Szerdai mozi: Bőrnyakúak

A kezdeti lelkesedést ugyanis pár hét elteltével felváltja az unalom, majd a kétségbeesés. Katonáink mintegy kétszáz napot töltenek el úgy a misszióban, hogy nem csinálnak semmit, de az égvilágon semmit. Amikor a CNN kimegy a helyszínre forgatni, s felteszik nekik a kérdést, hogy félnek-e, zavartan néznek a kamerába. Ellenséget még mutatóba se láttak, ellenben naponta futkorásznak a pokli forróságban vegyvédelmi felszerelésben. A monotonitást maximum az töri meg, amikor a táborban felállított szégyenfalra egy-egy újabb hűtlen barátnő, vagy válási szándékát üzenetben közlő feleség fényképe kerül fel. Amikor végre parancsot kapnak az iraki határ átlépésére, már csak egy maroknyi fásult, kiábrándult katona indul útnak, akikben még halványan él a remény, hogy a háború olyasmi, amit a filmekben is láttak. (Apropó: a Bőrnyakúak egy rakás film előtt tiszteleg. A parancs érkezése előtt az Apokalipszis most híres helikoptertámadásos jelenetét nézik, az egyik katonának pedig felesége küldi el videón a Szarvasvadászt, más kérdés, hogy a főcím után mindenki tanúja lehet, ahogyan az asszony sajátosan tudatja férjével, mennyire nem szereti már.)

Csalódniuk kell: a háború úgy ér véget számukra, hogy egyetlen lövést sem adnak le. A légierő mindenhol megelőzi őket, s hiába ácsingóznak a csata után, ez senkinek nem adatik meg. A film egyik legjobban sikerült jelenete, amikor két hősünk egy dombra felkapaszkodva vadállati üvöltést hall, s meg vannak győződve róla, hogy a domb mögött az irakiak kegyetlenkednek éppen, de amikor támadásra indulnak, csak saját félmeztelen bajtársaikat pillantják meg, amint részegen táncolnak egy máglya körül, ünnepelve a hazautazást.

A film mindössze témájában újít, s Sam Mendes van annyira okos rendező, hogy tudja, meg kell bolondítani egy csipetnyit a látványt ahhoz, hogy valami megragadjon a néző emlékezetében. Éppen ezért rövid epizódokban villantja fel az abszurdot az eleve abszurdban. Az égő olajkutak apokaliptikus látványa, a latrinák tartalmát égető közlegény, az álmában sivatagi homokot hányó katona, a karácsonykor egy felgyulladt virslitől (!!!) tűzijátékként berobbanó helyzetjelző rakéták vagy a gázálarcban focizás a sivatag közepén olyan jelenetekkel tűzdelik meg az egyébként meglehetősen vontatott filmet, amelyektől minden igyekezetünk ellenére sem álmosodunk el.

Külön öröm, hogy hazánkfiát is üdvözölhetjük az amerikai katonák között. A csapat tagja Fenyő Iván is, akinek alaposan megvágták ugyan egyébként sem hosszú jeleneteit, de ne legyünk telhetetlenek, az érdem az érdem, amit nem lehet elvenni tőle. A forgalmazók már nem örülhettek ennyire a ropogós bevételnek, s ez a tény borítékolható volt. Az amerikai közönség hősökhöz szokott mozis agya nem nagyon tudott mit kezdeni látottakkal. Hiába a film utolsó monológjának (bosszantóan buta) erkölcsi és hősi üzenete, az akció teljes hiánya vontatottá, lassúvá és gyakorlatilag tartalom nélkülivé tette a Bőrnyakúakat. A fentebb említett színes jelenetek miatt mégis nézhető és vállalható film, bár a játékidő lehetett volna rövidebb. Két órán keresztül még az unalom is unalmassá válik.