Szerdai mozi: Exodus – Istenek és királyok

Szöveg: Révész Béla | 2016. május 18. 15:31

Ridley Scott két évvel ezelőtti mozija akár formabontóan újszerű is lehetett volna. Hogy nem lett az, alapvetően egy kevert koncepciónak köszönhető, ám a látvány még így is lenyűgöző. Ez pedig bőven megmenti a filmet az unalomtól.

A történetet valószínűleg nem kell különösebben részletezni. Mózes (Christian Bale) sztorija a Biblia egyik leghatásosabb, és valóban leginkább filmre illő története. A fáraó udvarában egyiptomiként nevelkedő héber, aki végül szembesül származásával és abból fakadó kötelességeivel, máig az egyik legnépszerűbb téma az Ószövetségből. Van itt minden, ami egy jó forgatókönyvhöz és mozihoz kell, ármány, testvérviszály, küldetéstudat, sci-fi elemek, grandiózus csaták, politikai játszmák, fantasztikus helyszín, s a tíz csapás képében olyan brutális horror, amit a mai napig nehéz megütni, még Hollywoodban is.

Ridley Scott a Gladiátor után ismét a múltba kalandozott, hogy elkészítse az eddigi legnagyobbnak szánt feldolgozását. Hogy sikerült-e, az nézőpont kérdése. Ami a látványt illeti, panaszra nem lehet okunk. Minden lenyűgöző pompájával és nyomorával tárul elénk az egykori Egyiptom, az éppen épülő vagy már befejezett kolosszális emlékművekkel, palotákkal, s Scott csapata valószínűleg mind a tíz ujját megnyalta a feladat hallatán. Munkájuk hibátlanra sikeredett, pedig a díszletre még rájött a tíz csapás bemutatása is, szintén lenyűgözően kivitelezve, nem beszélve a tenger kettéválásáról (itt cunami formájában oldották meg), ami már tényleg vizuális orgiává változtatta az Exodust.

Ne legyenek illúzióink: Scott alapvetően a látványfanatikusoknak szánta filmjét, s mivel ehhez ért a legjobban, nem is kérhetünk számon rajta semmit. Aki Mózes motivációira, jellemfejlődésére és a kivonulás árnyalt előzményeire kíváncsi, az csalódni fog. Válaszokat vagy nem kapunk, vagy ha vannak, azokban a rendező annyira összekutyulja a profánt a szenttel, hogy ember legyen a talpán, aki megérti benne az istenit. Ha már Isten szóba került: merész, de nem újszerű dolog volt gyermekként ábrázolni a félelmetes haragú Urat, Scott értelmezésében még be is jött a dolog. Isten tényleg úgy viselkedik időnként, mint egy toporzékoló gyerek, aki nem kapja meg a neki ígért játékot. Van, hogy megsértődik Mózes cinizmusa és értetlenkedése miatt, ezért nem szól hozzá egy darabig, van, hogy fenyegetőzik, van, hogy elbűvölően kedves – és van, amikor annyira agresszív és meggondolatlan, hogy mi sem akarjuk elhinni, miért szorult ennyi düh belé. Scott alapvetően a bosszúszomjas, türelmét vesztett Isten alakját ábrázolta, s mivel gyerekszereplővel oldotta meg a kivitelezést, szándékának kivitelezésében semmi sértő nem volt.

Visszatérve szent és profán vegyítésére: az alapkoncepció, amely szerint a tíz csapást természeti, racionális eseményként igyekeznek bemutatni, nagyon jó. Kár, hogy nem sikerült megmagyarázni. Kiinduló pontként ott áll az Isten, aki dühében (és Mózes gerilláinak eredménytelenségét látva) drasztikus lépésként szabadítja Egyiptomra a borzalmat. Scott gondolt egy merészet, és ezzel párhuzamosan természeti csapásokként mutatja be a borzalmakat – s itt kutyulja össze teljesen a dolgokat. Óriási ötlet például, hogy az egyik csapás az előzőnek a következménye. Krokodilok támadnak mindenre, ami él és mozog a Nílusban vagy annak közelében, a víz vérré változik, aztán a rengeteg dög miatt megjelennek a legyek, és így tovább. A sáskajárás is „tiszta" ügy, a haszonállatok elhullása és a járványként felbukkanó fekélyek is. Mindre lehet találni racionális magyarázatot, ám az elsőszülöttek halálára már nem. Ezzel pedig az egész elgondolás döcögőssé válik. Scott itt nem is próbálkozik vele, egyszerűen Isten szájába adja a borzalmas megoldás tálalását. Hasonlóan nincs megoldva Mózes és Isten viszonya, a próféta fejhajtásának miértje. Scott elgondolásában Mózest érezhetően idegesíti az isteni arrogancia és gúny, s éppen emiatt a szál miatt válik érthetetlenné a folyamatos behódolása. Perlekedik, vitatkozik, üvöltözik Istennel, mégis felad mindent azért, hogy teljesítse akaratát. Leírva szép, látva azonban a kivitelezést, jó néhány kérdés felmerül a nézőben a miérttel kapcsolatban.

