Szerdai mozi: Zöld zóna

A Zöld zóna rögtön az iraki megszállás első időszakában játszódik. Roy Miller (érdekes, hogy a Matt Damon címszereplésével készült Ryan közlegényben szintén Millernek hívták a főhőst) egy tömegpusztító fegyverek után kutató osztagnak a főnöke. Tevékenységüket kiemelt figyelemmel kíséri a Pentagon, a CIA és természetesen a világsajtó is, hiszen éppen az állítólagos tömegpusztító fegyverek szolgáltattak indítékot az Amerikai Egyesült Államoknak az invázióra. Miller és csapata oda megy, ahová a hírszerzés küldi őket, de folyamatosan lyukra futnak: se híre se hamva sehol a szörnyű arzenálnak. Miller már a film elején felteszi a kérdést: léteznek egyáltalán a fegyverek, ami miatt megszálltak egy országot? Itt száll be a történetbe a gyűrött ruhás, alkoholista fejű helyi CIA-boss (Brendan Gleeson), míg a Pentagon részéről az igazság titkát magával hurcoló, elegáns modorú Clark Poundstone (Greg Kinnear), akik mindketten maguknak akarják Miller szolgálatait. Az igazságérzetébe belezavarodott katona végül a CIA mellett dönt, s két tűz közé kerülve döbben rá, hogy hazája csúcsszervei sokkal veszélyesebbek egymásra és az amerikai társadalomra nézve, mint az egész iraki válság együttvéve.

Greengrass piszkos jól tud feszültséget teremteni, ha akcióról van szó. A védjegyévé vált kézikamerás felvételek, a pörgő vágás, a valóban fantasztikusan beállított akciók olyan közel hozzák a nézőhöz az eseményeket, amennyire csak lehet. Ezzel nem is lett volna semmi probléma, főleg, hogy Matt Damont mindig imádjuk, amikor fegyverrel a kezében henteli az ellent. A gondok a politikai töltettel vannak. És nem azért, mert nem az igazságot mondja ki, hanem azért, mert mindezt olyan primitív szinten teszi, ami méltatlan a rendezőhöz, a főszereplőhöz és a nézőhöz egyaránt. A Pentagon démonizálása, a CIA jófiúvá avanzsálása, a gyilkolásra kiképzett altiszt politikai szakértővé és igazságosztóvá nemesítése olyan kupaccá áll össze, amin akár nevethetnénk is, ha nem lenne annyira bosszantóan együgyű. Greengrass valami olyasmit próbál szentenciaként, történelmi realitásként elmagyarázni, ami a valóságban nemhogy nem ennyire fekete és fehér, de a komplett színpaletta is kevés lenne a megértéséhez. És nem a tömegpusztító fegyverek nemléte a kérdés, hanem az, miért gondolja a rendező, hogy teljesen jogos az irakiakat szimpla áldozatként, míg az amerikaiakat egymást még kormányzati szinten is átverő megszálló hordaként bemutatni, ahol némelyik katona gonoszabb a sajátjaival, mint egy B-kategóriás dzsungelfilmben az ellenség parancsnoka. Sajnálatos, hogy a filmben mellékszállá sikkad az is, ami horderejében és következményeiben ezerszer fontosabb, mint az iraki megszállás maga: az, hogy 2003-ban az amerikaiak feloszlatták a több mint 100 000 főből álló iraki hadsereget, ezzel gyakorlatilag megteremtve a mai Iszlám Állam alapjait.

Damon jó, mint mindig, pedig szerepe annyira egyszerű, amennyire csak lehet. Jobban kombinál a CIA-s főnöknél, aki viszont szinte fenntartás nélkül elfogadja konklúzióit. Miller hírszerzőbb a hírszerzőnél, újságíróbb az újságírónál, CIA-sabb a CIA-snál, és természetesen katonább a katonánál. Egy tökéletes ember, aki azonnal tudja abban a katyvaszban, amiben még a világ vezetői is csak kapkodták a fejüket és hibát hibára halmoztak, hogy mi az igazság, ha pedig már tudja, bizonyítékot is szolgáltat rá, kétség és rágódás nélkül, mert ennyire ügyes. A film végén aztán szétküldi a világsajtónak Az Igazságot Az Iraki Háborúról, miután nekirontott a saját kormányának, védelmi minisztériumának és hadseregének, s miután végzett, szépen visszatér a csapatához, és folytatja a háborút, mert ez már csak így megy az amcsiknál. (Hangos kacagás, taps.)

Grengrass nem árnyal, és nem válaszol a saját filmje által felvetett kérdésekre. Az iraki konteót (amelynek persze rengeteg igazságtartalma van) néhány emberen keresztül mutatja be, mintha a Pentagon és a CIA nem működött volna szorosan együtt, mintha tényleg hihető lenne, hogy egy amerikai altiszt a fegyverropogás közepén hirtelen megértené az igazságot, amelynek eltussolásán egy egész gépezet dolgozik a legfelsőbb szinteken. Ha csak a politikai vonalat választja, talán nagyobb sikert ér el. Ha csak az akciót, akkor biztosan. A kettő ötvözete nem jött össze neki, ezúton is ajánljuk jó szívvel tanulmányozásra Oliver Stone JFK-jét, ahol a mester tényleg tanári módon mutatta be, hogyan kell a krimi elemeit a vegytiszta politikával ötvözni.

A Zöld zóna nem rossz mozi, ha el tudunk vonatkoztatni a politikai vonal mafláskodásaitól. Kiváló akciójelenetek, remek vágás, lenyűgöző látvány. Ezért önmagában is megéri megnézni a filmet. Ha teljes mondanivalójában (?) próbáljuk értelmezni, azzal már meggyűlik a bajunk. Címével ellentétben az összhatás bizony inkább szürke. Jó, legyünk engedékenyek: annak mondjuk tíz árnyalata.

Gyártó: Universal Pictures

Rendező: Paul Greengrass

Forgatókönyvíró: Brian Helgeland

Zeneszerző: John Powell

Operatőr: Barry Ackroyd

Vágó: Christopher Rouse
 
Szereplők: Matt Damon, Greg Kinnear, Yigal Naor, Brendan Gleeson

Filmpremier: 2010. február 26. (Japán)
Magyarországi bemutató: 2010. június 3.

(További filmkritikáinkat ide kattintva olvashatják el.)