Tíz híres színész, aki szolgált a hadseregben

Alec Guinness

„Használd az Erőt!" Kevesen vannak, akik nem ismerik ezt a legendás mondatot, de mire 1977-ben Alec „Obi-Wan Kenobi" Guiness kimondta a vásznon, pár dolgon már ő is átesett, amelynek átvészeléséhez szüksége volt hasonló tanácsokra. Például a 2. világháború néhány forró helyzetében.
Guinness 1934 tájékán fordult komolyan a színház felé, pénzét azonban különböző reklámhirdetésekkel és marketingcikkek írásával kereste. 1936-ban már filmekben is statisztált, majd a háború kitörése előtt egy évvel megházasodott. A színházak érdeklődtek utána, filmes körökben kezdett egész jó kapcsolatrendszert kiépíteni, így minden adott volt egy békés, jól fizető karrierhez. Aztán a 2. világháború minden számítást áthúzott. Guinness egy pillanatig sem gondolt arra, hogy elbújjon a világégés elől. Habozás nélkül félbeszakította színészi pályafutását, hogy bevonulhasson. A haditengerészethez került, ahol partraszálló járműre osztották be. Részt vett 1943 júliusában a szicíliai partraszállásban, majd a jugoszláv partizánoknak szállított rendszeresen ellátmányt. Az egyik ilyen alkalommal éppen elhagyta az olasz partokat, amikor tomboló viharba került. Használta tudását (és az Erőt), így sikerült hajóját biztonságos kikötőbe vinnie, mielőtt darabokra tört volna.
Guinness később sok szerepéhez merített ihletet világháborús élményeiből. Katonai filmek vonatkozásában kétségtelenül a Híd a Kwai-folyón Nicholson ezredese volt a legkiemelkedőbb alakítása (meg is kapta érte az Oscart), ám legnagyobb sikerét a Star Wars mestereként aratta.

Harvey Keitel

Martin Scorsese és Quentin Tarantino egyik kedvenc színésze 1939-ben született Brooklynban. Nem éppen optimális környezet egy gyerek egészséges fejlődéséhez, mint ahogyan a család anyagi körülményei sem voltak azok. Keitel már gyerekkorában megszállott mozirajongó volt, James Dean és Marlon Brando voltak számára a mintaképek. A szülők nem osztoztak lelkesedésében, meggyőződésük volt, hogy a filmek rossz irányba fordíthatják csemetéjüket. A kis Keitel (filmektől függetlenül) valóban nem volt egy mintagyerek. Iskolába nem nagyon szeretett járni, így – többszöri figyelmeztetés után – kirúgták. 16 éves volt ekkor, és ugyanúgy, mint Gene Hackman, korához hozzáhazudva belépett a hadseregbe. A haditengerészetnél szolgált, s ott volt 1958-ban Libanonban, amikor az Eisenhower-doktrína nevében az amerikai csapatok beavatkoztak az országban dúló polgárháborúba, hogy a nyugatbarát rezsimnek segítsenek. Keitel később szívesen emlékezett vissza ezekre az időkre. Mint mondta, számára a tengerészgyalogság nem a háborút jelentette, inkább olyan volt számára, mint valami spirituális utazás, nemes küldetés. „Megvédtük azokat, akik nem tudták megvédeni magukat."
Leszerelése után először Martin Scorsese fedezte fel, akinek Robert De Niro mellett a másik stabil, állandó színésze lett. A kilencvenes években Tarantinónál robbantott óriásit, először a Kutyaszorítóban Mr. White-jaként, majd a Ponyvaregény zseniális problémamegoldójaként.

Hollywood egyik legnagyobb legendája 1899-ben született. Jó családban nevelkedett, ez mind az anyagi, mind az érzelmi körülményekre igaz volt. Művészi karrierje az 1920-as években indult el, előtte azonban még várta valami, aminek nem sok köze volt a színjátszáshoz.
Miután rövid ideig a massachusettsi Andover Akadémián tanult, 1918-ban őt is elsodorta az 1. világháború szele. A haditengerészethez sorozták be, és a háborúban töltött időt a későbbiekben ügyesen illesztette be imázsába. Ha megkérdezték, milyen volt, általában a csodálatos francia nők domborulatairól tartott kiselőadást, mint legjelentősebb élményéről. Ennél jóval legendásabb az ajkán lévő forradás, amelyet a mítosz szerint szintén a háborúban szerzett, bár többféle változat létezik arról, hogy hogyan. Az egyik történet szerint repeszgránát okozta a sérülést, egy másik szerint éppen egy elfogott katonaszökevényt kísért a börtönbe, amikor az (szökni próbálva) egy rosszul irányzott ütéssel pofán vágta Bogartot, olyan szerencsétlenül, hogy a kezén lévő bilincs kihasította annak száját. A legenda folytatásában Bogart hősiesen, vérző arccal a szökevény után vetette magát, el is kapta és le is szállította a börtönbe. Szép történet, bár egyesek szerint egy szó sem igaz belőle, mivel a „háborús sérülést" a színész valójában gyerekkorában szerezte, amikor játék közben egy hegyes fadarab találkozott a szájával.
Mindez csak annyiban lényeges, hogy a forradás ugyanúgy védjegyévé vált, mint a filmjeiben ábrázolt cinikus karakterei. A 30-as évek közepétől egyenesen ívelt felfelé a karrierje, legnagyobb sikerét az 1943-as Casablancával aratta. A film két, a mai napig is jól ismert szállóigét ajándékozott a filmtörténelemnek. A „Játszd újra, Sam!" mellett a „Louis, I think this is the beginning of a beautiful friendship" mondatot számtalan későbbi filmben használták fel, tisztelegve az alkotás és Bogart zsenije előtt.

