Szerdai mozi: A breszti erőd

Szöveg: Révész Béla | 2016. október 5. 14:59

Ami nekünk Eger vagy Szigetvár, az Breszt a fehéroroszoknak, akik az ostrom hetvenedik évfordulójára filmet forgattak a pusztulásról és a helytállásról. Nem is akármilyet.

Bresztről nagy valószínűséggel mindenki hallott már történelmi vonatkozásban, ha máshonnan nem, hát az 1918-as breszt-litovszki béke kapcsán. Erődje még a cári időkben, az 1830-as években épült, majd hosszú orosz fennhatóság után lengyel kézre került 1921-ben. 1939 szeptemberében aztán a németek megtámadták az erődöt, majd a sikeres villámostrom után (a Molotov-Ribbentrop-paktum alapján) át is adták az oroszoknak. A barátság nem tartott sokáig. 1941-ben a hitleri Németország megtámadta a Szovjetuniót, s a Barbarossa-hadművelet első napján ostrom alá vették a breszti erődöt. Az óriási túlerővel szemben egy csapat mindenre elszánt, de a vég elkerülhetetlenségét az idő haladtával egyre inkább elfogadó katona védte az erődöt. Róluk és kilátástalan, de annál heroikusabb küzdelmükről forgatott Alekszander Kott monstre, majdnem száznegyven perces filmet, amely már vígan az új, kelet-európai és ázsiai szemlélet jegyében készült, azaz: „vedd alapul Hollywoodot, és öntsd nyakon a hamisítatlan helyi szemlélettel".

Alekszander Kott érezhetően komolyan vette az „új időknek új szelei" mottót, és látványos, amerikai háborús filmekhez szokott szemünknek teljesen élvezhető filmet hozott tető alá. A történetet egy kisfiú, Szása Akimov szemén keresztül mutatja be, így természetesen kizárólag a védők hősiességére koncentrál, a támadó németek csupán az agresszor statiszta szerepét töltik be. Kott a jól bevált receptet követte: a támadás előtti napon kezdi bemutatni a történteket. Idilli laktanyaképet kapunk, ahol a katonák családjukkal szórakoznak, nem is sejtve, mi vár rájuk pár óra múlva. A szikrázó napsütésben játszódó jelenetek éles kontrasztot képeznek a később mindent elborító füsttengerrel és homállyal.

A rendező persze nem tudja elkerülni a heroizálást, de hőseinek bemutatása megmarad az elfogadható, emészthető szinten, s messze nem csöpög úgy a hazafiaskodó pátosztól, mint például a tematikájában hasonló Pearl Harborban. Precízen mutatja be az első napok sikereit, majd az azt követő vízhiányt, reménytelenséget és beletörődést. Karakterei nem bámulnak könnyes szemmel naplementét, nem sóhajtoznak szerelmük után, nem sziszegnek bosszúért patetikus gesztusokkal. Tudják, hogy kicsodák, s tudják, miért vannak a breszti erődben. E szerint cselekednek, ennek rendelnek alá mindent. Esendőek, gyengék, sebezhetőek, mint mi mindannyian, de éppen hétköznapiságuk miatt válnak óriássá az ostrom folyamán.

Kott pontosan koreografált csatajelenetei semmiben nem maradnak el amerikai kollégáéi mellett. Néhol túlnyújtja a snitteket, néhol érezni némi régies ízt, de a látvány még így is meggyőző és hihető. Ebben óriási szerepe van Vlagyimir Basta operatőrnek, aki láthatóan mindent megtanult a kor háborús mozis ízlésének megfelelő kameramozgásokról. Kiválóan alkalmazza a plánok váltakozását is, összekacsintva Marija Szergejenkova vágóval munkája során.

Ha kötözködni szeretnék, a zenét hoznám fel fő negatívumként. Jurij Kraszavin nagyon mellényúlt a hangulattal, szinte egyáltalán nem érzett rá a film sötét atmoszférájára. Zeneszerzői munkája inkább emlékeztet a hetvenes évek mozis kompozícióira, mint egy 2010-es alkotásra. Kár érte, egy megfelelő akusztikai aláfestés csak dobott volna a látványon, így azonban néhol kínos pillanatokat szerez a nézőnek.

A breszti erőd kifejezetten erős film. Nyomába sem érhet a 9. századnak vagy a Csata Szevasztopolértnak, de mondanivalójában és (természetesen) emlékmű jellegében tökéletesen megállja helyét világviszonylatban is. Ajánlott mindazoknak, akik a második világháború száraz tényein túl az apró, emberi részletekre is kíváncsiak, és persze azoknak is, akik kedvelik a látványos, realisztikus csatajelenetekkel bőven telepakolt minőségi mozikat.