Tíz filmes szállóige

Szöveg: Révész Béla | 2015. február 7. 10:46

Állandóan idézünk a filmekből, időnként tisztában vagyunk a forrással, időnként azt sem tudjuk, hogy a mondat, amit használunk, valamelyik moziból való. Heti – nagyon szubjektív – listánkra ezúttal tíz szállóigét válogattunk háborús vagy háborús hátterű filmekből.

Casablanca

Az 1942-es Kertész Mihály-film zárómondata számtalan feldolgozásban szerepel (hogy csak a két legismertebbet említsük, Woody Allen Játszd újra, Sam! és Kusturica Macska-jaj című filmjében), de mi magunk is számtalanszor használjuk különböző (főleg abszurd) szituációkban Humphrey Bogart legendás mondatát. Érdekesség, hogy azon ritka kivételek közé tartozik, amit a magyarok is eredeti nyelven idéznek: „I think this is the beginning of a beautiful friendship."(Azt hiszem, ez egy gyönyörű barátság kezdete.)

A tizedes meg a többiek

Szállóigék tucatjával ajándékozta meg a köznyelvet az 1965-ös kultikus film. A Keleti Márton rendezte alkotás a háborús körülményeket esetlenségükkel, humorukkal és fonákságaikkal együtt mutatja be. Sinkovits Imre zseniális a szerepében, Dobozy Imre forgatókönyvíró pedig megírta az egyik legtöbbször idézett magyar filmes mondatot: „Az oroszok már a spájzban vannak!"

300

A képregényesített film (vagy filmesített képregény) eléggé megosztotta a nézőket: van, aki értékelhetetlen szemétnek tartja, mások esküsznek rá, hogy minden idők egyik legizgalmasabb ábrázolását látjuk. Az azonban vitathatatlan, hogy rengeteget idézünk belőle. A legismertebb természetesen a rúgással egybefűzött mondat, amely a meg nem alkuvás és a büszkeség szinonimája lett: „This is Sparta!"

Jó reggelt, Vietnam!

Robin Williams talán legjobb filmje címében hordozza legjellemzőbb mondatát. 1965-ben Adrian Cronauer rádióst azért helyezik Vietnamba, hogy kicsit felturbózza a harci morált. Ő pedig valami egészen eszelős módon hajtja végre a parancsot a mikrofon mögött. Legendás beköszönését mindenki ismeri: „Jóóóóóó reggeeeeeeeelt, Vietnaaaaaam!"

A leghosszabb nap

Az 1967-es monstre alkotás Ken Annakin rendező legemlékezetesebb munkája. A leghosszabb nap a partraszállás történetét igyekezett aprólékosan bemutatni a korszak legnagyobb sztárjainak közreműködésével. Éppen részletgazdagsága miatt lett egy kicsit nehezen követhető, de így is számtalan mondata maradt meg emlékezetünkben. Norman Cota dandártábornok (Robert Mitchum kiváló alakításában) a második hullámmal érkezett az Omaha partszakaszra. A kilátástalan öldöklésből minél hamarabb szerette volna kivinni embereit, ezért mindenáron rést akart ütni a védekező németek állásain. Hogy jobban értsék a parancsot, egyszerűsítve is elmagyarázta az okát: „Ezen a parton csak kétféle ember maradhat: aki már meghalt, és aki ezután fog meghalni."

Patton

Többször leírtuk már, hogy a 2. világháború egyik legtehetségesebb tábornokának hadvezéri képességei mellett minősíthetetlenül trágár stílusa maradt meg a leginkább az emlékezetben. George C. Scott 1970-ben meggyőzően alakította a szabadszájúságába belebukó főtisztet. Az egyik legjellemzőbb jelenetben a káplán megkérdezi tőle, hogy szokta-e olvasni a Bibliát, amit az ágya mellett látott. Patton a rá jellemző módon felelt: „Hogyne, minden istenverte éjjel."

Ryan közlegény megmentése

Spielberg 1998-as mesterműve bemutatója óta alapvetésnek számít a műfajban. A film kulcsfigurája Miller százados (Tom Hanks), aki zárkózott és hallgatag személyiségével mítoszokat generált maga körül. A film dialógusainak visszatérő eleme, hogy valójában ki lehet ő és mit csinált a háború előtt. Egy ilyen beszélgetés alkalmával mondja ki Reiben közlegény (Edward Burns) a kedvenccé vált mondatot: „Nekem is van anyám, neked is van anyád, a századosnak is van anyja… Na jó, neki talán nincs…"

Forrest Gump

Minden idők egyik legtökéletesebb filmje bár nem hagyományos háborús mozi, de mivel az egész cselekményre hatással van a vietnami konfliktus, nyugodt szívvel válogattuk be a listára. Gump (Tom Hanks) végig ontja magából azokat az aranyköpéseket, amelyek önmagukban bugyutának tűnnek, valójában azonban különböző társadalmi és generációs rétegek véleményének tudatosan és mesterien sűrített esszenciái. A vietnami háborút egyetlen óriási mondattal jellemzi, s ezt valószínűleg az akkori katonák zöme is így fogalmazta volna meg, ha sikerül ennyire tömören kifejeznie magát: „Mindig nagyon sokat mentünk és mindig egy Charlie nevű fickót kerestünk."

A szakasz

Oliver Stone 1986-os alapműve óriási vihart kavart az amerikai mozikban. Chris Taylor (Charlie Sheen) pokoljárása a vietnami háborúban megdöbbentő részletességgel mutatja be azt, amikor megszűnik a racionális gondolkodás és a bajtársiasság fogalma. A filmet záró monológ is kultikussá vált, itt összegzi Sheen (ma már közhelynek ható módon) a háborút, amit szerinte az Államok gyakorlatilag önmaga ellen vívott: „Ahogy utólag visszagondolok, úgy érzem, hogy nem is az ellenséggel harcoltunk, hanem saját magunkkal." (I think now, looking back, we did not fight the enemy; we fought ourselves.)

Apokalipszis most

A háborús filmek egyik legbetegebb és legkultikusabb darabjában keresve kell olyan szereplőt találni, aki nincs teljesen bekattanva. Coppola 1979-es mozija szintén a vietnami háborúba kalauzol, ám teljesen más megközelítésben, mint ahogyan a nézők addig megszokhatták. Az egyik legbizarrabb figura Kilgore ezredes (Robert Duvall), aki csak azért foglal el egy lázadó falut, mert arrafelé remekül lehet szerinte szörfözni. Miután légi támogatást kér, a vadászrepülők pedig leszórják a napalmot, a tűztenger előtt félmeztelenül szörfözni induló Kilgore elégedetten mondja ki a film (és a filmtörténelem) egyik legismertebb szállóigéjét: „Imádom a reggeli napalm szagát!" („I love the smell of napalm in the morning.")