levelek Ivo Dzsimáról egy nagyon egyszerű film. Mindkét oldalon ugyanazt akarták a fiatal katonák, és ez nem a dicsőség vagy a hőssé válás volt. „Haza akarok jutni!" – üzenték sok száz levélben a sorok között úgy az amerikaiak, mint a japánok.

Az Ivo Dzsima-i csata másik ábrázolásában Eastwood semmit nem bízott a véletlenre. Egyrészt filmjét japán nyelven forgatta le, ezzel olyan előnyt biztosítva az alkotásnak, amit utoljára Mel Gibsonnál láthattunk a Passióban és az Apocalyptóban. Másrészt a csatajelenetek brutalitása helyett inkább a drámára helyezte a hangsúlyt. Jól tette, miért ismételte volna meg előző filmjét?

A húszezer japán védő történetét egy közlegény (Szaito) és a parancsnok, Kuribajasi tábornok (Ken Watanabe lebilincselő alakításában) személyén át mutatja be. Mindketten a családjuknak írják hosszan a leveleket, mindketten haza szeretnének jutni, és mindketten tudják, hogy ez nem lehetséges. (Szaito ugyan „megmenekül" a történet végén, de akkorra már csak egy félőrült, roncs katonát látunk, aki őrjöngve gyászolja parancsnokát és az életbe vetett hitét.) A rádión érkező üzenet egyértelmű: nincs erősítés, a vezérkar megköszöni az Ivo Dzsimán harcolóknak, hogy életüket áldozzák a császárért. Tökéletes kelepce. Egy szigeten nincs hová visszavonulni, a bukás elkerülhetetlen. Tudja ezt a tábornok is, de az utolsó emberig harcoltatni akarja embereit. Indoka egyszerűségével a leghatásosabb: ameddig Ivo Dzsima tartja magát, a gyerekek nyugodtan aludhatnak otthon.

Eastwood alapkoncepciója a látványban is a reménytelenségre épült. A kopár, fekete talajú szigeten történteket mesteri egyszerűséggel ábrázolta: lehúzatta a színeket, így egy barna, szürke és sápadt hangulatú világot tárt elénk, amely önmagában is remekül adja vissza a védők körében uralkodó depresszív hangulatot. Mert a hangulat minden, csak nem bizakodó. Hiába a húszezer harcos, hiába az új parancsnok új védekezési terve, hiába a feltétlen engedelmesség, mindenki tudja, hogy a szigetről nagy valószínűséggel nem fog élve távozni.

A történet már a partraszállás előtti hónapok egyhangúságát, monotonitását és reménytelenségét is ennek szellemében hangsúlyozza ki. Az étel hiánya, a sziget pokla, a terjedő vérhas, a visszaemlékezések kontrasztos ábrázolása és a napi szinten megírt levelek bemutatása ügyesen vezetik fel azt, amire mindenki vár: az inváziót. A rendező még el sem jut a partraszállás mozzanatáig, amikor a nézőben máris megfogalmazódik a kérdés: ennek az egésznek mi értelme volt? Sorsokat és történeteket látunk a visszaemlékezésekben, megismerjük a főszereplők múltját, a tábornok barátságát az amerikaiakkal, a rendészt, aki nem hajlandó lelőni két kisgyerek kutyáját, ezért a frontra küldik, s a péket, aki csak egyetlen dolgot szeretne, látni megszületett gyerekét.

A forgatókönyv önmagában óriási veszélyt rejtett. A megírt epizódokat egy gyenge kezű vagy nem eléggé felkészült rendező borítékolhatóan belefullasztotta volna a pátoszba. Eastwood azonban nem hibázott. Ábrázol, de nem magyaráz, bemutat, de nem ideologizál. Narratívája klisék nélkül is megmutatja a háború abszurditását. Filmje nem egyszerűsíti le a konfliktust jókra és rosszakra, bátor katonákra és gerinctelen gyilkosokra, de nem is heroizál. Itt nincsenek hősök, csak családjukat féltő és hazavágyó katonák mindkét oldalon.

A Levelek Ivo Dzsimáról egyik legsúlyosabb jelenete, amikor a japánok egy sebesült amerikai katonát visznek be egy barlangba, ellátják és beszélgetnek vele, majd halála után parancsnokuk felolvassa az édesanya levelét, amit a zubbonyában talál. Az amerikai szülő szavai japánul elementáris erővel hatnak. Egyszerűségükben fognak meg mindenkit, s a japán katonák néma csendje saját otthonukat idézi egy soha nem látott oklahomai háziasszony hatására.

Ezektől a pillanatoktól mestermunka a film. Miközben egy óriási csata eseményeit dolgozza fel, Eastwood telepakolta moziját olyan epizódokkal, amelyek önmagukban apró, lényegtelen mozzanatoknak tűnnek, az egészet tekintve azonban döbbenetes egységgé állnak össze. Ahogyan a tábornok elsírja magát a rádióban felcsendülő, Ivo Dzsima-i hősökhöz énekelt gyerekdal hallatán, az ezredes gyásza imádott lova pusztulásakor, a whiskyző főtisztek epizódja, a fűlevest szürcsölő katonák jelenete mind apró és önmagukban jelentéktelen darabkái az egészében megrendítő történetnek.

Óhatatlanul fennállt a veszély, hogy Eastwood túlzottan fog reflektálni az ikerfilmre, de szerencsére ezt is elkerülte. Nem mutatta be még egyszer hosszan a partraszállást, és nem élt azzal az ócska közhellyel sem, hogy a japánok szemén át is megmutassa a zászló felállítását. Néhány helyen természetesen keresztezi egymást a két történet, de soha nem az egyszerű fonákját kapjuk A dicsőség zászlaja epizódjainak. Az első filmben például láthatjuk az öngyilkos japán katonák holttestét, itt pedig azt nézhetjük meg, hogyan jutnak el az öngyilkosságig. A kézigránátot magukhoz szorító, minden reményről lemondó katonák jelenete riasztóan erős. Eastwood egyetlen dolgot hangsúlyozott ki, a halálfélelmet. A vég másodpercnyi közelsége, az egymás után szétrobbanó testek látványa annyira távol áll a dicső halál mítoszától, amennyire csak lehetséges.

Clint Eastwood képes volt háttérbe szorítani a hollywoodi háborús filmeknél szinte kötelezően elvárt egysíkú ábrázolást, ám eközben nem billent át a ló túlsó oldalára sem. Filmje a végletekig őszinte. Vád és ítélkezés helyett önmagukban ábrázolja az eseményeket, bízva a nézőben. A héroszok tálalásán edződött amerikai filmipart tekintve ezért külön köszönet jár.

A két filmet egymás után célszerű megnézni, így akinek csak másfél órája van, inkább ne kezdjen bele. Felhőtlen szórakozást nem ígérhetünk, de két remek, igazán elgondolkodtató mozit igen. Megéri rászánni az időt.