Szerdai mozi: ’71

Szöveg: Révész Béla | 2016. április 20. 10:24

Yann Demange 1971-ben, Észak-Írországban játszódó mozija valójában nem 1971-ről és Észak-Írországról szól. Csak egy kiváló film a totális magányról.

A film címében jelölt évben járunk, amikor egy fiatal brit katona alakulatát Belfastba küldik, hogy segítsék a rendőrök munkáját az egyre kaotikusabbá váló városi zavargások során. Gary Hook nyugalma nem tart sokáig. Azt sem tudja, hol van (pedig elmagyarázták nekik, hogy ne izguljanak, mivel csak Észak-Írországba mennek, még az állam határát sem lépik át), de ami ennél sokkal lényegesebb, fogalma sincs, hogy miért. A katolikus-protestáns viszály fényévekre áll tőle, sőt, amikor megkérdezik tőle, melyik vallás gyakorlója, a legőszintébben válaszolja, hogy fogalma sincs.

Egy rutinnak induló házkutatás során aztán el is szabadul a pokol. Hook és társa elszakad csapatától, miközben körülöttük egyre jobban megvadul a felhergelt tömeg. Társát tőle pár centire hidegvérrel fejbe lövik, ő pedig csak óriási szerencsével tud elmenekülni a helyszínről. Csapatához esélye sincs visszatérni (azok szépen ott is hagyják), a szűk sikátorokban és hátsó udvarokban menekül üldözői elől. Az ellenséges területen maradt katona kálváriája egyre durvább lesz. A Behind The Enemy Lines keresztezése a Judgment Nighttal jó ötlet volt, a „jó" és a „rossz" fogalmának értelmezhetetlenné tétele még jobb. Vadászik rá mindenki, még a sajátjai is, Hook pedig már végképp nem ért semmit, nem tudja, mit kellene tennie, csak azt, hogy ha életben akar maradni, sehol nem maradhat sokáig egy helyben. Ennyi a film története, egy sebesült katonát látunk, aki vissza próbál jutni az övéihez, s csak a történet végén érti meg, hogy a sajátjainak is kellemetlen az életben maradása. Happy end nincs, a túlélés csak szemléletváltást jelent, nem pedig katarzist vagy bölcs tapasztalatot.

Demange mozija nem szimplán egy történetet mutat be. A rothadó, félig romba dőlt Belfast utcáin és lakásain át menekülő Hook a teljes magány, az egyedül hagyott ember, a kilátástalanság szimbólumává növi ki magát, ahogy vele tartunk egyre reménytelenebbnek tűnő útján. A fiatal katona eleve magányos. Feleség, barátnő nem várja otthon. Nem tudja, hová érkezett, nem tudja miért, s azt sem, mi történik vele. A Belfast utcáin húggyal töltött zacskóval katonákat dobáló gyerekek még mosolyra késztetik, de már ebben a gesztusában is ott az értetlenkedés. Aztán villámgyorsan le is hervad az arcáról, amikor megérti, hogy valami miatt itt szó szerint gyilkolnak is.

Jack O’Connell játéka érezhetően találkozott a rendezői szándékkal: nem a túlélési ösztönt emeli ki legmarkánsabban, hanem a túlélési szándék mögötti zavart döbbenetet. Hitetlenkedve sodródik bele az egyre brutálisabb eseményekbe, amelynek törvényszerű következménye, hogy egyszer (legalább egyszer) neki is gyilkolnia kell. Szépen kidolgozott pillanata a filmnek, amint leszúrja az egyik rá vadászót, majd őszinte sajnálattal nézi, ahogyan az haldoklik. Fiatal ártatlansága mégsem itt válik semmivé, hanem abban a pillanatban, amikor rájön, a saját beépített embereik is inkább látnák holtan, mint élve. Magánya ezzel teljesedik ki, s a néző pontosan tudja, nincs visszaút.

A ’71 minden akciója és izgalma ellenére sokkal inkább sugall lemondóan depresszív hangulatot, mint az életbe vetett hitet. Erre erősít rá David Holmes jól eltalált zenéje, valamint Tat Radcliffe operatőr sárgás-barnás, enyészetet árasztó képei. Kitűnő mozi, jól eltalált szereplőkkel és finom kézzel vezetett, jól átgondolt rendezéssel, no meg egy óriási adag keserűséggel. A ’71 környezete és témája csak köntös a legszomorúbban megfogalmazott alapgondolathoz: nem az emberi értékek pusztulásáról beszélünk, hanem annak teljes hiányáról.