A hadtörténelem híres partraszállásai

Marathón

Talán nem tévedünk nagyot, ha kijelentjük, hogy a világtörténelem első dokumentált partraszállása a marathóni csatához köthető. A görög−perzsa háborúk egyik legjelentősebb ütközete Kr. e. 490-ben zajlott Athén és a perzsák között. A csata kimenetelét ismerjük − leginkább Hérodotosz leírásából −, és a hajókapacitásokból azt is tudni lehet, hogy a perzsa haderő nagyjából húszezer katonából állt. Ebből levonva a lovasság számát, mintegy 10-11 ezres lehetett az a sereg, ami a csata előtt partra szállt. Ha hinni lehet Hérodotosznak, akkor 6400 perzsa maradt a csatatéren, ami az eredeti sereg fele, vagyis a támadók jelentős veszteséget szenvedtek.

Krím

A modern hadviselés első komoly partraszállása az 1853−1856 közötti krími háborúban történt. Az angol−török−olasz−francia szövetségesek 1853. szeptember 7-én négyszáz hajón indultak útnak a Krím félsziget felé, hogy a tengerről is támadják az oroszokat. Szeptember 13−19. között gond nélkül partra szálltak a Kalamita-öbölben található Jevpatorijánál. Az oroszokat meglepetésként érte a partraszállás, de képesek voltak felvenni a harcot a támadókkal, amikor azok szeptember 19-én elindultak Szevasztopol felé. A fennmaradt dokumentumok szerint az offenzívában 35 ezer orosz katona állt szemben 60 ezer szövetségessel.

Gallipoli

Az első világháború legismertebb partraszállása a török hadszíntéren játszódott le, amikor is a Gallipoli-félsziget ostroma során a török haderő sikerrel védte meg a Dardanellák tengerszorost a támadó brit és francia erőkkel szemben. A hadművelet 1915. április 25-én kezdődött, a támadók öt hadosztálynyi erővel, több helyen szálltak partra. Sőt, a Dardanellák északi és déli partjai mentén számos látványos álpartraszállást is rendeztek, azzal a céllal, hogy megzavarják a védelemre berendezkedett 5. török hadsereget. Az antanterők között gyarmati egységek − a franciáknál szenegáliak, a britek oldalán pedig indiaiak, szudániak−, valamint a brit nemzetközösség állampolgárai, azaz új-zélandiak, ausztrálok, kanadaiak és új-fundlandiak is harcoltak, és már az első órákban hatalmas veszteségeket szenvedtek. Az ostrom eredménye ismert, az antant vereségével zárult. A támadó csapatok 1915. december 7-én az evakuálás mellett döntöttek, az utolsó brit alakulatok 1916. január 9-én hagyták el állásaikat.

Attu

Nem sokat tévedünk, ha azt állítjuk, hogy a hadtörténelem legkevésbé ismert partraszállása az Attunál végrehajtott hadművelet volt 1943 januárjában, annak érdekében, hogy az apró, vulkanikus eredetű szigetről kiűzzék a japánokat. Attu 1867, azaz Alaszka megvásárlása óta állt amerikai fennhatóság alatt. A japánok 1942. június 7-én foglalták el. Amerikának − akit felbőszített, hogy Japán elfoglalt egy, az USA-hoz tartozó szigetet − azonban csak 1943 januárjában nyílt arra lehetősége, hogy bombázza az Attun települő japán csapatokat, s a haditengerészetnek is csak ekkorra sikerült megtisztítania a szigethez vezető tengeri útvonalat. A partraszállást nemcsak a rossz terep- és időjárási viszonyok hátráltatták, hanem az is, hogy a hadseregnek nem állt rendelkezésére a megfelelő mennyiségű partraszállító hajó. Végül azonban mégis megtörtént az invázió, a mostoha körülmények azonban hatalmas áldozatot követeltek. Összesen 549 amerikai halt meg, 1148 szenvedett sérüléseket, 1200-nak voltak komolyabb fagyási sérülései, 614-en betegedtek meg és 318-an haltak meg más okokból.
Az amerikai hadsereg május végére tudta megtörni az elszántan küzdő japánok ellenállását. A megadást nem ismerő utolsó japán katonák öngyilkosságot követtek el; összesen több mint kétezer japán halottat követelt a sziget visszafoglalása.

