Retro-mozi: Apokalipszis most

Az 1979-ben bemutatott alkotás munkálatai már 1976-ban elkezdődtek. Coppola az utómunkálatokra rengeteg időt szánt, de még a bemutató napján is kedvetlenül mondogatta: a film nincsen kész. (A vége felé már senki nem akarta finanszírozni a produkciót, így a rendező a saját házára is jelzáloghitelt vett fel, hogy befejezhesse azt. Megérte.) A forgatás maga méltó volt a film címéhez. A rendező folyamatosan „öngyilkossággal" fenyegetőzött, Martin Sheen szívrohamot kapott, ami miatt egy időre le is kellett állni, egy hurrikán pedig szétdúlta a forgatási helyszínt díszletestől. De mindez semmi nem volt ahhoz a sokkhoz képest, amit Marlon Brando érkezése okozott. A színész a szerephez képest egy kicsit meghízva érkezett, majd hamarosan az is kiderült, hogy sem a mű alapjául szolgáló könyvet, sem a forgatókönyvet nem olvasta, s Coppola legnagyobb döbbenetére nagyjából fogalma sem volt, hogy mit kell játszania. Ennek ellenére alakítása letaglózóan zseniális, ilyen előzmények után ilyen pazarul játszani csak a legnagyobbak tudnak.

A film Willard százados (Martin Sheen) valóban apokaliptikus utazását kíséri végig, amelyet a Mekong folyón tesz meg, hogy átjusson Kambodzsába. Küldetése szigorúan titkos. Magas rangú megbízóitól azt a feladatot kapja, hogy találja meg a dezertőrnek, árulónak és elmebetegnek tartott Walter Kurtz ezredest (Marlon Brando), aki embereivel külön kis birodalmat épített ki magának a dzsungel mélyén. Ahogyan a vízi road movie cselekménye halad előre, úgy kezd kételkedni és gyötrődni a százados akciója miatt. Az út során folyamatosan Kurtz dossziéját tanulmányozza és egy idő után látatlanban lenyűgözi az egykor legjobb katonaként számon tartott ezredes pályája, vakmerősége és megalkuvást nem tűrő természete. Kételyein csak erősít minden olyan hely, ahol kikötnek. Az út egyre inkább kezd szürreális rémálommá változni. A nézőnek olyan érzése van időnként, mintha egy pszichedelikus látomást nézne. Már maga a kezdés is szokatlan: a Doors zenéjére napalmmal megszórt és fáklyaként lángoló dzsungel (a filmtörténelem egyik legszebb nyitójelenete), a hotelszobában drogokkal és alkohollal magát teljesen kiütő, mélydepresszióban fetrengő Willard szenvedésébe vált át, megalapozva a film során bizonyossággá váló gyanút: nagyítóval kell majd keresnünk olyan katonát a filmben, aki nem félőrült még a körülötte tomboló pusztítástól.