Charles Bronson

A filmtörténelem egyik legkarakteresebb arcával megáldott színésze. Jellegzetes vonásait litván származásának köszönheti. 14 testvére volt, így hamar megtanulta, mi a nélkülözés. Amikor édesapja elhunyt, még gyerekként kezdett egy szénbányában dolgozni, hogy segítse családját.
A nyomorból gyakorlatilag a 2. világháború ragadta ki. Pedig nem veszélytelen beosztásban szolgált. Egy B-29-es bombázón volt lövész, alakulatát főként a Csendes-óceáni hadszíntéren vetették be. A szerencse mellé szegődött, így túlélte az ütközeteket. Sebesülés nélkül ugyan nem úszta meg, a hadsereg azonban megköszönte a hazának tett szolgálatait: sérüléséért és katonai érdemeiért a Bíbor Szív kitüntetéssel jutalmazták.
Leszerelése után alkalmi munkákból élt, s egészen 1953-ig kellett várnia első filmszerepére. Onnantól azonban nem volt megállás, 1960-ban A hét mesterlövész, majd 67-ben A piszkos tizenkettő, egy évvel később pedig a Volt egyszer egy vadnyugat tette felejthetetlenné a nevét.

Az Elfújta a szél Rhett Butlereként írta be magát kitörölhetetlenül a film nagykönyvébe. Az 1901-ben született Gable-nek nehéz gyerekkora volt, édesanyja még az első születésnapja előtt meghalt, apja mellett nőtt fel. 16 évesen alkalmi munkákból tartotta el magát, majd egy vándorszínész társulat előadásának hatására elhatározta, hogy színész lesz. 1931-ben indult el igazán a karrierje, a harmincas évek első felében pedig már Hollywood tíz legjobb színészének egyikeként emlegették a nevét. 1934-ben főszerepet kapott Frank Capra Ez történt egy éjszaka (It Happened One Night) című filmjében, amelyért azonnal neki is adták a legjobb férfi főszereplőnek járó Oscart. Ki gondolta volna, hogy legnagyobb sikerét majd öt évvel később aratja? Az elfújta a szél stábját 8 Oscarral jutalmazták, sikere pedig Hollywood trónjára ültette Gable-t. És éppen ez volt az, ami a 2. világháborúban kiemelten fontos személlyé tette őt.
1942-ben egy légikatasztrófában meghalt a felesége, Carole Lombard. Még ebben az évben Gable belépett a légierőhöz. Az európai hadszíntéren teljesített szolgálatot, ahol amellett, hogy toborzó- és rövid propagandafilmeket készített, rendszeresen repült bevetésekre is a bombázók fedélzetén. Adolf Hitler ujjongott örömében, amikor megtudta, hogy Gable az ő területén repked. A náci vezér imádta a hollywoodi filmeket, Gable-t pedig kiemelkedő színésznek tartotta. Szívesen találkozott volna a színészlegendával, de ez természetesen meghívásos alapon nem működhetett. Éppen ezért óriási jutalmat ajánlott fel annak, aki elfogja a színészt, és sértetlenül a színe elé viszi. A találkozó persze elmaradt, Gable pedig a háború után visszatért ahhoz, amiihez a legjobban értett: a filmcsináláshoz.

