Ruha teszi az állatot

Szöveg: Révész Béla | 2020. május 14. 18:20

Évezredes helyzetkomikum, amikor egy szereplőt a rajta lévő ruha miatt teljesen másnak néznek, mint aki valójában. Robert Schwentke filmje is így kezdődik. Aztán nagyon gyorsan elmegy a kedvünk a nevetéstől.

A második világháború végének egy apró epizódját filmesítette meg Robert Schwentke 2017-ben. A sztori valós: Willi Herold tizedes a háború vége felé megszökött alakulatától, rátalált egy századosi egyenruhára, majd onnantól annak kiadva magát élte túl a náci Németország bukásának heteit. Csakhogy Herold nem szimplán túlélte azt: az egyenruha lehetővé tette számára, hogy kiélje legalantasabb ösztöneit. 1946-ban háborús bűnösként végezték ki, miután több száz német dezertőr honfitársát lövette agyon egy fogolytáborban. A tizedes, aki magára vett egy századosi egyenruhát.

A sztorit Schwentke maga írta meg, főszereplőnek pedig Max Hubachert választotta, aki izmos filmográfiával nem, de félelmetes alakításával máris kivívta a tiszteletet. A rendezői koncepció és a színészi játék tökéletes összhangját láthatjuk a Der Hauptmannban. Nem derül ki, egyetlen pillanatig nem sejthetjük, mi váltja ki Herold pusztító elállatiasodását. Karaktere egészen kedvelhető a film elején, még drukkolunk is neki, hogy le tudja rázni az őt üldözőket, hogy végre jól tudjon lakni, hogy sikerüljön túlvészelnie a háború végjátékának tébolyát. Aztán eljön a pillanat, amikor a néző rájön: a legtébolyultabb az egész történetben maga Herold, aki habozás nélkül lő agyon egy tolvajt, amikor szerepe ezt követeli tőle, s aki a történet végére valóban eljut oda, hogy lemészároltatja katonatársait. Hubacher zseniális visszafogottsággal árnyalja figurája egyszerű összetettségét: misztikussá varázsolja a zsigerit, tekintéllyé az ostobaságot. Sem a színész, sem rendezője nem hajlandó lélektani elemzésekbe bocsátkozni. Egyszerűen csak elmesélik a történetet, amely egy egyenruha – és a hozzáillő szerep – felvételével kezdődik. A nézőre hagyják, hogy elméletet gyártson hozzá, mi is az, amit éppen lát: egy gyilkos elmebeteg hamis karriertörténete, vagy egy kisemberé, akit a rettegés a háború borzalmától újabb borzalmakba kényszerít?

A forgatókönyv lebegtetése zseniális húzás volt Schwentkétől. A filmbeli karakterek némelyike (talán nagyobb része) valószínűleg nagyon jól tudja, hogy Herold nem százados, hogy az egyenruha lopott, hogy személyében egy igazi imposztor jelent meg a mindennapok őrületében. Senki nem mondja ki, nem fogalmazza meg gyanúját, a nézővel mégis éreztetik, hogy tudnak a hamis személyazonosságról. Mégsem tesznek semmit. Miért? Mert mindannyiuknak kell a vezérkép, valaki, akire át lehet hárítani a felelősséget, aki áldását és parancsát adja a legmocskosabb aljasságok elkövetésére úgy, hogy maga is részt vesz azokban. A szó klasszikus színházi értelmében Herold eljátssza a királyt, de csak attól lesz hatásos az alakítása, hogy a körülötte lévők is eljátsszák azt, mintha király lenne. Akár vicces is lehetne a tisztként kakaskodó katona fejlődéstörténete, tekintve azonban a végeredményt és az ahhoz vezető utat, egy kegyetlenül lehangoló és fájdalmas történet bontakozik ki előttünk. Nem kapunk választ a miértekre, csak a hogyanokra, ettől pedig még ijesztőbb a film. Herold személyiségének totális eltorzulását túl egyszerű lenne a háború embertelenségével magyarázni, érezzük, kell lennie valamilyen más oknak is, de mivel a mozi adós marad a válasszal, magunkra maradunk az ilyen vagy olyan magyarázattal, s ez még félelmetesebbé teszi a szemünk előtt játszódó borzalmat.

Sokan hívják fel a figyelmet arra, hogy a film igazi értékét éppen az adja, hogy egy német forgatta le, egyfajta őszinte szembenézéssel és vezekléssel a múlt felé, nem szépítve és magyarázva semmit. Nyilván volt ilyen szándék is az író-rendezőben, mint ahogy tagadhatatlan tény, hogy ezúttal nem az SS, hanem a Wehrmacht katonája válik szörnyeteggé, ám a történet maga időtlen. Egy önjelölt zsarnokot látunk, aki beletébolyodik a saját maga által kreált világba, törvényszerűen zuhanva egyre lejjebb és lejjebb, ahonnan már semmilyen körülmények között nincs visszaút.

Schwentke 2017-es alkotása az elmúlt évtized egyik legkiemelkedőbb, legijesztőbb háborús mozija. A vélt hatalom, a parancsokhoz szokott, hazugságban élő társadalom brutális, véres és gyomorforgató tükörképe a film, egy olyan ember szemén keresztül, aki tökéletesen beleilleszkedik ebbe a rendszerbe. Még akkor is, ha elejétől a végéig hazudik. Sőt. Akkor igazán.