Retro-mozi: A zöldsapkások

A film azonban nem azért csapnivaló, mert nyílt politikai állásfoglalást hordoz, és Wayne soha nem forgatta volna le, ha nem akarta volna megvillantani patriotizmusának szédítő mélységeit, hanem azért, mert filmes és nézői szemmel egyaránt dilettáns munka. Hősünk, aki a főszerep mellett (társ)rendezőként is jegyzi a filmet, íratott egy forgatókönyvet, amely olyannak tűnik, mintha nem is filmesek, hanem politikai beszédírók hozták volna össze. Egyetlen életszerű mondat, egyetlen hihető jelenet sincs benne. Papírmasé figurák beszélgetnek egymással, olyan amatőr módon összetákolt stílusban, amely az első másodpercekben hiteltelenné tesz mindent.

A történet, amely a zöldsapkások vietnami kiruccanásáról szól, először egy táborban játszódik, amit meg kellene védeni, de nem sikerül, aztán mégis. Miután egész éjjel próbálják visszaverni a vietnami támadást, a kissé későn érkező légicsapás pár perc alatt rendet tesz a helyszínen, kérdés persze, hogy ha Mike Kirby ezredes (igen, John Wayne) pontosan tudta, hol vannak a támadók, miért nem ezzel kezdte a problémamegoldást, és miért várta meg több tucat katonájának halálát. (Talán mert akkor nem lehetett volna leforgatni a B-kategóriában is nagyon kínosnak ható „csatajelenetet", amelyen jobb esetben elszundikál a néző, rosszabban kisebb dührohamot kap.) Ezután egy új történet kezdődik egy vietnami tábornok elrablásával, mintha nem is ugyanazt a filmet néznénk. Talán kevésnek tartották a játékidőt, így írtak egy kiegészítést. (Pedig a mintegy 145 perces film már az első órájában keményen próbára teszi a türelmet, annak pedig, aki nem muszájból kibírja a végéig, jár a jutalomcsoki.)

A katonák vagy kedélyesen beszélgetnek, a közhelyszótár minden fordulatát bevetve, vagy „a manóba" szinten dühöngenek. Kedvenc karakterünk a háborúellenes újságíró, akit az ezredes magával visz a pokolba (maradjunk a műpokol kifejezésnél), hogy a film végére megértse és lelkes szószólójává váljon Wayne hivatalos mondanivalójának. A vietnamiak ennek megfelelően arc nélküli, szadista, tömeggyilkos, barbár vadállatok. Mind, kivétel nélkül. Gyerekeket és ártatlan civileket ölnek halomra, sunyi és rejtett csapdákkal szórják meg a (mű)dzsungelt, és csak akkor látjuk őket, ha éppen gyilkolnak, de akkor is messziről, érzékeltetve, ugyanolyanok mind, lételemük a kegyetlenség.

Ami a helyszíneket és a látványt illeti, az maga a katasztrófa. A rendezőt és a producereket láthatóan fikarcnyit sem izgatta, hogyan is nézhet ki egy vietnami folyópart vagy dzsungel. Éppen ezért olyan növényzet tárul elénk az egyes helyszíneken, hogy csak a szemünket meresztjük a döbbenettől: az élővilágnak köze nincs a valósághoz, üvölt a filmről az amerikai forgatási helyszín, ennél is kínosabb, hogy néha kifejezetten az az érzésünk támad, mintha Wayne egyik harmincas évekbeli westernjének hátramaradt díszletei között ácsorognának a szereplők. Ácsorognak, mert a rendezői zseni kimerült abban, hogy a színészeket jobbról behozza a műbokrok közé, megállítja, elmondatja velük a borzalmas szövegüket, majd balra kiviszi őket. És mindez egy csatajelenet közepén is pontosan így történik: robbanások ide, golyózápor oda, Wayne megáll középen, hogy beszélni tudjon, a kamera mellé néz, mint egy brazil szappanoperában, lassan, tagoltan ejti a szavakat, s miközben elméletileg egy mészárszék közepén álldogál, amolyan „ó, a guta üsse meg, vonuljunk vissza, majd mindjárt kérünk légicsapást, egyébként nem kenődött el a sminkem, jól van megvilágítva az arcom?" stílusban morfondírozik egy jót. Ha már csatajelenet: nem lehet nem nevetni, amikor egy-egy robbanásnál azt látjuk, amint a reakcióidő után a statiszták szinte leguggolnak, hogy aztán nagyot tudjanak ugrani, így mutatva, micsoda pokoli detonáció történt mellettük. Repülnek is vagy negyven centit, a hitelesség kedvéért.

Színészi játékot ne nagyon keressünk, mert nincs. Szavak se nagyon arra a produkcióra, amelyet az eljátszhatatlan karakterekbe bújt aktorok művelnek. Mondhatatlan mondatok, színpadias beállítások, mesterkélt, hamis szituációk. Egy színész rémálma az egész, de biztosan volt az a hit és az a pénz, amiért el lehetett vállalni. Még a kisfiút játszó gyerekszínész könnyei is olyanok, hogy kiabált róla, vagy egy vödör vizet öntöttek szegényke fejére, vagy valamivel bespriccelték az arcát, mert olyan sírás nincs, amitől még a füle is tocsog az embernek.

A vágáson viszont tényleg lehet sírni, a szereplők két másodpercen belül hol ülnek, hol mennek, a teherautó az egyik pillanatban ott van, a másikban nincs, és így tovább. A zenét csak azért említjük meg, mert Rózsa Miklós szerezte. Sajnos. Munkássága (nyilván rendezői instrukcióra) a csimmbumm melódiákkal ki is merül, de arra nagyon figyeltek, hogy amikor egy dél-vietnami megjelenik a színen, akkor keleties zene csendüljön fel, hogy még a teljesen fogalmatlan néző is értse, az ott egy vietnami, nem pedig amerikai, már ha az arc láttán esetleg nem jött volna rá.

A zöldsapkások klasszikus példája annak, hogyan tilos filmet készíteni. Wayne (és politikai hozzáállása) persze jó időben volt jó helyen, s még hibáztatni sem lehet, hogy ennyire akarta a dolgot. Döbbenetes, de ez a förmedvény annak idején kaszált az Államok pénztárainál. Szerencsére mára oda került a köztudatban, ahová való: a B-raktár legalsó polcára.

Kötelező darab, mert annyira rossz, hogy egyszer feltétlenül végig kell szenvedni.

Gyártó: Warner Brothers

Rendező: Ray Kellogg, John Wayne

Forgatókönyvíró: James Lee Barrett, Kenneth B. Facey

Zeneszerző: Rózsa Miklós

Operatőr: Winton C. Hoch
Vágó: Otho Lovering

Szereplők: John Wayne, David Janssen, Jim Hutton, Aldo Ray

Premier: 1968. július 4. (USA)

(A Retro-mozi rovatunkban megjelent további filmkritikákat ide kattintva olvashatják!)