Retro-mozi: Az őrület határán

Amikor híre ment, hogy a kultstátuszban pihenő Malick húsz év csend után, 1997-ben ismét a rendezői székbe ül, kisebb hisztéria tört ki a hollywoodi aktorok között. Mindenki szerepelni akart a filmben, mindegy volt, mekkora a szerep, csak benne legyen, mert Malick neve garancia. A James Jones regényéből készült (eredeti címén The Thin Red Line, azaz vékony vörös vonal, amely az épelméjűséget választja el az őrülettől) forgatókönyvet szintén a direktor jegyezte, így mindenki azt gondolta, megszületik végre az a film, amely után esernyőt kell majd nyitni az Oscar-gálán a záporozó szobrocskák miatt. Nagyobbat nem is tévedhettek volna. Pedig elég csak rápillantani a tényleg nem mindennapi névsorra: James Caviezel, Nick Nolte, Sean Penn, Woody Harrelson, Adrien Brody, George Clooney, John Cusack, Jared Leto, John Savage, John C. Reilly, John Travolta. Az első kettőt leszámítva a többiek ráadásul kisebb, vagy éppen nyúlfarknyi szerepekben tündököltek, Travolta például olyan rövid ideig, hogy ki sem tudtam rendesen röhögni magam a bajuszán. És még nem beszéltünk Martin Sheenről, Gary Oldmanről, Bill Pullmanről vagy Viggo Mortensenről, akik szintén részt vettek a forgatáson, ám a végleges verzióból nemes egyszerűséggel kivágták őket. Erre mondják, hogy a bőség zavara. A zavar pedig zavart szült, de ez nem a színészek hibája. Inkább a forgatókönyvé.

A filmben a második világháború egyik véres fejezetét, a Guadalcanal-szigeti partraszállást (ne gondoljunk a Ryan közlegényre, itt nem a parton kezdődött a mészárszék) és az azt követő csatákat láthatjuk tulajdonképpen több szereplő szemén át. Malick a klasszikus (és elcsépelt) megoldást választotta, azaz a csatajeleneteket váltogatta a moralizálással kitöltött szünetekkel. Önmagában ezzel nem lenne baj, de három órán keresztül kissé tömény. Hatványozottan igaz ez annak tükrében, hogy a forgatókönyv hemzseg a klisésebbnél klisésebb mondatoktól, amelyek a hatvanas években (amikor a könyv íródott) még emészthetőek voltak, 1998-ban vagy 2015-ben hallgatva azonban inkább szentimentális amatőrködésnek tűnnek, mintsem valós érzések valós ábrázolásának.

A „Mikor engedtük el egymás kezét?" és „A háború maga a pokol" mondatoktól a hideg kiveri a nézőt, és nem éppen azért, mert rácsodálkozik valami olyasmire, amiről addig soha nem hallott. Sajnos az ehhez hasonló sületlenségek a főszereplők narrációjában gyakorlatilag uralják a filmet, s néha már halkan azért fohászkodunk, nehogy az egyik csatajelenetben elhalkuljon minden, hogy aztán derék katonáink közöljék velünk, hej, de értelmetlen ez az egész, kedves nézők, ugye, hogy mennyire nagyon? (És de, a rendező még ezzel is megszór bennünket.) A folyamatos közhelyparádé és a még ennél is közhelyesebb képi megoldások, amelyek a háborúval szembeállítva az idillt hivatottak ábrázolni (az óceánban pancsoló gyerekek, a napfényben fürdő szobában szerelmeskedni készülő pár stb.) akkora adag emészthetetlen sziruppal öntik nyakon a filmet, hogy alig kapunk tőle levegőt. Érthetetlen, hogy a három producer közül senki nem szólt a rendezőre, irtsa ki a közhelyparádét, és lesz egy kiváló mozija, ellenkező esetben (sztárszínészek ide, kultstátusz oda) csak egy unalomba fulladó, erősen hullámzó teljesítményt nyújtó és legfőképpen könnyen felejthető alkotást tehet le az asztalra. Utóbbi történt, a film emiatt elég rendesen meg is osztotta a nézőket és a kritikusokat egyaránt. Egyesek lelkesednek érte, és viszonylagos sikertelenségét csupán a Ryan közlegény korábbi bemutatójának tulajdonítják, mások éppen a Ryan közlegény (ehhez képest) sallang- és klisémentes narratíváját állítják szembe Az őrület határán olcsó és elavultnak tűnő cselekményábrázolásával.

