Retro-mozi: Gallipoli

Szöveg: Révész Béla | 2014. december 3. 15:47

Az első világháborút messze nem dolgozta fel annyi film, mint a másodikat vagy a vietnamit. Peter Weir mozija ráadásul az ausztrálok szemszögéből ábrázol egy számukra tragikus eseményt. A Gallipoli azonban nem csak ezért különleges. Ritka az olyan háborús film, ami úgy ábrázolja az eseményeket, hogy közben nem a háború áll a középpontban.

A gallipoli partraszállás és az azt követő eseménysorozat volt az ausztrál és új-zélandi hadsereg első önálló, komoly bevetése. A történelem rengeteg furcsa fintora közül az egyik, hogy a mintegy 150 ezer szövetséges katona halálát és sebesülését követelő hadművelet a háború egészét nézve szinte felesleges volt. Pedig a tervet alapjaiban nem lehetett hibásnak tekinteni. A Dardanellák elfoglalásával Törökországot semlegesíteni tudták volna, ráadásul új utánpótlási útvonalat is biztosíthattak volna. Maga a partraszállás 1915. április 25-én történt (ez Ausztrália és Új-Zéland emléknapja a háborúban elesettek hősökért), az ausztrálok és új-zélandiak az ANZAC-bozótnak elnevezett területen tömörültek, de sokkal messzebb már nem jutottak. A törökök nem tudták őket visszaszorítani a tengerbe, de a világháborúra annyira jellemző lövészárkos állóháború itt is villámgyorsan kialakult. A történet vége az lett, hogy az áldozatok nagy száma és az eredménytelenség miatt decemberig az összes ott harcoló katonát evakuálták.

Mindez a filmből elég kevés időt vesz el. Gallipoli a történet lezárása, nem a kezdete. A mozi amolyan „A farm, ahol élünk" feelinggel indít: miközben Európában javában tombol a háború, a messzi-messzi kontinensen a vidéki fiatalok élik szokásos mindennapjaikat. Archie Hamilton (Mark Lee) profi futónak készül, s bár egyelőre még csak a vásárokban csillogtatja a versenyeken tudását, azon a szinten híres sportolónak számít. A fiú csak az újságból értesül a partraszállásról, s úgy dönt, nem maradhat ki élete kalandjából. A következő versenye után nem tér haza, hanem a helyszínen jelentkezik a hadseregbe. Itt, a futóversenyen akad össze a nagypofájú simlissel, Frankkel, akit az akkor még komolyan nem jegyzett és felismerhetetlenül fiatal Mel Gibson alakít (két évvel a Mad Max után), elképesztő belső energiával. Az ifjú titánok egymás mellé csapódnak, Archie kalandvágyból és patriotizmusból, Frank pedig egyfajta menekülési lehetőségként áll be a seregbe. Barátságuk története a film, amelynek visszatérő motívuma és vezérfonala a futás: a vásári verseny után az egyiptomi kiképzés alatt futnak a sivatagban, és az akkori boldog, önfeledt percek már jelezni engedik a Gallipolinál bekövetkező végső, utolsó futást, amelyben már semmi öröm nincs, csak az életben maradás utolsó, bukásra ítélt reményét hordozza.

A film hosszan ábrázolja a hátországban élők és a frissen besorozott katonák naivitását. Semmit nem tudnak a háborúról, valami jó bulinak gondolják, de már felbukkan a visszatérő gondolat is: ez a háború nem az ausztrálok háborúja, mit keresnek egyáltalán arrafelé? A film legtragikomikusabb jelenete, amikor a két fiú az ausztrál sivatag közepén egy helyinek megpróbálja elmagyarázni, hogy miért is harcolnak az auszik a törökök ellen. Franknek lövése sincs a dologról, Archie azonban buzgón ecseteli, hogy például azért, mert ha nem állítják meg őket, akkor a törökök odamennek, és megszállják a vidéket. A helyi farmer bólogat egy darabig, majd szétnéz a perzselő sivatagon, a semmin, és megvonja a vállát. Ezt akár el is foglalhatják, dünnyögi, mire mindhárman nevetésben törnek ki, átérezve a helyzet abszurd komikumát. Igazából senki nem tudja a fiatal generációból, hogy miért akar a háborúba menni. De mennek, mert csábítja őket az egyenruha, a csapatba tartozás és a dicsőség. Hogy ott meg is lehet halni? Ez láthatóan eszükbe sem jut, a halál a végtelen ausztrál vidéken csak természetességében ismert.