Paul Newman

Az édesanyja révén magyar felmenőkkel is rendelkező Newman 1925-ben született Clevelandben. Mire betöltötte a tizennyolcadik életévét (nem mintha ez akkoriban számított volna a seregnél) a 2. világháború már javában tombolt. A fiatalember számára egy pillanatig sem volt kérdés, hogy bevonul-e. Minden vágya az volt, hogy pilóta lehessen, ám az alkalmassági vizsgán csúnyán elhasalt: színvaksága miatt esélye sem volt, hogy megkapja a hőn áhított beosztást. Helyette a Csendes-óceánon szolgálatot teljesítő torpedóbombázokra osztották be rádiósként. Newmannek temérdek ideje volt, így egymás után olvasta ki a könyveket a rádiózások közötti szünetekben. Egy későbbi interjújában félig viccesen, félig keserűen említette háborús kalandjait, mint mondta, valószínűleg ő volt a legolvasottabb katona a térségben. Nem maradt persze emlékezetes élmény nélkül ő sem: 1945-ben részt vett a Csendes-óceáni hadszíntér egyik legbrutálisabb műveletében, az okinavai csatában.
A háború után először Broadway produkciókban lépett fel, de mindig is filmkarrierről álmodott. Ez végül 1954-ben indult be, négy évvel később a Macska a forró bádogtetőn című filmben nyújtott alakításáért pedig már Oscarra is jelölték. A jelölések egyébként tragikomikus szálként futottak Newman életében. Ő volt az a színész, akit kilencszer jelöltek pályafutása alatt Oscar-díjra, végül először az életművéért vehette át a szobrocskát, s csak 1986-ban kapott díjat színészi alakítására is, A pénz színe filmjéért.

Az Oscar-díjas színészlegenda viszonylag későn, az 1990-es években lett világhírű, többek között A remény rabjaiban és minden idők egyik legjobb thrillerében, a Hetedikben nyújtott zseniális alakításával.
Freeman 1937-ben született Tennessee-ben, nem éppen idilli családi körülmények között. Három testvére volt, rengeteget költöztek, a család tulajdonképpen államról államra vándorolt. Korán megismerkedett a színházi légkörrel, bár nem professzionális körülmények között. Iskolai előadásokon lépett fel, rádióműsorokban közreműködött, versenyeken indult. Szívügyének tekintette a dolgot, éppen ezért meglepő, hogy amikor 1955-ben a Jackson Állami Egyetem színi ösztöndíjat ajánlott fel neki, visszautasította azt. Hogy miért? Mert belépett a légierőbe. Minden vágya az volt, hogy pilóta lehessen. Nem lett, helyette radartechnikusként alkalmazták. Később kapott ugyan pilótakiképzést is, de amikor a cockpitben ült, már nem rajongott annyira az egész szituációért. Nem mondhatni, hogy békeaktivista lett, de a tudat, hogy a körülötte lévő technika kizárólag pusztításra szolgál, nem vidította fel. „Három évet, nyolc hónapot és tíz napot szolgáltam, de nagyjából másfél év elegendő volt ahhoz, hogy minden romantikus elképzelésem semmivé váljon a sereggel kapcsolatban" – emlékezett vissza később. „Rájöttem, hogy nem a seregért lelkesedtem, inkább csak azért, ahogyan elképzeltem a sereget."
1959-ben Freeman leszerelt, majd színházközelben helyezkedett el. Volt táncos, operaköri tag, majd 1965-től néhány filmben is feltűnt. Az igazi áttörést azonban a kilencvenes évek hozták meg, azóta Hollywood egyik legkomolyabban jegyzet színészeként tartják számon.

Gene Hackman

A francia kapcsolattal világsztárrá vált színész meglehetősen furcsa körülmények között keveredett a hadseregbe. Arról nem is beszélve, hogy az ott töltött ideje miképpen motiválta karrierje beindításában.
Hackman 1930-ban született. Édesapja elhagyta az anyját, amikor Hackman 13 éves volt, a mama pedig bánatában túl sokat nézett a pohár fenekére. Mindezek ellenére szeretettel és (talán túlzásba vitt) óvó gondoskodással nevelte a fiát. Hackman mindössze 16 esztendős volt, amikor történt valami, ami a mai napig elég homályos az életrajzában. Egyesek szerint egy komoly iskolai összezördülés okozott neki mély lelki megrázkódtatást, mások szerint a kamasz ki akart szabadulni anyja mellől, annyi mindesetre bizonyos, hogy meghökkentő lépésre szánta el magát. Korához hozzáhazudva belépett a hadseregbe, így 1947-től a távol-keleten teljesített szolgálatot. Híradóként, rádióoperátorként dolgozott, ám hamar felfigyeltek arra, hogy a fiatal katonának igen jó a beszélőkéje. Éppen ezért, amikor az egységénél megüresedett a szórakoztató-információs rádiós állás, jelentkezett és felvétele után nem is okozott csalódást. Kiélhette a benne szunnyadó verbális kreativitást, így ő volt az a színész, akinek szórakoztatóipari karrierje a hadseregben indult be. A katonák szerették a műsorait, felettesei is, viselkedése azonban hagyott némi kívánnivalót maga után. Hackman kissé öntörvényű volt, így nem csoda, hogy szolgálati ideje alatt háromszor is lefokozták. (A legenda szerint engedély nélkül hagyta el szolgálati helyéről.)
Leszerelése után még egy kicsit a rádiós műfajnál maradt, majd átnyergelt a tévéhez. Végül New Yorkban mosolygott rá a szerencse, ahol először kisebb televíziós szerepeket játszott, majd 1964-ben a Lilith című filmben végre megérkezett a mozihoz. 1967-ben a Bonnie és Clyde-ban nyújtott alakítása Oscar-jelölést ért, leghíresebb filmjéért, az 1972-es Francia kapcsolatért pedig már be is zsebelte a szobrocskát.

