Retro-mozi: A háború kísértetei

Szöveg: Révész Béla | 2015. augusztus 12. 16:52

Ryan Little rendező-operatőr egy klasszikus „behind the enemy lines” témájú filmet forgatott tizenkét évvel ezelőtt. A mozi sajnos nem állta ki az idő próbáját.

Négy amerikai katona túléli a hírhedt malmedy mészárlást, melynek során 1944. december 17-én a Waffen SS katonái több mint hetven szövetségest lőttek le az ardenneki offenzíva kezdetén. Négyükhöz csatlakozik egy rossz helyen földet ért angol ejtőernyős, így próbálnak meg eljutni az amerikai vonalakig, ami nem is annyira egyszerű feladat, tekintve, hogy az ellenséges vonalak mögött találják magukat. Az öt ember menekülésének, bátorságának és önfeláldozásának története a film, amely megtörtént sztorin alapul, s már az elején kijelenthetjük, a valóság minden bizonnyal izgalmasabb és rémisztőbb volt, mint a film.

A történet az angol katona megjelenésével válik bonyolulttá, mivel egy titkos kódot kell eljuttatnia a szövetségesekhez. Az üzenet nem csak az offenzívát, de az egész háború végkimenetelét is befolyásolhatja, így a négy amerikai úgy dönt, mindenben segítenek szövetségesüknek. A sztoriban nincs több, de gyanítható, hogy Little rendezésénél és a forgatókönyv mélyrepülésénél azonban lehetett volna érdekfeszítőbben is tálalni a témát. A borzalmas magyar filmcím valószínűleg arra utal, hogy a négy katona közül a Csuhás becenévre hallgató fiatalember a cselekmény előtt néhány nappal tévedésből két nőt és négy gyereket is meggyilkolt egy akcióban. Áldozatainak szelleme a harctéri sokk következményeképpen kísérti, s ez igencsak rányomja bélyegét teljesítményére, ám szerencsére a kritikus pillanatokban nem gátolja meg abban, hogy precíz gyilkológéppé váljon, és rövid úton elintézze a támadó német osztagokat.

A film sajnos több sebből vérzik. Az alaphibát a forgatókönyvvel követték el, amely érzékelhetően kínnal-keservvel tudta csak kitölteni a másfél órás űrt. Hemzseg a közhelyektől, struktúrájában pedig semmiféle építkezést nem tud felmutatni. Jellemző, hogy legerősebb jelenete egyben az első, maga a mészárlás, amelyhez sok fantázia nem kellett, miután valóban megtörtént. A vérfürdő után apróbb akciók váltakoznak a néha mélyunalomba süllyedő „drámai" párbeszédekkel, amelyek tényleg alig szólnak valamiről. Megtudhatjuk belőlük Csuhás történetét, s azt, miért borul el az agya időnként. Valami különleges oknál fogva önálló jelenetet kapott a „titkok elmondása", amely a katonák egymás iránti bizalmát volt hivatott megerősíteni, s többek között olyan ínyencségeket tárnak egymás és a néző elé, mint például egy történetet a nyakkiszívás imitálásáról porszívóval vagy mi a szösszel. Ha ez nem lenne elég, a stáb szövegkönyvéért felelős tagjai lazán elkövették a legklisésebb háborús filmes merényletet is ellenünk, azaz hosszú perceken keresztül hallgathatjuk, hogy ki „mit csinálna, ha nem háborúzna éppen."

A színészek nem is nagyon tudnak mit kezdeni ennyi badarsággal. Ugyanazt az arcukat mutatják másfél órán keresztül, időnként elképesztően alacsony színvonalon felmondják a szöveget (érdemes a magyar szinkronos változatba is belepillantani, a hazai aktorok még jobban szenvednek a hangjukkal, mint vászonbéli kollégáik), és nagyjából azon a szinten alakítanak, ahogyan mi annak idején a grundon katonásdi közben, értsd: eljátsszák azt, hogy valamit nekik el kell játszani. A középpontban a Csuhás figurája állna, aki feloldozást az ártatlanok haláláért saját önfeláldozása révén kap, legalábbis a forgatókönyv szerint, mert mi ebből nem sokat érzékelünk. A halál pillanatában felbukkanó „kísértetek" semmiféle megnyugvást nem adnak, a katarzis elmarad, mindössze néhány rosszul beállított snitt marad meg az emlékezetben. S ha már itt tartunk, említsük meg a vágást is, amely időnként olyan bakikat vonultat fel, hogy a jámbor fotellakó csak néz döbbenten a képernyőre, nem értve, hogy amit ő azonnal észrevesz, arra az a sok ember, aki bemutató előtt megnézte az alkotást, hogyan nem kapta fel a fejét. Ne feledjük az operatőri munkát, amely érezhetően a Ryan közlegény kézikamerás felvételeit tekinti alapnak, azonban annyira túltolta a felvevő rángatását, hogy némely jelenetben már semmi nem látszik abból, amit látnunk kellene, a kocsonyásodásig reszkető kép miatt.

Mindezek tükrében elég meglepő, hogy a film a különböző fesztiválokon egy rakás díjat besöpört, pedig tényleg nem sok kiemelkedő momentum van benne. Az egyetlen nem unalomig ismert szál a német hadifogoly katona története benne, akit Csuhás szabadon enged, s lám, jó az ember, jót ád, a kivételesen deréknak ábrázolt német vissza is adja a kölcsönt, segítve hőseinknek útjuk folytatásában.

A háború kísértetei egy laza tévéfilmnek elmegy, komolyan jegyzett katonai vonatkozású alkotásnak semmiképpen. Aki szereti a hosszas, semmitmondó párbeszédeket háborús környezetben, vagy kíváncsi, hogyan lehet eltolni egy ragyogó alapsztorit sok pénzért, annak melegen és hidegen is ajánljuk. Egyet kell értenünk azonban azokkal, akik ebben a műfajban a Band of Brotherst tekintik kiemelkedőnek, és inkább azt erőltetnék a nézőkre, ha már mindenáron akció-dráma-akció-dráma kombinációt szeretne nézni.

Ez az alkotás is a könnyen felejthető filmek hosszú sorát gazdagítja, de ilyen is kell. Ezek miatt értékelődnek fel ugyanis a valóban kiváló háborús mozik. Összehasonlítási alapnak nem is rossz.