Retro-mozi: Hart háborúja

Szöveg: Révész Béla | 2015. április 22. 15:35

Hol ér véget egy katona személyes háborúja? Mi az a becsület? Szentesíti a cél az eszközt? Feláldozható-e akár egyetlen ártatlan ember élete, pusztán a háborúra hivatkozással? Gregory Hoblit rendező 2002-ben kereste a válaszokat nem túl kiemelkedő, de határozottan korrekt filmjében.

Thomas Hart hadnagy (Colin Farrell) 1944 végén esik hadifogságba. Szenátor apja révén addig sem nagyon vett részt a háború véres részében, így a németek (a filmben meglepően visszafogott) vallatási módszereit sem bírja sokáig. Pár nap után mindent elmond nekik, amit tudni akarnak, így azok tovább küldik egy hadifogolytáborba. A lágerben furcsa erőviszonyok uralkodnak. A német parancsnok, Werner Visser ezredes (Marcel Iureş) először a klasszikus náci szerepében tűnik fel, aki habozás nélkül és örömmel akasztgatja fel az orosz hadifoglyokat. Nem úgy az amerikaiakat, akiknek saját erős emberük van William McNamara (Bruce Willis) ezredes személyében, aki látszólag tűzbe menne embereiért, és saját hierarchikus rendszert működtet katonáinál. A két ezredes egész jól működő szimbiózisban irányítja a lágert. Megadják egymásnak a kölcsönös tiszteletet, a német pedig a katonás fegyelemért cserébe szemet huny bizonyos dolgok felett.

Ebbe a szituációba csöppen bele Hart, akiről McNamara az első pillanattól tudja, hogy megtört a vallatáson, ennek megfelelően a közlegények közé szállásolja el a tisztek helyett. Ekkor kezdődik egy olyan bizarr szituáció, amely felborítja az addig morálisan helyén kezelt dolgokat. Két színes bőrű hadnagy, az USA légierejének két pilótája érkezik a táborba. McNamara őket is a közlegények közé rakatja, s érkezésük első pillanatában a leglehangolóbb helyzetbe kerülnek a nézővel együtt. Az amerikaiak ugyanis, aki elborzadva figyelik, Visser hogyan gyilkoltat meg oroszokat, miközben alacsonyabb rendűségükre hivatkozik, gyakorlatilag ugyanazzal gyűlölettel fogadják a két repülőst. Nem érdekli őket a rendfokozat, sem az, hány ellenséges gépet lőttek le. Pusztán a bőrük színe miatt eleve undorodnak tőlük. Egy olyan táborban, amelyet a világ legrasszistább hatalma hozott létre, tombol a rasszizmus az amerikaiak között. Ennél groteszkebb alaphelyzetet kevesen vittek még filmre. Egyenes út vezet a tragédiához, egy közlegényt különös körülmények között meggyilkolnak, s a gyilkossággal az egyik repülőst vádolják.

Visser engedélyezi a külön tárgyalás lefolytatását. A haditörvényszék elnöke maga McNamara, aki a színes bőrű hadnagy védőjeként Hartot jelöli meg. Azt azonban senki nem sejti a beavatottakon kívül, hogy az egész tárgyalás egy humbug. McNamara csapatával alagutat ásott a lágeren kívülre, s a tárgyalás pusztán figyelemelterelés a csoportos szökéshez. Az amerikai ezredes figurájában ezzel a húzásával mosódnak el az etikai határok. Feláldozza a fiatal tiszteket a szökés érdekben. McNamara háborúja nem ért véget az elfogásával. A lágerlétet a háború szerves részének tartja, ahonnan minden áron meg kell szökni. Rögeszméje azonban túlnő karakterén. Látszólag mintakatona, aki kötelességét és esküjét minden körülmények között prioritásként kezeli, valójában azonban azzal, hogy saját embereit küldi a halálba a szökési terv sikerének érdekében, semmivel sem különb, mint német kollégája. Hollywood persze nem lenne Hollywood, ha a film végén McNamara nem tenné jóvá viselkedését, és megváltóként magára nem vállalna mindent, ám addig a pillanatig érdekfeszítő és izgalmas popcorn-tanulmányt láthatunk kettős mércéről, képmutatásról, az amerikai értékrend közhellyé silányításáról, valamint arról, hogyan kérdőjeleződik meg sorra mindaz, amit a szövetséges propaganda a bajtársiasságról és a katonai becsületről próbált megjeleníteni.