A folyamatos lelki szenvedés, moralizálás és a háború borzalmának elbeszélése egy idő után valóban idegesítővé teszi a filmet, de újra hangsúlyozzuk, mindez a forgatókönyv hibája. Ami a stábot illeti, kitett magáért. Operatőrként ott volt a háborús filmek egyik nagyágyúja, John Toll, zeneszerzőként pedig Hans Zimmer, aki szintén nem nagyon hibázik, ha atmoszférát kell teremteni. Kettejük munkája kiemelkedően jól sikerült. A paradicsomi sziget képe és a halálos káosz szembeállítása mind vizuális, mint akusztikai síkon élményt okoz, Leslie Jones vágót viszont csak sajnálni lehet, amiért ollóját gyakorlatilag ki sem nyithatta, pedig mennyivel jobban járt volna a közönség. (Apró megjegyzés ezzel kapcsolatban: az eredeti változat több mint öt órás volt, képzelhetjük, mi lehetett abban, ha a három órás verzió is ennyire elkedvetlenítő.) Pedig a csatajelenetek és azok a dialógusok, amelyek nem a szenvelgésről szólnak, majdnem tökéletesnek mondhatók. A dzsungelbeli pokol ábrázolása élet- és halálszagú, részletgazdag, a katonák legegyszerűbb dilemmája pedig (hogyan maradjunk életben úgy, hogy közben a legnagyobb pusztítást végezzük) teljesen hihető. Ahogyan az őrület határának ábrázolása is, ám Malick valami beteges kényszert érzett arra, hogy szereplőivel monológ formájában hangosan kimondassa azt, amit egyébként kitűnően el tudtak volna játszani. (Az esőben összeomló katona jelenete elég erős ahhoz, hogy ezt feltételezzük.) Ezek a monológok és közbevetések inkább elidegenítenek, semmint közelebb visznek a filmhez. Ha üvöltő különbséget kellene említenünk narráció és narráció között, akkor az Apokalipszis most Martin Sheen-féle belső gondolatait említenénk. Ott minden mondatnak helye és súlya volt, itt csak felesleges időtöltésként értelmezhetjük.

A színészek még így is megpróbáltak kipréselni magukból mindent. A forgatás Ausztráliában zajlott, előtte a szokásos módon részt vettek egy gyorstalpaló kiképzésen, hogy mégse érje őket váratlanul egy fegyver látványa. Kiemelkedő Sean Penn megcsömörlött és cinikus alakja, s természetesen Nick Nolte, aki Tall ezredesként az előléptetésért mindenre hajlandó, ám alárendeltjei hátán kíméletlenül taposó katona gusztustalan, ám nagyon is érthető tulajdonságokkal rendelkező klasszikus megjelenítését szállítja, hihető, izgalmas és kedvelhető módon. Hogy a pár mondatos George Clooney vagy a szintén néhány snitt erejéig felbukkanó John Travolta miként értékeli saját szerepét az alkotásban, azt már ítéljék meg maguk, mi nem vállalkoznánk erre, mert az „ezt a szerepet egy statiszta is megoldotta volna" gondolat túl olcsó lenne.

Az őrület határánt a forgatókönyv és a félresikerült rendezői koncepció tolta le a legfelső filmes polcról. Meggyőződésem, hogy ha a játékidőt lehúzzák maximum száz percre, teljesen más kontextusban értelmezhetnénk a filmet. Lebeszélni senkit nem akarunk róla, sőt: az alkotásnak éppen a fele pont annyira élvezhető, amennyire felesleges a másik. A gond az, hogy a kettő között nincsenek éles határvonalak, így az egy-egy zseniális jelenet miatt érzett felcsillanó érdeklődés egy másodperc alatt képes átcsapni ásító értetlenkedésbe. Mindezek ellenére csak ajánlani tudjuk, már csak az egy négyzetméter/másodperc/világsztár rekorddöntési kísérlete miatt is. Ami az összhatást illeti: ebben a történetben sokkal több van, amit ennél az ábrázolásnál sokkal kevesebből meg is lehetett volna mutatni. Persze ízlés kérdése, kinek mi a sok.

Gyártó: Fox 2000 Pictures

Rendező: Terrence Malick
Forgatókönyvíró: Terrence Malick
Zeneszerző: Hans Zimmer
Operatőr: John Toll
Vágó: Leslie Jones

Szereplők: Jim Caviezel, Sean Penn, Nick Nolte, Adrien Brody, Woody Harrelson, Elias Koteas, George Clooney, John Savage, Jared Leto

Filmpremier: 1998. december 23. (USA)
Magyarországi bemutató: 1999. március 18.

(A Retro-mozi rovatunkban megjelent további filmkritikákat ide kattintva olvashatják!)