Retro-mozi: Egy becsületbeli ügy

Szöveg: Révész Béla | 2015. április 29. 15:36

A bírósági dráma Hollywood klasszikus műfaja. Elég, ha a Tizenkét dühös emberre gondolunk, és máris értjük, miért rajonganak a nézők az ilyen jellegű mozikért. Rob Reiner 1992-ben briliáns katonai vonatkozású filmet forgatott a témában.

Gyilkosság történik a guantanamoi támaszponton. A történetet súlyosbítja, hogy ezúttal két amerikai katona öl meg egy harmadikat. Mindez egy balul sikerült „megrendszabályozás" eredménye volt. A kifejezés azt a fizikai és lelki bántalmazást sűríti magában, amit a katonák (elméletileg) a felettesek tudta nélkül, egymás között alkalmaznak olyan szituációkban, amikor helyre akarják tenni egy társukat. Santiago közlegény nem éli túl a megrendszabályozást, innentől pedig katonai törvényszék elé kerül az ügy. Ami látszólag egyszerű: a két katona bűnös, elítélik őket, akta lezárva. Védelmükkel azt a Daniel Kaffee hadnagyot (Tom Cruise) bízzák meg, aki minden addigi ügyét megegyezéssel zárta, azaz tárgyalótermet életében nem látott. Ellenfele ráadásul nem más, mint Jessup ezredes (Jack Nicholson), aki tekintélyét, rendfokozatát és magabiztosságát is arra használja, hogy fals információkat közöljön, nem mellesleg a sárba alázza a hadnagyot.

Miután Kaffee-nek leesik, hogy Jessup nyakig benne van a gyilkossági ügyben, a film kettejük csatájáról szól. A küzdelem végkimenetele az utolsó pillanatig sima ügynek látszik, az ezredes úgy szórakozik a hadnaggyal és annak kolléganőjével (Demi Moore), mint macska az egérrel. Végül az utolsó tárgyalási jelenetben Kaffee rájön arra, mi az egyetlen dolog, amivel legyőzheti az ezredest. Saját arroganciáját és félreértelmezett katonai filozófiáját fordítja ellene, majd (miután kellőképpen felhergelte), hagyja, hogy Jessup maga mondja ki az igazságot az esküdtek előtt. A jelenet annyira zseniális, hogy Nicholson monológja általában ott szerepel az ilyen tematikájú top 10-es listákon.

A rendező, aki a Stand by Me és az adaptáció szempontjából kevésbé sikeres Tortúra filmekkel robbant be a köztudatba, itt is a színészi játékra, a markáns karakterekre helyezte a hangsúlyt. Az ideologizálás és a morális eszmefuttatások helyett emberi módon megfogalmazott mondatokat, hétköznapi érzelmeket és racionális érvek ütközését láthatjuk, mindezt az igen erősre megírt karaktereken keresztül. Kivételt képez az utolsó jelenet, ám annak teljes őrülete éppen attól válik katartikussá, hogy előtte senki nem számított ilyen jellegű kirobbanó érzelmekre. Rainer még azt a szinte kötelező klisét is szerencsésen elkerülte, hogy összeboronálja hősünket női kollégájával. Hollywood biztosan fetrengett volna egy Cruise-Moore ágyjelenettől, a filmet azonban értékelhetetlenné tette volna.

A siker a pazar színészi játék és a tanári rendezés mellett elsősorban Aaron Sorkin forgatókönyvírónak köszönhető. A mester ugyanazzal a feszült, pörgős dialógusrendszerrel dolgozott már akkor is, amellyel évekkel később lenyűgözte a sorozatfanokat Az elnök emberei párbeszédeivel. Titka egyszerű: semmi humbug. Nincsenek töltelékdumák és morálisan agyonduzzasztott bölcsességek. Dialógusai életszerűek, időnként a valós szituációkhoz hasonlóan akadoznak, de minden esetben minden szereplő minden megszólalásának súlya és oka van. Sorkin kiemelkedő alakja szakmájának, képes a leglehetetlenebb helyzetet is életszerűvé varázsolni a párbeszédeivel. Nem mellesleg úgy írta meg Jack Nicholson tárgyalótermi monológját, hogy azzal meg is teremtett minden feltételt a zseniális színésznek ahhoz, hogy arra a néhány percre mindenki emlékezzen, aki csak egyszer is látta a filmet.

Nem hagyhatjuk ki a többi aktort sem, bár tény, hogy ez a film még mellékszereplőként is Jack Nicholsoné. Tom Cruise-ról sok minden negatív dolgot lehet mondani, s hajlamosak vagyunk elfogadni a „nagyobb a füstje, mint a lángja" hasonlatot, de el kell ismerni, hogy néhány alkotásban telitalálat volt őt választani a szerepre. Az Egy becsületbeli ügy ebbe a kategóriába tartozik. Cruise képes visszafogottan és árnyaltan ábrázolni (ritka pillanat), s még a tárgyalási dühkitörése is hihető, pedig ha valaki, akkor ő aztán át tud csúszni ilyen szituációkban a méltatlan ripacskodásba.

Demi Moore profin hozza a céltudatos katonanőt, akit még az ezredes szexista megjegyzései sem tudnak kizökkenteni tudatos nyugalmából. Ha öt évvel később a G.I. Jane-ben csak a töredékét felvillantotta volna ennek a szerepnek, talán nem bukik akkorát, hogy arról még ma is beszéljenek. Mellettük a néhány epizódban feltűnő Kiefer Sutherlandet lehet még kiemelni, aki annyira tökéletesen hozza az agy nélküli, saját katonaságába végletekig szerelmes suttyót, ami már-már a paródia határát súrolja. Szerencsére van annyira jó színész, hogy nem esett át a ló másik oldalára.

Reiner mozija a mögöttes tartalmaktól ennyire működőképes. A becsület, szolgálat, engedelmesség, igazság kifejezéseket több szereplő szűrőjén át, számtalan variációban mutatja be, s kísérlete azért izgalmas, mert a sok lehetőségből nem tudjuk száz százalékosan eldönteni, melyiket fogadjuk el. Jack Nicholson legendás monológja például dühítőnek és a végletekig leegyszerűsítettnek tűnik, ám ember legyen a talpán, aki a szituációt tekintve bele tud kötni akár egyetlen szavába is. Ezt a vonalat viszi precízen és rendkívül kidolgozottan Reiner, aki egy pillanatra sem hagyja, hogy filmje és színészei felesleges kitérőket tegyenek, letérjenek az általa mutatott ösvényről. A morális problémák nem önkényesen, hanem szervesen a karakterekre írt cselekedetekben, mozdulatokban, hétköznapi párbeszédekben bukkannak fel, a pátoszt pedig már a forgatás előkészületeinél száműzte még a környékről is.

Az Egy becsületbeli ügy nem látványfilm, s nem akcióra épülő katonai mozi, mégis többet nyújt, mint néhány extra költségvetésű társa. Egy hibátlan forgatókönyv, egy biztos kezű rendező és egy csapat remekül dolgozó színész biztosította helyét a kötelezően megnézendő darabok listáján. Aki már látta, valószínűleg nem fog hevesen tiltakozni egy ismétlés miatt, aki pedig nem, annak garantált élményben lesz része.