Coppola ezt a vonalat következetesen és markánsan viszi végig. Két órán keresztül minden Kurtz ezredesről és az őrültségéről szól, de csak a film utolsó fél órájában jelenik meg személyesen is. Az őrület kihangsúlyozása kezd értelmetlenné válni annak tükrében, amit Willard százados útja során tapasztal. Az egyik folyóparti bázison óriási buli folyik, amelyen az Államokból „importált" Playmate-ek szórakoztatják a katonákat (egészen addig, amíg azok túlságosan be nem gerjednek, mert akkor aztán gyorsan ki kell menekíteni a lányokat a Playboy-nyuszi logós helikopterrel), a Do Lung hídnál az amerikaiak már azt sem tudják, kire és miért tüzelnek folyamatosan, zombi állapotban, éjt nappallá téve, mert a hidat, amit a vietnámiak egyfolytában lerombolnak, nekik mindig újra kell építeni, maguk sem tudva az okát. A messze legbizarrabb figura azonban Kilgore ezredes (Robert Duvall zseniális alakításában), aki helikopteres osztagával hajnali támadást indít egy olyan falu ellen, amit addig messze elkerültek, tudván, hogy az ottaniak állig fel vannak fegyverezve és még légelhárító eszközeik is vannak. Kilgore-t nem a dicsőség vagy az ellenség kiiktatása motiválja: kizárólag azért mennek a part menti ellenálló fészket megsemmisíteni, hogy hódolhasson szörfös szenvedélyének, mivel arrafelé 2 méteres hullámok is előfordulnak. A támadás a maga 20 percével az egyik leghosszabb és legtökéletesebben kidolgozott harci jelenet, amelyet játékfilmhez rögzítettek, de az igazán szürreális nem is a csata, hanem az, ahogyan a lángoló falu mellett, háttérben a napalmot szóró repülőkkel, a süvítő golyózáporban Kilgore már nem bír magával, és ráparancsol embereire, hogy mindenki vegye le a helikopterekről a deszkáját, aztán nyomás szörfözni. A film leghíresebb mondata is hozzá kötődik, az „Imádom a reggeli napalm szagát" idézet be is került a filmtörténelem 20 leghíresebb mondata közé. Kilgore cselekedetei és parancsai annyira abszurdak, hogy Willard először fogalmazza meg a kérdést a normális és abnormális viszonylagosságával kapcsolatban: „Ha ilyen Kilgore háborúja, akkor mit akarnak ezek Kurtztól?"

Az Apokalipszis most nyomasztó első két órája csak bevezető ahhoz a lidércnyomáshoz képest, amikor Brando végre feltűnik a vásznon. Az ötvenes évei közepén járó színészfejedelem hátborzongató alakítást nyújtott. Coppola főleg árnyékban tartotta színészét (ez alapvetően annak volt köszönhető, hogy Brando nem tudta a szöveget, így a díszlet különböző pontjain lapok voltak kiragasztgatva a mondandójával, és ezeket a sötét rejtette el a kamera elől), amitől még démonibb lett a tarra borotvált színész feje. Brando minden rezdülése, minden gesztusa tökéletes. Azonnal elhisszük neki a háborútól megundorodott, de a gyilkolásba belekövesedett ezredes figuráját, aki esténként hangosan verseket olvas fel, s mellékesen fejeket vágat le. Bár saját kis birodalma van, a legmagányosabb ember a világon. Willard megérkezésének célját pontosan tudja, és nem is akar tenni ellene semmit. Várja a halált, egyszerre tekinti megváltásnak és áldozatnak. Amikor Willard beoson hozzá a machetével, még elmond egy utolsó mondatot a mikrofonba, hogy üzenete megmaradjon az utókornak („Fiatal gyerekeket tanítunk meg bombázni, de a parancsnokok azt már nem engedik, hogy felírják a gépükre: »Baszd meg!«, mert az illetlen"), majd a százados felé fordul, és várja a megváltást. Eközben a parton „népe" éppen egy bivalyt áldoz fel, s az áldozati állat haláltusája párhuzamosan folyik Kurtzéval, aki végre megkapja az annyira vágyott békét. Mert Willard végső elhatározása a gyilkosságról nem a parancsnak szól. Ha Kurtz élni akart volna, valószínűleg nem öli meg. De az ezredes maga várta a halált. Martin Sheen rengeteg premier plan jelenetben ábrázolja hihetően a belső dilemmát: tényleg őrült-e Kurtz, vagy éppen ellenkezőleg, a világ őrült meg körülötte? A választ megkapjuk.

Nemcsak a rendező, hanem színészei is kivételes nagyot alkottak. Általában a Brando-Sheen-Duvall szentháromságot emlegetjük a film kapcsán, de Coppola még az epizódszerepeket sem bízta a véletlenre. Willard megbízóinak egyike például az elképesztően fiatal Harrison Ford, aki a Star Wars 1977-es epizódjával robbant be a köztudatba, s nem véletlenül hívják Lucas ezredesnek a filmben: a nevet ő választotta, így akarta megköszönni George Lucasnak a lehetőséget. Felbukkan a még szinte gyerek Laurence Fishburne is, aki annyira benne akart lenni a filmben, hogy hozzáhazudott néhány évet a korához. Külön ki kell emelni Dennis Hoppert, aki a Kurtz-rajongó, teljesen eszelős fotóriportert alakította, elképesztő színészi tudással. Szerepe apró, de annál lényegesebb: szócsőként szolgál, segít közvetíteni azokat a gondolatokat és tételeket, amelyeket Kurtz nem mondhat ki.

