Retro-mozi: A háború császára

Szöveg: Révész Béla | 2015. július 22. 13:32

Aki kedveli Tommy Lee Jones karakteres alakításait, vagy Matthew Fox sírós tekintetű, Lostból megszokott arcát, annak melegen ajánljuk. Aki történelmi hűséget és háborús izgalmat vár, az el se kezdje nézni.

1945-ben, a két atombomba ledobása után a japán hadsereg a császár utasítására letette a fegyvert. A szigetországba a szövetséges erők küldöttjeként gyakorlatilag teljhatalommal felruházva érkezik Douglas MacArthur tábornok (Tommy Lee Jones), hogy első feladataként a háborús bűnösöket bíróság elé citálja. Egészen Tojo miniszterelnökig elég könnyű a dolga, ám Hirohito császár előtt megtorpan a gépezet. Ha a hazájában istenként kezelt császárt letartóztatja, azzal a teljes káosz kitörését, és egy fanatikus ellenállás kibontakozását kockáztatja. Szerencsére vele van Fellers tábornok (Matthew Fox), aki sokat tud a japán kultúráról, lélekről és a tradicionális, spirituális világszemléletükről, mivel (kapaszkodj, néző!) hajdanán egy japán lány volt a szerelme, akivel aztán a háború kitörésekor, Pearl Harbor után szakítottak. MacArthur választása rá esik, s tíz napot ad Fellersnek, hogy derítse ki, vádolható-e a császár háborús bűnökkel, azaz adott-e ki parancsot a Pearl Harborban történtekre.

Ez a tíz nap a sztorija A háború császárának, megspékelve rengeteg flesses visszaemlékezéssel, amelyben az amerikai katona és a japán lány szerelmi történetét kísérhetjük figyelemmel, egyébként teljesen feleslegesen, mert sok köze nincs a történethez, ráadásul nyomaiban sem volt igaz, bármennyire is true story-ként harangozták be a filmet. És igen, képesek voltak az alkotók elkövetni azt a szemtelenül jó poént, hogy megmutatják a nézőknek a két turbékoló fiatalt egy bambuszerdőben heverészve. Márpedig ha Matthew Foxot egy bambuszerdőben látjuk feküdni, akkor nincs olyan fanatikus, akinek nem a Lost nyitójelenete jut eszébe. A hasonlóság sajnos itt nem ér véget. Matthew Fox mintha egy az egyben a sorozatban nyújtott kiváló alakítását hozta volna magával. Csak éppen egy tábornok szerepében a másodpercenként sírdogálni akaró és teljesen szétzuhant karakter nevetségesen, s igen kínosan hat. Fellers lazán eltűri, hogy az egyik japán politikus a porba alázza, hogy lépten-nyomon kioktassák, és már csak akkor könnyebbülünk meg, amikor tényleg elsírja magát halott szerelme miatt, addig sem kell bámulnunk, ahogyan bőgni készül. Rá osztani ezt a szerepet tökéletes mellényúlás volt, s Peter Webber rendező is nagy valószínűséggel a Lost hullámait akarta vele meglovagolni, nem pedig saját vitorlát bontani a színésznek. Fox annyira látványosan szenved, hogy a néző legszívesebben benyúlna a monitorba, hogy lefokozza, majd két óriási taslival hazazavarja az Államokba krumplit pucolni. A dologban a legdühítőbb, hogy nem az alakítása téves, hanem a film, amelyben ezt kellett nyújtania.

