Szerdai mozi: A bátrak hazája

Szöveg: Révész Béla | 2015. október 21. 15:50

A poszttraumás stressz, a civil életbe visszailleszkedni képtelen katona ábrázolását számtalan filmben láthattuk már. Irwin Winkler rendezőnek sikerült a hálás témát hihetetlenül együgyűen és bántóan közhelyesen filmre vinni. Csapnivaló mozi, azonnal felejtős forgatókönyvvel.

Az iraki háborúban egy csapat amerikai katona azon lelkendezik, hogy néhány napon belül hazatérhetnek. Előtte azonban még vár rájuk egy rutinküldetésnek számító konvojkíséret. És ami egy háborús moziban rutinküldetésnek indul, abból mindig baj lesz. Itt sem történik másként, hőseink belefutnak egy utcai kelepcébe, ahol másodpercek alatt pokollá válik az utolsó bevetés. Az egészen jól kivitelezett, hosszú jelenet után négy szereplővel együtt mi is visszatérünk az Államokba, és velük együtt szenvedjük végig a filmet. Női katonánk (Jessica Biel) az iraki támadásban olyan súlyosan megsérül, hogy amputálni kell a jobb kezét. Egyedül neveli gyermekét, a pasiját kidobja (homályos, hogy miért), végül visszamegy dolgozni testnevelő tanárként az iskolába, ahol először rendkívül utálatosan viselkedik a Sármos Amerikai Edzővel, Akinek Azonnal Megtetszik Az Őt A Búsba Küldő Nő, végül mégis az ágyban kötnek ki, miután a hölgy rájön, hogy a „képtelen vagyok visszailleszkedni" szövegnél és a „gyűlölöm a világot" mentalitásnál jobb dolgok is vannak.

Két másik ex-katona már nem ennyire szerencsés. Egyikük konkrétan be is kattan, és egy gyorsétteremben leli halálát, természetesen nem természetes módon, a másik, aki képtelen feldolgozni, hogy legjobb barátja a szeme láttára halt meg Irakban, sokáig próbálkozik mindenfélével (legtöbbet a sörözéssel és a dohányzással), végül rájön, hogy egyetlen út áll előtte, ha visszamegy a seregbe, és újra a háborúban köt ki.

És itt van az igazi sztár, Will Marsh (Samuel L. Jackson), az orvos, aki hazatérése után olyan féktelen vedelésbe kezd, hogy felesége már szinte meg sem lepődik, amikor hálaadáskor hulla részegen három mexikói utcaseprővel állít be a családi fészekbe, mondván, azok is kapjanak valami finomat. (Mi igen, még most sem értjük a jelenetet, amely zavaros monológba fullad arról, hogy…szóval valamiről.) Marsh végül családterápián köt ki, ahol csak kibukik belőle, hogy túl sok leszakadt testrészt látott odaát, és ezt igen nehezen dolgozza fel. Végül azonban lerendezi magában a dolgokat, és újra mosolygós amerikai mintapolgár lesz belőle, aki hambit majszolva nézi a kis lurkók baseball-meccsét, ahelyett, hogy az amputálásokon törné a fejét.

Nagyjából ennyi az alapsztori, s ezzel még nem is lenne baj, a forgatókönyvvel és a kivitelezéssel annál inkább. Az ugyanis időnként annyira primitív, hogy a feltűnően gyenge G. I. Jane ehhez képest maga a csúcskategória. A rendkívül egyszerű alapkérdést (mi történik otthon az átélt borzalmak után) számos film boncolgatta már, rosszabbul és jobban egyaránt. Elég, ha a Rambót vagy a Szarvasvadászt említjük. Bár más-más okból, de mindkettő kultfilm. Szemléletesen, plasztikusan ábrázolják a civil életformát értelmezni már nem tudó ex-katonákat, az önmagukba zuhanó sorsokat, kérdéseket tesznek fel és válaszolnak is rá. A bátrak hazája is valami ilyesmit akart – katasztrofális eredménnyel.