A rendező érezhetően nagy hangsúlyt próbált fektetni Mózes katonai, hadvezéri képességeinek bemutatására. A hettitákkal vívott (rövidre sikerült) jelenetben ez még sikerült is, Isten felbukkanása után azonban hősünk legkiugróbb kvalitása szépen eltűnt az események sodrában. Bár próbálkozik a héberek katonai kiképzésével, és fáradozásai eredménnyel is járnak, a gerilla-akciók és a gyújtogatások nem igazán győzik meg Istent. „Ez így nem fog működni, ennél sokkal több kell" – véli, majd odaveti Mózesnek: „Csak figyelj!" És jön a tíz csapás, minden horrorok alfája.

Bale zseniális színész, ezt a szerepet azonban nem írták meg neki olyan jól ahhoz, hogy ezt be is tudja mutatni. A sminkmesterek többet dolgozhattak vele, mint Scott, időnként érezhetően bizonytalankodik, nem beszélve arról, mennyire nincsen megindokolva fentebb említett beletörődése. Már a tíz csapás elején idegenkedik az egész tervtől, s igazán emlékezetes pillanatokkal éppen akkor örvendeztet meg bennünket, amikor értetlenségét játssza el. Az utolsó csapás bejelentésénél (az elsőszülöttek halála) szó szerint üvölt Istennel, s közli, ő ebben nem vesz részt. Aztán dehogynem, keserűen hallgatja a fájdalmas gyász üvöltését városszerte. Beletörődése és keserűsége azonban nincs kibontva, talán csak a nagy finálé előtt, amikor Ramszesztől kapott kardját a tengerbe veti, minden mindegy alapon, Istentől elhagyatva, hogy aztán rájöjjön, éppen a lemondás pillanataiban van a legnagyobb szükség a hitre.

Örök rejtély marad, miért szerepeltetett Scott csúcskategóriás színészeket pár mondattal a filmben. Közülük egyedül John Turturro alakít emlékezeteset, Ben Kingsley mintha a Schindler listájából lépett volna ki, csak szakállal, Sigourney Weaver azonban olyan észrevehetetlen, hogy jómagam csak a film felénél vettem észre a jelenlétét. Munkájukra egy szavunk sem lehet, ám funkciójuk a húzónevek használhatóságán kívül nem sok volt.

Az Exodus minden hibájával együtt (s időnként éppen azok miatt) izgalmas és rengeteg kérdést felvető film. A hangsúly természetesen a látványon van, a mögötte megbúvó, agyalásra késztető miértek azonban sokkal lényegesebbek ennél. A filmet a túl sok merész (és sajnos kidolgozatlan) ötlet miatt tiltották be többek között Egyiptomban és a forgatási helyszínen, Marokkóban is. A főszereplő később finoman beismerte, hogy maga sem nagyon tudott mit kezdeni figurájával. Mózest nemes egyszerűséggel leskizofrénezte, és akkor még tapintatosan nem szól arról, mi a véleménye Isten karakteréről.

Ha Scott agyal még egy pár évig az Exoduson, megkockáztatom: ha nem Scott rendezi a filmet, hanem például egy Spielberg- vagy Gibson-féle direktor, akik óriási gondolati hátteret vázolnak a látvány mögé, talán választ kapunk a kérdéseinkre. Így csak egy lenyűgözően jó akciódrámát kapunk, válaszként a legszentebb és legvitathatatlanabb mondattal: „Vagyok, aki vagyok."