Az operatőri munka a mai napig tananyagként kezelhető. A munkájáért Oscar-díjat kapott Vittorio Storaro elementáris hatással ötvözte a dzsungel, a naplementék, az érintetlen természet képeit a pusztulás, enyészet és mocsok felvételeivel. A vágáson Coppolán kívül még négyen dolgoztak, s bár az az érzésünk, hogy a maximumot hozták ki munkájukból, a rendező 2001-ben megjelentette saját verzióját, amelybe visszapakolt egy csomó kivágott jelenetet. A stáb tagjai, bármennyire is elegük volt a végtelennek tűnő forgatásból és az utómunkából, érezték, hogy a filmtörténelem egyik legkiemelkedőbb alkotását hozzák létre.

Az átlag háborús filmekkel ellentétben Coppola mozija nem csak azt mutatja meg, hogyan hat a gyilkolás és a félelem a katonákra, de azt is, milyen a válaszreakció, azaz hogyan befolyásolja a katonák idegállapota a háborút, s az elállatiasodás hogyan lesz ragályos egy olyan közegben, ahonnan eltűnt a logikus gondolkodás. Willard százados erkölcsi indokokkal indított pokoljárása során a környezete éppen a morált öli ki végleg belőle is. Amikor habozás nélkül fejbe lő egy vietnámi nőt, hogy az ne lassítsa útján, már fel sem tűnik neki, hogy pont azért küldik Kurtz likvidálására, mert parancsnokai szerint az ezredes eszelős gyilkos.

Az Apokalipszis most nem vádirat a háború ellen. Nem magyaráz, csak bemutat. Nincsenek pátosztól fűtött mondatok, helykitöltő mű-párbeszédek. Minden képkockának, minden mondatnak funkciója van. A korszak vietnámi témájú mozijainak alapstruktúráját elkerülve a rendező nem a halált, a veszteségeket, hanem az elme félelmetesen kifordított működését akarta bemutatni. Nem is szimplán az őrületet, hanem az azt megteremtő körülményeket, ahonnan nincs kiút. (E tekintetben talán csak A szarvasvadász vehette fel vele a versenyt.)

Coppola a lélek legsötétebb bugyraiba kalauzolja a nézőt, kegyetlen színészi játékkal és felkavaró felvételekkel. Korszakalkotó alapmű, amely a mai napig semmit nem veszett aktualitásából. Ilyenek vagyunk valójában, amikor senki nem mondja már meg, milyennek kellene lennünk.

Rendező: Francis Ford Coppola

Író: Joseph Conrad

Forgatókönyvíró: Francis Ford Coppola, John Milius

Zeneszerző: Carmine Coppola, Francis Ford Coppola, Mickey Hart

Operatőr: Vittorio Storaro

Vágó: Gerald B. Greenberg, Richard Marks, Walter Murch, Lisa Fruchtman

Szereplők: Martin Sheen, Marlon Brando, Robert Duvall, Dennis Hopper, Laurence Fishburne, Harrison Ford, Scott Glenn

Díjak:

Cannes-i Nemzetközi Filmfesztivál – Arany Pálma

Golden Globe: Legjobb rendező (Francis Ford Coppola), legjobb férfi mellékszereplő (Robert Duvall), legjobb eredeti filmzene (Carmine Coppola, Francis Ford Coppola)

Oscar-díj: Legjobb operatőr (Vittorio Storaro) és legjobb hang (Walter Murch, Mark Berger, Richard Beggs, Nathan Boxer) kategória

Bemutató: 1979. május 10. (Franciaország, Cannes-i Fesztivál)

Magyarországi bemutató: 1980. április 24.