A téma jó, ám amit Mark Friedman forgatókönyvíró művelt vele, az a gyalázat kategóriájába tartozik. Nagyítóval kell keresni egyetlen őszinte mondatot a filmben, a dialógusok csapnivalóak és annyira közhelyesek, mintha csak elrettentő célzattal fogalmazták volna meg őket az új hollywoodi generációnak a „hogyan ne írjunk forgatókönyvet" kurzusra. A színészek jól láthatóan szenvednek, ám nem attól, mert szerepük szerint ezt kell tenniük, hanem a teljes tehetetlenségtől, amiért az meg sincs írva. A mozi abszolút mélypontja, amikor két veterán egy mozi előcsarnokában arról beszélget, mennyire nem tudnak mit kezdeni a civil élettel, és mennyire hányingerük van attól, ami ezeknek az átlagpolgároknak fontos. Elhisszük, tudjuk, megértjük, de azt az alacsony szövegbeli színvonalat, ahogy mindezt tálalják, elég nehéz alulmúlni. Ők is majdnem sírnak, és mi is, hogy 2006-ban ilyen nívótlan, amatőr tákolmányra képesek voltak egyáltalán pénzt áldozni.

Érthetetlen dolgok egész sora bukkan fel a filmben és a stáb munkájában egyaránt. Például, hogy Samuel L. Jackson hogyan tudott igent mondani ekkora B-kategóriás felkérésre. Vagy hogy mit keresett Christina Ricci a filmben, amikor két jelenet után karaktere fel sem tűnik többet, így azóta is töprengünk, miért kellett beleírni a forgatókönyvbe, és ha már ott volt, miért vállalta éppen ő ezt a semmiről nem szóló szerepet? De beszélhetünk a nem túl magasan jegyzett Stephen Endelman zenéjéről is, amelynek hallatán azt érezhetjük, hogy a film nézése alatt bekapcsolva maradt a közelben egy rádiós nyálcsatorna, annyira nincs köze a látottakhoz, ráadásul ha kell, ha nem, kapjuk az arcunkba a téma világától vadidegen, a végletekig szirupos muzsikát. És nem, ezt a filmet még Sheryl Crow Try Not to Rememberje sem menti meg zeneileg a kukától.

A legnagyobb felelősség a forgatókönyvíró borzalma mellett azonban a rendezőé, Irwin Winkleré. Az a fickó, aki tető alá hozta A hálózat csapdájábant, aki producere volt a Nagymenőknek és a Dühöngő bikának, és Oscar-díjig vezényelte a Rocky-t, el tudta készíteni minden idők egyik leggyengébb háborús vonatkozású filmjét. Mondhatjuk erre persze, hogy producer ne kezdjen rendezni, s van is igazság a dologban, de ekkorát mégsem nyúlhat mellé az, aki harmincvalahány éve filmeket készít. Winkler annyira rossz munkát végzett, amennyire csak lehet. Színészei szabadon kóboroltak a végtelenben, sem instrukció, sem szerepelemzés nem látszott rajtuk. Mintha mindenki azt játszotta volna, amit akar, ha sírdogálni támadt kedve, hát pityergett egyet, ha dühösen akart nézni, akkor összerántotta szemöldökét. Szegény Samuel L. Jackson, vajon mire gondolt, amikor visszanézte saját magát, és egy iszákos, veterán katona helyett egy iszákos, veterán katona paródiáját látta? Mondhatatlan dialógusok, mesterkélt szituációk, közhelytenger, unalomig ismert panelek és csáknorriszi mélység jellemzi az egész alkotást. Nem hinnénk, hogy a jobb sorsa érdemes aktorok büszkén gondolnak vissza erre a munkájukra.

A bátrak hazája klasszikus példája az értelmetlen, átgondolatlan és teljesen felesleges mozinak. Az első, iraki jelenetet kivéve gyakorlatilag értékelhetetlen. Erősen gondolkodnunk kellene, hogy kinek is ajánljuk, de megtekintése után agyunk gyors sorvadásnak indult, így nem találjuk a szavakat. Melyik filmet ne nézzük meg? rovatunkat olvasták.