Retro-mozi: A pokol bajnoka

Szöveg: Révész Béla | 2015. december 2. 17:46

Egészen hihetetlen, mégis valós esetet dolgoz fel Robert M. Young 1989-es filmje. A történet egy görög bokszolóról szól, aki egyetlen módon élheti túl a náci halálgyárat: ha bokszol.

Salamo Arouch rakodómunkásként kereste a kenyerét apjával és testvérével együtt. Különleges tehetségére hamar felfigyeltek, így már 14 évesen a szorítóba lépett. 1937-től 1939-ig zsinórban huszonnégyszer győzött, vereség nélkül. Utóbbi évben megnyerte a Balkán-kupát is középsúlyban, így az 1940-es olimpiára készülő válogatott egyik nagy reménysége lett. A háború miatt azonban a legnagyobb sportesemény elmaradt, helyette jöttek 1941-ben a megszálló német csapatok, és a zsidó családnak sokkal nagyobb bajjal kellett szembenéznie. Salamot egész családjával együtt Auschwitz-Birkenauba deportálták, abba a pokolba, ahol a szisztematikus népirtás a legnagyobb méreteket öltötte.

A fiatal bokszoló az öklének köszönhette, hogy életben maradt. Az egyik SS-tiszt felismerte, és kiemelte a tömegből. Onnantól Arouch hetente kétszer az őröknek rendezett esti, alkoholgőzös esteken bokszolt, szórakoztatva azokat. Óriási fogadási pénzek cseréltek gazdát egy-egy ilyen alkalommal, amelyek persze nem hagyományos mérkőzések voltak. A küzdelem (menetek nélkül) addig tartott, amíg az egyik fél végleg padlóra nem küldte a másikat. A végleget pedig szó szerint kell érteni: míg a győztes bőséges ételt kapott jutalmul, a vesztest a gázkamrába küldték. A beszámolók szerint Salamo Arouch több mint 200-szor lépett szorítóba Auschwitzban, és minden alkalommal kiütötte ellenfelét. Mást nem tehetett: a szó legszorosabb értelmében az életéért harcolt. Salamo egész családját elvesztette a haláltáborban, de túlélte a poklot. Szabadulása után az éppen létrejött Izraelbe ment, ahol belépett a hadseregbe, de a bokszolást soha nem hagyta abba.

Ebből a rendkívüli történetből forgatta le filmjét Robert M. Young, főszereplőnek Willem Dafoet választva, aki akkor még mindig csak 34 éves volt, de A szakasz óta megkérdőjelezhetetlen tehetségnek számított Hollywoodban. (Nem a véletlen műve, hogy a film producere ugyanaz az Arnold Kopelson volt, aki három évvel korábban A szakaszt is tető alá hozta.) Young jó érzékkel találta el az egyensúlyt a halálgyári borzalmak bemutatása és a főhős személyes tragédiájának ábrázolása között. Realisztikus eszközökkel dolgozott, ám volt, amit már ő sem vállalt be. (A krematóriumot például nem hajlandó bemutatni, csak a foglyok iszonyodó arcán táncoló fényekből értünk mindent.) Rendkívül részletesen, hitelesen és pazar színészi játékkal mutatja be azonban a halál előtti pillanatokat. A gázkamrába induló csoport kezdeti lelkesedésének („Önök most már biztonságban vannak. Most zuhanyozni fognak, azután csatlakoznak a családjukhoz".) átváltása félelembe és iszonyatba kivételesen nyomasztó, döbbenetes és felkavaró jelenete a filmnek. A gyilkolás a táborban ezerszeresen mindennapos, Young mégis úgy tudta érzékeltetni a halált, hogy minden áldozatot meggyászoltat a nézővel.

A film tömve van olyan apró epizódokkal, amelyek a háború, azon belül is a zsidóüldözés és a holokauszt abszurditását mutatják be tökéletesen és velősen. Mi lehet annál képtelenebb, mint amikor a külön gettókba zárt szerelmespár éjjelente, a csillagot levéve egy sötét moziban találkozik, mert csak ott lehetnek együtt, s miközben egymás kezét szorongatják, a híradóban Hitler a német nép felsőbbrendűségéről és a zsidók iránti gyűlöletéről beszél? Hogyan lehetne tökéletesebben bemutatni az életben maradási ösztön legszélsőségesebb példáját, ha nem a fogoly nővér alakján keresztül, aki két vekni kenyérért vállalja egy abortusz elvégzését, de végül beleegyezik a másfélbe is? Miképpen lehetne emberibbé tenni a film feléig embertelennek ábrázolt köztörvényes bűnözőt, aki a görög foglyok felügyelője is egyben, semmint azzal a jelenettel, amikor egy játékmacit dob át a kerítésen kislányának? A rendező számtalan hasonló apró epizóddal tűzdelte tele a filmet, egyszerre ábrázolva a népirtást mikro- és makro környezetben.

Young és a producerek remek színészi csapatot hoztak össze. Kiemelkedő alakítást nyújt az Arouch apját alakító Robert Loggia, akinek örömét, fájdalmát és gyászát minden pillanatban elhisszük. A gázkamrába induló apa szavak nélküli búcsúja fiától a film egyik legkatartikusabb, egyben legsokkolóbb jelenete. Dafoe munkájára sem lehet sok panasz, időnként ugyan támad némi hiányérzetünk arcjátéka láttán, ám ez az érzés hamarosan elmúlik, amikor már karaktere szerint is egy teljesen kiüresedett, csak a túlélésre, majd arra sem gondoló, minden emberi pozitívumban csalódott, szinte csak vegetáló túlélőt alakít, akinek legnagyobb tragédiája pont a túlélésben rejlik. A kiüresedés folyamatát éppen a minimálisra korlátozott emberi pillanatok erősítik a legjobban. Zseniális színészi mozzanat például, amikor hősünk az első meccse előtt egy függöny mögül az előtte lévő műsorszámot, egy cigány showmant és zenekarát figyeli. A vidám látvány, amely elé tárul, másodpercekre visszaidézi a háború előtti idők boldog önfeledtségét, a kultúrát, az értékeket, a mindennapok észre sem vett csodáit. Egy pillanatra eltűnik a jelen, és a bokszoló a részeg SS-őrök hahotázása mellett maga is halványan elmosolyodik. Tökéletes rendezői instrukció – tökéletes színészi kivitelezés.

A pokol bajnoka láttán a néző nem tud nem arra gondolni, hogy a Schindler listája előtanulmányát nézi. Az őrült gyilkolás jelenetei alatt szóló zene, néhány apró epizód, a kézi kamera alkalmazása mind arra enged következtetni, hogy Spielberg alaposan tanulmányozta a filmet, mielőtt belekezdett élete mesterművének forgatásába. Szándékos plágiumról természetesen szó sincs, A pokol bajnoka egy teljesen más szűrőn át mutatja be a történelem egyik legfeketébb fejezetét, mint a pár évvel későbbi Schindler.

A film nehezen emészthető, mégis erősen ajánlott. Kiválóan árnyalt, kliséktől szinte teljesen mentes mozi, amely egyszerre ábrázolja a holokauszton keresztül az emberi eltűnését az emberből, és a reményt olyan szituációkban, ahol már senki nem is vágyik a reményre. Young mozija soha nem lesz olyan kultikus, mint Spielberg mesterműve, de nyugodt szívvel helyezhetjük el a csúcskategóriásoknak fenntartott polcon.