Henry Fonda

Fonda két olyan háborús filmben is szerepelt, amely helyet kaphat egy Top 20-as listán. A leghosszabb nap és A halál 50 órája sztárja 1905-ben született Nebraskában, s listánkon már csak azért is helye van, mert ő mondta ki azt a szállóigévé vált mondatot, amely a hadsereg és a színészet közötti párhuzamot és különbséget a legtökéletesebben sűrítette magába.
A fiatal Fonda újságírónak készült. 1923-ban a Minnesotai Egyetemre nyert felvételt, ahol alaposan megismerkedhetett választott szakmája fortélyaival. Megfogadta apja intelmeit, így a tanulmányai mellett testnevelés oktatóként dolgozott, hogy saját jövedelme legyen.
1925-ben újságíróként szeretett volna elhelyezkedni, ehelyett egy omahai színházban kötött ki, 1929-től pedig már Washingtonban játszott. 1935-től kezdett filmezni. Kiváló párost alkottak John Ford rendezővel, a szakma és a producerek azonnal felfigyeltek a tehetséges színészre. Az Érik a gyümölcs című Steinbeck-adaptációval egycsapásra világhírűvé vált, élete első Oscar-jelölését is ez a film hozta meg.
Fonda tehát elismert és ünnepelt filmcsillagnak számított, mire kitört a világháború. Pearl Harbor után patriotizmusa legyűrte benne a művészt, és önként jelentkezett a hadseregbe. Ekkor mondta ki legendássá vált mondatát: „Nem egy stúdióban akarok műháborút vívni!" A haditengerészetnél kapott beosztást, a USS Satterlee csatahajón, később a légi hírszerzésnél is tevékenykedett. Három évig szolgált becsülettel, érdemeiért több kitüntetést is kapott, többek között a Bronz csillagot is.
Leszerelése után azonnal visszatért a filmezéshez. Több kasszasiker után 1957-ben leforgatta a Tizenkét dühös embert, amellyel végérvényesen a legnagyobbak közé emelkedett. Háborús tapasztalatait több filmjében, közöttük a már említett A leghosszabb napban is kamatoztatta.

Clint Eastwood

Hollywood egyik leguniverzálisabb alakja szintén részt vett egy háborúban, de szolgálata inkább későbbi karrierjének nyitányául szolgált, s egyáltalán nem hasonlított a filmekből megszokott akcióval teli történetekhez.
Eastwood 1930-ban született, így a 2. világháború természetesen elkerülte. Az 1950-ben kirobbant koreai háború azonban őt is beszippantotta, csak éppen nem a frontvonalra. Kaliforniában állomásozott, ahol (köszönhetően ilyen jellegű képesítésének) életmentést és úszástechnikát oktatott a katonáknak. Érdekes, de a legnagyobb szüksége neki volt az általa átadott információkra. 1951-ben egy bombázón utazott, amikor az lezuhant és az óceánba csapódott három mérföldre a kaliforniai partoktól. Ő is és a pilóta is sértetlenül túlélték a kalandot, de három mérföldet kellett úszniuk, hogy partot érjenek. Később Eastwood az 1979-es Szökés az Alcatrazból forgatásán elevenítette fel a hosszú úszást, mint előtanulmányt a film egyik jelenetéhez.
Másfelől: a kaliforniai szolgálat kiváló esélyt teremtett arra, hogy Eastwood egy sereg híres emberrel, többek között ismert és még kevésbé ismert filmszínésszel találkozzon. Eastwood akkor már kacérkodott a színészet gondolatával, új ismerősei pedig bátorították és be is ajánlották néhány helyre. Ismerőseinek köszönhetően egyenes útja vezetett Hollywoodba, ahol szívesen foglalkoztatták az izmos kötésű fiatalembert. Tegyük hozzá: kezdetben zs-kategóriás filmekben szerepelt, gyakran még gázsit sem kapott, de legalább a tűz közelében volt. Az áttörés aztán 1964-ben következett be, amikor Sergio Leone felkérte az Egy maréknyi dollárért főszerepére, megteremtve ezzel a western új műfaját és egy új akcióhős típust. A többi már filmtörténelem.

További Top 10-es összeállításainkat itt olvashatja.