Szerdai mozi: Atomcsapda

Már az indulás előtt problémák adódnak. A tesztek kudarcba fulladnak, a berendezések zöme hibás, s Polenyin kapitány (Liam Neeson) hiába próbál egyre kétségbeesettebben a vezetés lelkére beszélni, az nem a hajó indulását halasztja el, inkább új parancsnokot nevez ki a K-19-re, Vostrikovot (Harrison Ford), aki egy pillanatig sem kérdőjelezi meg a Kreml utasításait. A hanyagul felkészített tengeralattjáró így útnak indul, majd törvényszerűen bekövetkezik a létező legrosszabb forgatókönyv: a szivárgás a reaktorkamrában. A film innentől kezdve hol a hajón szolgálók önfeláldozásáról, hol a kapitány és az első tisztté lefokozott ex-kapitány mini-háborújáról szól.

Sajnos itt már a néző régen rájött, hogy Bigelow túlvállalta magát. A szűk terek egy idő után unalmassá válnak (óriási köszönet a film egyik jelenetéért, amikor a katonák a jégtáblákon fociznak), a két főszereplő közötti konfliktus pedig egysíkúvá és érthetetlenné. Ford és Neeson csillagászati összegért írtak alá a filmre, de mindkettőjükön látszik, hogy alaposan magukra (jobb esetben egymásra) voltak utalva a forgatás során. Alapvetően ez forgatókönyvírói hiányosság, hiszen nehezen találunk olyan karaktert a filmben, akivel bármilyen szempontból azonosulni tudunk. Másfelől – és ez már rendezői mulasztás – ebben a történetben nem volt 138 perc. Ha igen, akkor azt egyféleképpen lehet megálmodni, valahogy úgy, mint minden idők legjobb víz alatti mozija, a Das Boot esetében történt, ahol végig úgy vibrál a feszültség, hogy attól a néző is pánikolni kezd, és ott érzi magát a szűk folyosókon.

Bigelow filmje nem rossz, de végig érezni rajta a rendezőnő erőlködését, a szándékot, hogy valami maradandót alkosson. A bombák földjénnél ez maradéktalanul teljesült, az Atomcsapdánál még csak az akarat volt meg. A 300 méteres merülés tesztelése, vagy a kiömlő üzemanyag látványa (amelyről persze tudjuk, hogy a film egy pontján be fog robbanni) nem húzza fel különösebben a pulzusunkat, mint ahogyan a két kapitány kakaskodása sem. Neeson érthetetlen makacskodása, Ford még érthetetlenebb megalkuvást nem tűrése törvényszerűen alakítja ki a lázadás szituációját, ám hopp, Hollywood hű marad önmagához, s éppen a megalázott első tiszt szabadítja ki kapitányát. Hogy pontosan miért, azt nem tudjuk meg, a nevetséges válaszra, amely elhangzik, már nem is emlékszünk.

Tengeralattjárós drámánál csak akkor van esély a sikerre, ha a stáb precízen minden másodpercet előre megtervez. Bigelow volt annyira profi, hogy fenn tudja tartani érdeklődésünket, de annyira még nem, hogy bizonyos idő elteltével ne kezdjünk az óránkra pillantgatni. Sztárszínészek ide, megtörtént események oda, a film anyagilag is óriásit bukott, tegyük hozzá azonnal: az amerikai mozilátogató közönség nem nagyon tudott mit kezdeni az általa megszokott félisten katonák helyett Harrison Forddal, amint szovjet egyenruhában gubbaszt egy százhúsz méteres fémhengerben.

Ha valaki belefut a filmbe egy csatornán, ne kapcsoljon el, egyszer mindenképpen nézhető, bár sem a két főszereplő, sem a rendező nem valószínű, hogy ezt emelné ki a szakmai önéletrajzában. Előbbi kettő karrierjét nem kellett félteni, utóbbi pedig egy arany szobrocskával vigasztalódhatott 2008-as filmjéért, ahol már nagyon is tudta, hogyan kell szikrázó feszültséget teremteni anélkül, hogy végig csak szigorúságba merevedett arcokat mutatna a vásznon.