A Hart háborúja ötvözi a katonai drámát a tárgyalótermes filmek jellegzetességeivel, s izgalmasságát éppen karaktereinek rendkívüli árnyaltsága jelenti. A történetben senki nem ártatlan, mindenkinek van takargatni valója, kivéve Visser ezredest, aki vállalva német világháborús identitását, jó darabig remekül szórakozik a szeme előtt zajló hazugságokon. Hart az erkölcs bajnokaként lép színre, miközben bajtársai halála szárad lelkén, miután elárult vallatóinak mindent. McNamara a hős parancsnok szerepében tetszeleg, de közben megfeledkezik az egyszeregyről: ha ezt választotta, akkor minden katonájáért egyformán felelős, és senkit nem küldhet önkényesen a halálba pusztán azért, hogy folytathassa háborúját.

A film remek alaptörténettel rendelkezik. Hogy nem lett belőle toplistás háborús dráma, azért zömében a stáb a felelős. Túl sterilen, túl hollywoodian, túl egyszerűen ábrázoltak mindent, holott a téma végtelen alkotói fantáziát engedélyezett volna a kifejtéshez. Sem a forgatókönyv, sem a rendezői munka, sem pedig a konkrét látvány (kamera, vágás) nem bontotta ki a benne rejlő lehetőségeket. Így történhetett, hogy a film folyamán lassan elsikkad, majd el is tűnik a lényeg, az izgalom és az erős kezdés halvány folytatássá silányul. A konfliktusok nem váratlanok, a problémák kiszámíthatóan követik egymást, ahogyan a film végi zárójelenet bekövetkeztére is jó eséllyel előre lehet tippelni.

Ami mégis kiemeli a Hart háborúját a szürke masszából, az a színészi játék. Bruce Willisről a Ponyvaregény óta tudjuk, hogy ha semmi mást nem csinál, csak ötven másodpercen keresztül néz szótlanul, az is tökéletesen elég, hogy elfogadjunk tőle mindent. McNamara ezredesként is a csöndjei a leghatásosabbak. Egyetlen pillantásával képes zavarba hozni Hartot vagy éppen Vissert, nem beszélve a nézőről, s csak halványan dereng fel a nézőben, hogy ez a tekintet, ez az arc Az utolsó cserkésztől a Die Hard 4-ig már számtalanszor felbukkant a vásznon. Willis olyan, mint a Rolling Stones: egyetlen egyszerű dologhoz ért igazából, de azt annyira zseniálisan csinálja, hogy nem is várunk el többet tőle. A Hart háborújában játszi könnyedséggel hozza a rejtélyes és magát kissé túlmisztifikáló katonát, aki úgy játszik a fiatal hadnaggyal, mint macska az egérrel.

Colin Farrell tökéletes partnere volt a veterán színésznek. A naiv, apuka kedvence karakter a szemünk láttára változik át öntudatos, a becsület lényegét éppen a legnagyobb mocsokban értelmező pozitív hőssé. Hart háborúja valójában a táborban kezdődik, s ezt a harcot komolyabban veszi, mint az előző évek tényleges szolgálatát. Amikor rájön McNamara trükkjére, addigi hite egy pillanat alatt tűnik el, de cserébe új küldetést talál magának: embernek maradni annak tudatában, hogy saját „bajtársai" is csak tárgyként tekintenek rá. Farrell remekül él színészi eszközeivel. A film elején látott, cél nélküli úri gyerek a történet végére megkeseredett, kiábrándult, de a saját eszméiért a végletekig küzdeni tudó férfivá válik.

Ahogyan azonban az lenni szokott, a negatív szereplő vitt itt is mindent. Marcel Iures Visser ezredese a legélőbb karakter a filmben. A színész aprólékos jellemábrázolása igazi jutalomjáték. Többet tudunk meg róla, mint bárki másról a történet folyamán. Jeleneteit a legprecízebben dolgozta ki. Nála a cigaretta szívásában, az ital töltésében, egy kézmozdulatban, egy mosolyban apró történetek vannak elrejtve, amelyek nem világosak ugyan a néző számára, de arra éppen jók, hogy egy óriási egyéniséget lássunk a vásznon.

A Hart háborúja a kidolgozatlanság ellenére is remek mozi. Olyan oldaláról mutat be egy történetet, amely igen ritka a háborús ábrázolásoknál. Morális kérdéseire végül csak hollywoodi stílusban tud válaszolni, de ez is több a semminél. Már maga a próbálkozás is becsületre méltó. Messze nem kultikus film, ám szórakozásra és némi agymunkára egyaránt alkalmas. Ha az alkotók elkerülték volna a biztonsági játékot, csúcsmozi is lehetett volna belőle, de így sem panaszkodhatunk. Korrekt, élvezetes film, még ha nem is emlegetjük gyakran.