Retro-mozi: A halál 50 órája

A leghosszabb nap után 3 évvel Ken Annakin rendező újra monstre feladatra vállalkozott: ezúttal az 1944 decemberében vívott ardenneki offenzívát vitte vászonra, a kor ízlésének megfelelően és óriási közönségsikerrel.

A németek a partraszállás után minden erejükkel azon voltak, hogy a szövetségeseket visszaszorítsák a nyugati fronton. Bár elkerülhetetlennek látszott a vereség, a háború még javában tombolt. Az amerikai csapatok híresen laza természetükkel a karácsonyra készülődtek, nem úgy ellenségük. December 16-án indították meg azt a hadműveletet, amellyel át akartak törni a szövetségesek vonalán, hogy elfoglalják Antwerpent. Az offenzíva igencsak meglepte az amerikaiakat, a tapasztalatlan, rengeteg újoncból álló egységeket kezdetben a németek játszi könnyedséggel söpörték félre. A zavarodottság és a káosz időszaka elég önbizalmat adott Hitlernek ahhoz, hogy azt sugallja, a háború kimenetele megfordítható. Tévedett, az offenzíva végül kudarcba fulladt, a szövetséges légicsapások véget vetettek a német páncélosok sikerének.

Annakin A leghosszabb nap monumentalitását vette alapul munkájához, szerencsére ezt csak a tablójellegben sikerült kivitelezni neki. Bár a film a mai pörgős akciókhoz szokott szemmel nézve irgalmatlanul hosszú (170 perc), sikerült elkerülni a partraszállós mű csapdáit: nem zsúfolták agyon felesleges jelenetekkel, a kamupárbeszédek is ritkultak, néhány karaktereknek pedig egészen hiteles jellemfejlődést írtak. Bár ide is a kor egy rakás sztárszínészét szerződtették, szerepük ezúttal nem korlátozódott arra, hogy csúcsstatisztikai adatokká váljanak. John Melson és Milton Sperling forgatókönyvírók nem tömegmasszát akartak ideológiai csomagolásban, inkább fogtak néhány jól kidolgozott figurát, hogy az ő szemszögükön keresztül mutassák be az ardenneki poklot. Ez többé-kevésbé sikerült is nekik.

Henry Fonda a rendőrből katonába váltott Kiley alezredes szerepében gyakorlatilag egyetlen arcát mutatja, de azt profi módon. A kissé lenézett tisztnek, akinek felettese folyton beszól, kiderül, hogy mindig igaza van. Profilozó módjára képes az ellenség fejével gondolkodni, és mindezt olyan bocsánatkérő arccal teszi, hogy már a film elején tudjuk, ő lesz majd az, aki a győzelmet érő megoldást tálcán kínálja a parancsnokságnak.
Charles Bronson telitalálat választás volt Wolenski őrnagy szerepére. Játéka a kettősség miatt érdekes: úgy alakítja az amerikai hős sztereotípiákba csomagolt figuráját, hogy mindvégig emberi tud maradni. Elhisszük reakcióit, idegességét vagy éppen higgadtságát a legnagyobb golyózáporban, de még a nyegle beszólogatást is a feljebbvalóknak. Kiváló párja a Guffy őrmestert alakító Telly Savalas (a kor háborús filmjeinek kabalamacija), aki megunhatatlan nyüzsgése és folyamatos, trágár dumája miatt az egyik legszerethetőbb figura filmben. Említsük meg: Savalas hihetetlenül sokat tudott rögtönözni, szövegben és mozdulatokban egyaránt. A halál 50 órájában is tetten érhető néhány olyan jelenet, amelyről azonnal látszik, hogy így, ebben a formában nem lehetett rendezői instrukciók alapján kivitelezni.