Tommy Lee Jones játéka hibátlan, mint mindig, egy gond van vele, hogy nem írták meg a szerepét. A Popeye-pipa és a hátul derékra tett kéz stimmel, minden apró részletben le tudta másolni a valódi tábornokot, ami a külsőségeket illeti. Nem derül ki azonban világosan, mi a célja az óvatoskodással és bizakodásával a császár felmentésében. A film egyik utolsó jelenetében aztán rájövünk, hogy frászt akarta ő bíróság elé rángatni az uralkodót, hiszen fő célja Japán újjáépítése volt, amelyhez egy nagyon is élő és együttműködő császárra volt szüksége. A probléma a megírt figurával ott kezdődött, hogy semmit nem mutatott be MacArthur lobbanékony természetéből, gyakori dührohamaiból, és nyomaiban sem látjuk azt az embert, aki 1951-ben habozás nélkül atommal szórta volna meg Kínát, amely gondolata felmentéséhez vezetett. Ehelyett egy ostobán taktikázó, elnöki babérokra törő kvázi kalandort kapunk, akiről igen nehéz elképzelni, hogy kinevezhették a koreai háború amerikai főparancsnokává. Tommy Lee Jones mindent megtett, hogy megmentse a szerepet, van néhány utánozhatatlan pillanata is, de alapvetően beleszürkül a papírízű figurába.

A történelmi alapszituáció nagy vonalakban valós, részleteiben azonban dühítően ostoba. A film valami miatt mártírkét kívánja ábrázolni a japán császárt, akiről egyébként történelmi dokumentumok tömege igazolja, hogy nyakig benne volt a legsötétebb dolgokban is. Mintha csak valami báb volna, saját akarat és vélemény nélkül, sugallja a film, holott az ő istenként tisztelt alakja testesítette meg egész Japánt, és annak filozófiáját. Érthetetlen a forgatókönyvírók tévúton botorkáló buzgalma, s még érthetetlenebb a „megtörtént" események hangsúlyozása a film kapcsán. A sztori kidolgozottsága és történelmi félreértelmezése tartalmilag egyébként is alulról súrolja azt, amit még elfogadhatónak lehet nevezni, és ez nem csak a tények elferdítése miatt van így. Hogy a császár konkrétan mit parancsolt vagy mit nem, arra valóban kevés közvetlen bizonyíték van. (De van.) Hogy mártírként mutatják be, az már súlyos hiba. Hogy a sztori kidolgozatlansága, a politikai szál elsikkadása és értelmezhetetlensége miatt beleszőttek egy giccses, teljesen felesleges szerelmi fonalat is a filmbe, azonban már erősen próbára teszi a türelmet. Szegény Matthew Fox sírós fejjel beszél a japán katonákkal és politikusokkal, majd még sírósabb fejjel nézi a háború miatt elhagyni kényszerült szerelmét, mindezt annyira a Lostból hozott eszközökkel, hogy tényleg azt várjuk, melyik pillanatban hömpölyög be a képbe a sorozat valamelyik szereplője, elmotyogva, hogy 4, 8, 15, 16, 23 és 42.

A film sajnos semmilyen feszültséget nem teremt. Időnként a kivitelezés is egy középkategóriás tévéfilm színvonalán mozog, a dialógusok annyira primitívek, hogy az embernek ökölbe szorul a keze (az egykori japán tábornok kioktatja háborús etikából Fellerst, aki meg sem mer mukkanni, ellenben itt is majdnem elsírja magát, értjük, annak a hadseregnek a tábornoka, aki éppen a megszálló hatalom képviselője az országban), a szerelmi szál pedig inkább való egy Disney-sorozatba, semmint egy háborús drámának szánt izébe. Ha valami mégis megmenti a filmet a teljes összeomlástól, az Tommy Lee Jones alakítása, de csodát ebből a nyersanyagból ő sem tudott produkálni.

Szürkeség, unalom és nihil az egész alkotás. Pedig az alapötlet remek, a történelem egy olyan apró epizódját lehetett volna jól feldolgozni, amelyet alig ismerünk. Helyette kapunk egy unalmas, sótlan, a japán hozzáállást és a császár személyét teljesen félreértelmezetten az egekbe magasztaló valamit. Nem izgulunk, nem dühöngünk, és nem teszünk fel kérdéseket. Legfeljebb azt, hogy miért kellett ezt két jó színésszel, ebben a formában leforgatni.