Retro-mozi: Csatamező

Szöveg: Révész Béla | 2015. augusztus 5. 14:46

Johan Earl saját főszereplésével rendezett igen jó mozit a barátságról, bajtársiasságról, az életben maradás motivációiról – és a teljes hiábavalóságról. Kis költségvetés, nagy élmény.

Az első világháborúban járunk, a nyugati fronton. Arthur Wilkins törzsőrmester (Johan Earl) hosszú évek óta szolgál, látott már mindent, amit katona a fronton láthat, és elviselt mindent, amit ép elmével még el lehet. A lövészárkokból a németekkel farkasszemet néző szövetségesek valóságos mészárszékbe futottak bele. Miután a tőlük néhány száz méterre lévő ellenséges vonalat a tüzérségük nem tudta megsemmisíteni, újabb és újabb szakaszokat rendelnek rohamra az árokból. Az eredmény borítékolható: a németek a jól védett fészkükből mindenkit lelőnek, ám ez a tény nem gátolja meg a rohamozók vezetését, hogy újabb osztagokat küldjön a biztos halálba.

Wilkinsen és emberein van a sor. A lövészárokban keresztet vető és halálra készülő katonák nem tudják, amit ő igen: a roham kikerülhető lenne, mivel este kilenckor a tüzérség minden dühét a németek ellen fogja fordítani, így az ő állásaikban, illetve a két lövészárok közötti területen élő ember nem marad. De a parancs az parancs, az utolsó rohammal még katonák százainak életét áldozzák fel teljesen feleslegesen. Wilkins és csapata megindul, egyenesen a húsdarálóba. Emberei sorra esnek össze, ő maga egy tüzérségi gránát becsapódásától veszti eszméletét. Amikor magához tér, egy gránáttölcsér alján fekszik. Mindössze hárman maradtak életben a csatamezőn. Ő, O`Leary tizedes és Jennings, akinek a lábát vitte el egy lövedék, de szorítókötéssel a csonkon még életben van. Wilkins riadtan néz az órájára. Időközben besötétedett, hamarosan kilenc óra, és elszabadul a pokol. Csakhogy a senkiföldjéről nem olyan egyszerű visszajutni a hazai oldalra. A németek minden neszre tüzelnek, s hiába csak pár száz méter a távolság, ez az út kivitelezhetetlennek látszik. A film ennek a rövid távnak a megtételéről szól, persze úgy, hogy közben nagy adagban kapjuk a drámát a kilátástalanságról, hitről, reményről, és a felesleges küzdelemről.

Earl és stábja nem nyúlt mellé. Titkuk a visszafogottságban rejlett. Nem akartak sem Ryan közlegényt, sem moralizálós vérdrámát forgatni. Céljuk egy akciójeleneteiben jól megcsinált, drámai pillanataiban őszinte és fájdalmas mozi készítése volt, s vállalásukat maradéktalanul teljesítették is. A bombatölcsérből bombatölcsérbe kúszó három férfi kálváriája egy idő után a néző idegeit is cifrázni kezdi, különösen úgy, hogy a rendező közben a német lövészárokban gubbasztók szempontjából is mutatja az eseményeket, ott ugyanis egy marcona tiszt fejébe veszi, hogy ezt a három embert mindenképpen elkapja. Meg is tesz mindent. Géppuskázza őket, tüzérséggel löveti, végül még harci gázt is bevet ellenük, mindhiába: a tizedest a sajátjai által aláaknázott, üres lövészárokban éri a halál, Jennings a vérveszteségbe hal bele, egyedül Wilkins éli túl a pokoli éjszakát, ő viszont arról nem tud, hogy végeredményben értelmetlenül.

A főhős idegesítően sokat nézegeti otthon hagyott, évek óta nem látott felesége fényképét, s csak egy idő után esik le a nézőnek, hogy ez nem a szimplán megszokott filmes közhely. Nagyjából fél óra elteltével ugyanis az otthoni szál is bekerül a történetben. Wilkins egyetlen, de óriási motivációja az életben maradásra éppen az, hogy az imádott asszonyhoz hazatérjen. Arról azonban fogalma sincs, hogy felesége időközben megcsalta, de ami ennél is kellemetlenebb, teherbe is esett. A történet így két szálon fut. Egyfelől látjuk Wilkins elkeseredett küzdelmét az életben maradásért, másfelől az asszony fájdalmát és szégyenérzetét, amelybe majdnem beleőrülve eljut odáig, hogy illegális abortuszt végeztet magán. Végzetes hiba. A műtétet nem éli túl, ráadásul a nővér, aki a beavatkozásban segít neki, éppen annak a Jenningsnek a menyasszonya, aki Wilkins karjaiban hal meg, valahol egy messzi lövészárokban. Pokoli kör.

Earl tehetségének köszönhető, hogy a giccses megfilmesítést messzire elkerüli. Visszafogott, csendes jeleneteket láthatunk, nincsenek agyonszínezett drámák és patetikus megoldások. A fájdalom, a szenvedés és a bánat anélkül érzékelhető, hogy azt harsány színekkel dolgozták volna bele az alapanyagba. Mind a csatamezőn, mind az otthoni jelenetekben hihető, korrekt alakításokat láthatunk, amelyek visszafogottságuk okán válnak hitelessé. Sokat segít ebben a zene, amely csak akkor szólal meg, amikor már feltétlenül szükséges. Néha a csend többet mond minden dallamnál, és Earl pontosan tisztában van ennek alkalmazásával.

A Csatamező alacsony költségvetése ellenére is remek film. Nincsenek világsztárok és Oscar-halmozó stábtagok, nincsenek korszakalkotó technikai újítások, hiperrealisztikus csatajelenetek, ám a végeredmény mégis egy kitűnő mozi. Az alkotók érezhetően szívügyüknek tekintették munkájukat, a néző pedig elégedetten állhat fel a film végén, magában igazolva az aranytételt: „A kevesebb néha több."