Normandia

A „hadtörténelem legismertebb partraszállása" jelzőt természetesen a normandiai invázió érdemli ki, ami 1944. június 6-án kezdődött. Az „Overlord-hadművelet", illetve „D-nap" néven is ismert invázióra már hosszú hónapok óta számítottak a németek, igazából csak annak a helye (a szövetségesek igyekeztek elhitetni, hogy a támadás Calais-nál lesz) és az lepte meg őket, hogy a rendkívül rossz időjárási viszonyok között is (a feljegyzések szerint az „évszázad vihara" tombolt a La Manche csatornán) megindították a támadást. A brit, amerikai és kanadai erők öt pontot – a Utah, az Omaha, a Gold, a Juno és a Sword partszakaszokat – jelöltek ki a partraszállásra, és a nap végéig mintegy 55 000 katonát, 7000 járművet és 7500 tonna ellátmányt juttattak partra. A veszteség − bár a partraszállásról szóló filmekből kiderült, hogy az invázió egyik partszakaszon sem volt leányálom − valójában nem volt jelentős. Az összesítések szerint a D-napon a Utah parton 200, a Junón 300, a Goldon 500, az Omaha és a Sword partokon pedig 1000-1000 katona esett el.

Ivo Dzsima

„Békaugrás-hadművelet" − a második világháborúban így nevezték azt támadássorozatot, amelyben az amerikai hadsereg szigetről szigetre haladva, lassan és nagy áldozatok árán foglalta vissza a korábban megszállt csendes-óceáni szigeteket. A hadművelet egyik legfontosabb állomása az 1945. február 19-én kezdődött Ivo Dzsima-i csata volt, amit természetesen egy partraszállás nyitott meg. A sziget nagy stratégiai jelentőséggel bírt az amerikaiak számára, már csak azért is, mert ez volt az első, korábban a japán birodalomhoz tartozó terület, ahol a támadók megvethették a lábukat. A japánok egy új taktikával készültek az invázióra: nem közvetlenül a parton vették fel a harcot az amerikaiakkal, hanem csak akkor, amikor azok kicsit beljebb jutottak a szigetre. Álcázott bunkereikből és lőállásaikból hatalmas veszteséget okoztak a támadóknak. A 36 napos csata veszteséglistája megdöbbentő: 6 800 amerikai halt meg, a sebesültek száma pedig meghaladta a 26 ezret. A húszezer japán védőből pedig mindössze 1083-an maradtak életben. Igaz, sok japán inkább a rituális öngyilkosságot választotta, mintsem az amerikai hadifogságot.

Okinava

A „Békaugrás-hadművelet" befejeztével az amerikai hadsereg elérkezett a japán birodalom déli határára. Okinavát nemcsak azért akarták elfoglalni, hogy a japánokban tudatosítsák: immár saját területükön harcolnak ellenük, hanem azért is, mert a szigeten található katonai repülőteret a főszigetek elleni légitámadások kiindulópontjaként kívánták használni. Az Okinava elfoglalásáért indított katonai akció az Operation Iceberg, azaz magyarul a „Jéghegy-hadművelet" nevet kapta. Az amerikai tengerészgyalogosok partraszállását hétnapos tüzérségi előkészítés előzte meg. A csendes-óceáni hadszíntéren ez volt a legnagyobb − és egyben legvéresebb − támadó hadművelet, 82 napon keresztül, 1945. április 1-jétől június végéig tartott. Az akcióban több hajó és katona vett részt, mint egy évvel korábban Normadiában: 1400 hajó (köztük 325 hadihajó), 183 ezer amerikai katona indult rohamra a sziget ellen, amit összesen 130 ezer japán védett. A csatában több mint 177 ezer japán katona és civil halt meg, az amerikaiak pedig 17 ezer katonájukat vesztették el.

Disznó-öböl

A második világháború utáni katonai akciók közül kiemelkedik az 1961. április 17-i, Kuba elleni invázió. Ezen a napon csaknem 1500, az Amerikai Egyesült Államokban élő − az amerikai titkosszolgálat által kiképzett és felfegyverzett − kubai emigráns szállt partra a sziget déli partján, a Zapata-mocsár nehezen védhető vidékén, a Disznó-öbölben, hogy megdöntse Fidel Castro forradalmi kormányát. A Havannától 160 kilométerre induló támadás azonban hamar elbukott: a kubai hadsereg alig három nap alatt megsemmisítette az inváziós csapatokat. A támadók közül több mint 120-an vesztették életüket, a többiek valamennyien kubai fogságba estek. Az akció gyors kudarcához az is hozzájárult, hogy a lakosság nem állt a támadók mellé, így az eredeti tervekkel ellentétben az intervencióban részt vevők nem tudtak Castro-ellenes felkeléseket kirobbantani, amelyek után „hivatalosan" is segítségül hívhatták volna az amerikaiakat.