A film igazi sztárja azonban Robert Shaw. A Hessler ezredest játszó brit színész németebb volt a németeknél, nácibb volt a náciknál, alakításával pedig mindenkit a háttérbe szorított. Karakterének árnyaltsága éppen abban rejlik, hogy nem a tipikusan gonosz ellenséget formálja meg, hanem egy katonát, aki szerint a háború célja a háború maga. A jelenet, amikor egy ellenálló fiú rálő, az apja pedig gyermeke életéért könyörög Hesslernek, tökéletes bemutatása a hidegen számító, krízishelyzetben az érzelmeket háttérbe toló, csak a harci logikának teret adó gondolkodásmódnak: „Engedjék el a gyereket" – mondja, majd néhány másodperc után hozzáteszi: „És lőjék agyon az apját!" Az alkotók tömör, de tökéletesen megírt mondatokat adtak a szájába. Amikor hírét veszi, hogy az SS-osztag lemészárolta az amerikai hadifoglyokat, iszonyú dühbe gurul. De nem azért, mert humánus gondolkodásmódja ellenzi a genfi egyezmény leköpését, hanem azért, mert az amerikaiak így bosszúra vágynak majd, a bosszúvágy pedig az egyik legfőbb motivációja a harci kedvnek.
Shaw alakításának csúcspontja, amikor megtudja, hogy Hitler elégedett a munkájával, s hogy az offenzíva elérheti célját. Itt derül ki, miben hisz Hessler: nem a győzelemben, nem a vereségben, hanem magában a háborúban, az önmagáért való, vég nélküli, idők végezetéig tartó háborúban. Számára csak az egyenruha és a hadsereg a lényeges, az ellenség kiléte, az ideológia és a politikai háttér teljesen hidegen hagyja. „Az a győzelem, hogy a végtelenségig folyik a háború" – mondja csillogó szemekkel, előrevetítve törvényszerű bukását.

Ami a látványt illeti, Annakin igyekezett megmaradni a grandiózus elemeknél. Operatőre becsülettel teszi a dolgát: együtt haladunk a német tankokkal, a vonat elejére szerelt kamera segítségével robogunk a síneken (még ha a felvétel begyorsítása miatt néha nevethetnékünk is támad), a levegőből vett felvételek pedig kellően érzékeltetik a Wehrmacht páncélosainak riasztó látványát. A vágások elég pörgővé teszik a jeleneteket, bár néha idegesítően nyilvánvaló, hogy ugyanazon jelenet snittjeit különböző időpontokban vették fel.

Benjamin Frankel zeneszerző igazi veteránnak számított a műfajban, s harminc évnyi rutinnal a háta mögött pontosan érezte, mikor kell visszafognia és mikor szabadjára engednie indulatait. (A mesternek egyébként ez volt az utolsó filmzenéje.) A német páncélosok csizmával vert ütemére énekelt Panzer Lied-jének beillesztéséért külön jár az elismerés, s azért is, hogy a lelkes induló hangjai néhány másodpercre Hessler halálánál visszaköszönnek.
A látvány plasztikusságának nagy hibája továbbra is az, ami A leghosszabb nap esetében már felmerült. Annakin ott is bemutatta, hogyan kell vér nélküli csatajeleneteket rendezni, s jó szokásához sajnos hű maradt. Nem is látunk a filmben sokat. Pedig az a jelenet, amikor a Waffen-SS egyik alakulata a teherautók platójáról lőve lemészárolja a fogságba esett amerikai katonákat, kiabál az erős, realisztikus, akár hatásvadász megjelenítésért. A hóban fekvő „holttestek" körül azonban fehér minden, sehol egy csepp vér, holott hangulatában a filmtörténelem egyik legmaradandóbb háborús jelenetét lehetett volna elkészíteni, ha a rendező él a lehetőséggel. Nem élt.

A filmbe mindenből megpróbáltak begyömöszölni egy kicsit, ami az egy hónap alatt történt, ettől a szándéktól aztán olyan jeleneteket is láthatunk, amelyek mintha egy másik alkotásból kerültek volna véletlenül bele. Jó példa erre Bastogne ostroma, illetve az azt megelőző „Adjátok meg magatokat! – Frászt!" epizód, ami bájosan szórakoztató (és meg is történt), de kibontatlansága folytán semmilyen pluszt nem adott a történetnek.