Peter Weir rendező igazából egy nyolc évvel későbbi filmjével írta be magát a filmtörténelembe. A Holt költők társasága merőben más környezetben játszódik, ám az alapgondolata és konfliktusa ugyanaz, mint a Gallipolié: hogyan veszíti el az ember az eredendő ártatlanságot, mit tesz vagy nem tesz, amikor szembesül egy olyan szituációval, amely fölött már nincsen hatalma? Weir tudta, hogy meg akarja csinálni a filmet, de nem akart szokványos, klisékkel telepakolt mozit forgatni. Fő gondja a forgatókönyvvel támadt, egyszerűen nem jutott eszébe egy épkézláb ötlet, ami kirántotta volna a történetet az unalomig ismert panelek közül. Aztán a kezébe akadt egy visszaemlékezés, amely egy szélsebesen rohanó katonáról szólt Gallipolinál, és tudta, meg is találta azt, amit annyira keresett. Két futó köré építette fel a sztorit, s arra, hogyan válik a kezdetben kihívásnak tekintett sport rémült, pánikszerű rohanássá, ahol már nem egy vásári érem, hanem az élet a tét.

(Kis kitérő: szinte minden rajongónak azonnal beugrik a Tűzszekerek című film, amelyet a futással kapcsolatos filmek alfájának és ómegájának tekintenek. A párhuzamot csak erősíti, hogy mindkét filmet ugyanabban az évben mutatták be.)

A rendezői munka alapos, Weir elég biztosan megy végig a történeten. Színészeit jól használja, bár Mark Lee folyamatos vigyorgása, amellyel a gondtalan optimizmust és jókedvet próbálja érzékeltetni, egy idő után idegesítő. Az is igaz azonban, hogy a film végén szereplő lövészárok-jelenet rémülete és félelme így sokkal nagyobb hatással bír. Gibson későbbi színész arzenáljából itt még nem sokat láthatunk, de alakításában kevés kivetnivalót találhatunk. (Jó látni, hogy már ebben a filmben is megjelent az a jellegzetes félmosoly, amely a későbbiekben egyik védjegyévé vált.) A kalandor ausztrál, aki egész addigi életében gyakorlatilag csak másokat vert át, egyik napról a másikra éli meg a legnemesebb barátságot, s ezzel gyökeresen megváltozik a világ iránti viszonya. Személyes tragédiája, hogy nem tudja megmenteni film végi futásával ezt a kapcsolatot, s amikor szembesül a valósággal, kétségbeesett üvöltésében a kettős kudarc visszhangzik: mint futó és mint barát is elbukott.

A zene ma már kicsit sablonosnak tűnik, de remekül illeszkedik a történethez. Az Adagio visszatérő dallama hangulatában teljesen rendben van, míg Jean-Michelle Jarre muzsikája az első pillanatokban kissé idegenül hat, de aztán szépen megszokja a néző. (A Tűzszekerekben Vangelis éppen odapakolta máig is egyik legnagyobb szerzeményét, az sem volt éppen klasszikusnak mondható 1981-ben.) Hogy ehhez képest Brian May jegyzi az eredeti filmzenét, már csak érdekességképpen említjük meg.

A csatajelenetektől ne várjunk túl sokat, mert gyakorlatilag nincsenek. A partszakaszon magukat beásó ausztrálokat folyamatosan lövik ugyan a törökök, de a szó klasszikus értelmében vett háborús epizódokat nem nagyon látunk. Kivétel ez alól az utolsó negyed óra, a reménytelen és mészárlásba fulladó rohamok három jelenete, ám a hangsúly ott is az értelmetlenségen van, nem pedig két szembenálló erő kiegyenlített küzdelmén. (Mel Gibson említette valahol, hogy ez a film nem igazán a háborúról szól, inkább a nemzet erkölcsi felemelkedését mutatja be egy barátságon keresztül.) A film utolsó kockája ráadásul a maga kérlelhetetlen reménytelenségével olyan hirtelen szakítja meg a mozit, hogy a néző csak bámul maga elé, azonosulásában úgy érezve, tőle is elvettek valamit.

33 év elteltével a Gallipoli máig érvényes alkotás. Felemelő, katarzist garantáló film. Bemutat, de nem ítélkezik, ábrázol, de nem kényszerít határozott állásfoglalásra. Gyönyörű történet, amely a háború poklából emeli mennybe az emberit, ami az élet utolsó perceiben megadhatja azt az érzést, hogy nem volt hiába.