A Halál ötven órájának egyik nagy kérdése, hogy az alkotók el tudták-e dönteni, történelmi filmet forgatnak vagy történelmi köntösbe lengén bújtatott félfikciós mozit? A nevek kitaláltak, de a történet váza nem. A sztorik fele valós, fele csak a fantázia szüleménye. A pontatlanságok nyilvánvalók (elég, ha csak a három napba zsúfolt eseménytengerre gondolunk), ám közben ragaszkodtak ahhoz, hogy minél több „hiteles" szálat varrjanak a cselekménybe. A Skorzeny-alakulat amerikai egyenruhába öltözött diverzáns osztagának tevékenysége (Griffmadár-hadművelet) például történelmi tény, ám a filmben ábrázolt tevékenységük már a klasszikus hollywoodi elképzelés alapján készült. Sem Montgomery, sem Patton tábornok szerepe nem lett kihangsúlyozva, mint ahogyan a bastogne-i történet is elsikkadt valahol, kivéve azt, hogy az amerikaiak milyen tökös módon tudnak visszaszólni a németeknek. A tankcsata a valóságban igen cudar időjárási körülmények között zajlott (mint ahogyan az offenzíva majdnem egésze is), itt azonban hó csak mutatóban van, s a hideget is onnan sejthetjük, hogy a színészek és a statiszták jelentőségteljesen lehelik a tenyerüket. A legfontosabb dolog is kimaradt: az idő jobbra fordulásával beindult a szövetségesek légiereje, elképesztő pusztítást végezve a németek között. A halál ötven órájában ábrázoltak szerint hőseink néhány tucat benzineshordóval vágták haza a Tigris tankokból álló dandárt.

Hogy hasonlattal világítsunk rá a problémára: a Ryan közlegény megmentése nem a partraszállásról szól, csupán egy fikciós történetbe ágyazták bele a partraszállást, mégis az eddigi legdokumentaristább feldolgozásnak tekintik. A halál 50 órája ellenben az ardenneki offenzíváról szól, de ábrázolásmódjával jelentősen eltorzította a történelmi tényeket.

A premiert ráadásul 1965. december 16-án tartották, a csata kezdetének 21. évfordulóján, amely szintén arra engedett következtetni, hogy A leghosszabb naphoz hasonló, dokumentarista szemléletű mozi készült. A bemutató után rengetegen jelezték nemtetszésüket. Az elítélő hangok közül a legismertebb Eisenhoweré volt, aki külön sajtótájékoztatón szedte cafatokra a film történelmi pontatlanságait.

Mindez azonban csak azoknak volt igazán fontos, akik vagy ott voltak az ardenneki pokolban, vagy behatóan foglalkoztak a témával. A film Hollywoodnak készült, hollywoodi recept alapján. A nézők imádták, s bár komolyabban jegyzett díjat sehol nem zsebelt be, a mai napig a Top 20-ban szokás emlegetni az alkotást. Méltán: A halál 50 órája ma is élvezhető mozi, főleg akkor, ha játékfilmként és nem történelmi műlenyomatként nézzük. Megtekintésének azonban feltételei vannak: ötven évvel készítése után hangulat, elhatározás, türelem és empátia szükségeltetik, hogy valóban szórakozást nyújtson.

Ez nem a film hibája, hanem a múló időé.

Gyártó: Warner Bros

Rendező: Ken Annakin

Forgatókönyvíró: John Melson, Milton Sperling

Operatőr: Jack Hildyard

Zene: Benjamin Frankel

Vágó: Derek Parsons


Szereplők: Henry Fonda, Charles Bronson, Telly Savalas, Robert Shaw, Robert Ryan, Dana Andrews


Filmpremier: 1965. december 16.

Magyarországi bemutató: 1968. november 16.