A második világháború első és utolsó napja
Szöveg: Révész Béla | 2014. szeptember 1. 9:23Egy hamis rádióadás adta meg a jelet a történelem legpusztítóbb háborújának zajos kezdetére, és a két atombomba utáni csend hirdette a végét. 75 évvel ezelőtt, 1939. szeptember 1-jén tört ki, és 69 esztendeje, 1945. szeptember 2-án ért véget hivatalosan a második világháború. A két dátum között annyian haltak meg, hogy a milliós számokon a történészek a mai napig vitatkoznak, romba dőlt a fél világ, és a gépesített népirtás miatt hosszú időre elveszett az emberiség egyetemes belső értékeibe vetett hit.
Az újabb világégés bekövetkeztét gyakorlatilag már a Nagy Háború lezárásakor megjósolták. A Párizs környéki békeszerződések már aláírásuk pillanatában magukban hordozták a következő globális fegyveres konfliktus kirobbanásának lehetőségét. Az új világrend, amelyről 1919-ben és 1920-ban döntöttek a győztes nagyhatalmak, egyedül a saját hatalmi pozíciójukat volt hivatott hirdetni, de köszönő viszonyban sem volt például a vesztes országok valós etnikai tényezőivel.
A vesztesnek nincs kegyelem elve alapján darabolták szét Magyarországot, de alapos leckét kapott a Német Birodalom is, amelynek bizonyos területeit Franciaországhoz, Belgiumhoz, Dániához, nem utolsósorban pedig Lengyelországhoz csatolták. A Rajna-vidéket demilitarizált övezetté nyilvánították, gyarmatait elveszítette. A vesztesek helyzetét súlyosbította az elképesztő méretű háborús kártérítés, valamint a hadsereg létszámának maximalizálása, amelyre a békeszerződés szintén kötelezte őket.
Borítékolható volt, hogy egy ilyen béke után a németeknél a politikai áramlatok a revizionista és szélsőséges eszméknek kedveznek majd, mint ahogyan az is, hogy nem fognak belenyugodni a számukra megalázó feltételekbe.
Bár rengeteg tényező gyorsított a folyamaton az elkövetkezendő két évtizedben, a második világháború alapjait éppen az első végén teremtették meg. Ahogyan Foch marsall fogalmazott: „Ez nem béke, csak fegyverszünet húsz évre." Igaza lett…
1933-as hatalomra kerülése után Adolf Hitler szisztematikusan kezdte el szétmorzsolni a párizsi békeszerződésben foglaltakat. A győztes hatalmak bágyadt tiltakozása mellett fegyverkezési programba fogott, bevezette a hadkötelezettséget, kilépett a Népszövetségből és szoros kapcsolatot alakított ki Mussolini fasiszta Olaszországával.
Ami a revizionista politikát illeti: a franciák egyik érzékeny pontja, a Saar-vidék (egyébként szabályos) népszavazás útján lett újra Németország része 1935-ben. Egy évvel később a Wehrmacht már a Ruhr-vidék demilitarizált övezetét „hódította" vissza, majd következett az Anschluss és Csehszlovákia feldarabolása. Ez utóbbi a nyugati hatalmak segítségével történt, miután el akarták kerülni, hogy Hitler beváltsa háborús fenyegetéseit.
A német vezér ettől vérszemet kapott, és immár minden erejével a keleti élettér, Lebensraum megteremtésére törekedett. Első lépésként Lengyelország volt a cél. Hitler hivatkozási alapja természetesen a párizsi béke volt, hiszen németek százezrei éltek lengyel fennhatóság alatt, nem beszélve a danzigi korridorról, ami mindig is szálka volt a szemében. Hogy a szovjetek esetleges meglepetéseit elkerülje, tető alá hozták a Molotov-Ribbentropp paktumot, amely egyfelől egy (rövid életű) megnemtámadási szerződést, másfelől egy titkos záradékot tartalmazott, amely a két hatalom megegyezése szerint trancsírozta fel (egyelőre még papíron) többek között Lengyelországot.
Minden készen állt, hogy 1939. szeptember 1-jén a náci Németország fegyverekkel lépje át a lengyel határt. Hitlernek már csak egy casus belli kellett, ezért már hónapokkal a támadás előtt bevetette a Goebbels-féle propagandagyárat, amely mindent megtett, hogy a közvéleményt a lengyelek ellen hangolja. Ami a tényleges „kiváltó okot" illeti, azt is a németek gyártották. Az úgynevezett Himmler-hadművelet részeként a nácik ugyanis lengyel egyenruhában megtámadták saját magukat: 1939. augusztus 31-én éjjel támadták meg a Németországhoz tartozó gleiwitzi rádiótornyot. A személyzetet a pincébe zárták, azután egy lengyel nyelvű felhívást olvastak be, amelyben közölték, hogy elfoglalták a rádióadót, és a németek elleni harcra szólítottak fel.
Hogy mi történt valójában Gleiwitzben, azt a nürnbergi perből tudjuk. A háború után itt tett vallomást Alfred Naujocks, a német titkosszolgálat (SD) ügynöke, aki az egész akciót lebonyolította. Elmondása szerint az akció előkészületei során letartóztattak egy ismert lengyel aktivistát. 31-én a lengyel szabadcsapatok „egyenruhájába" öltöztették, majd meggyilkolták. A holttestet (a lőtt sebekkel) gondosan elhelyezték a rádióállomás mellett, mintha a nem létező támadás során esett volna el. Naujocks emberei ezután behatoltak az adótoronyba, beolvasták a hamis üzenetet, majd gyorsan eltűntek az éjszakában.
Másnap az összes jelentősebb újság a lengyel agressziót közölte a címlapon, követelve a haladéktalan válaszcsapást.
Megkapták: a provokációra hivatkozva akkorra a németek már átlépték a határt, s ezzel kezdetét vette a 2. világháború. A hadsereg összehangolt támadást indított. A légierő Wielun városát bombázta, amelynek következtében a település romjai között 1200 ember lelte halálát, a Danzignál horgonyzó Schleswig-Holstein csatahajó pedig tüzelni kezdett a a westerplattei lengyel helyőrségre. A fennmaradt iratok szerint hajnali 4 óra 45 perckor, alig öt perccel a háború kitörése után itt esett el annak első áldozata. A hajó ágyúi és géppuskái előkészítették a terepet a német tengerészeknek, ám amikor behatoltak a megsérült falak mögé, a lengyelek golyózáporral fogadták őket. A lengyel lőállások olyan jól voltak álcázva, hogy a támadók azt sem tudták, honnan tüzelnek rájuk. Súlyos veszteségeik miatt reggel fél 7 körül visszavonultak. Néhány óra múlva ismét próbálkoztak, de a támadást újra visszaverték a lengyelek.
Szeptember 1-jén tehát a lengyel helyőrség nem adta magát, sőt: kitartott egy hétig. A németek próbálkoztak bombázással, torpedónaszád bevetésével, ámde sikertelenül. Mintegy 3400 német próbálta legyűrni a 200 védőt, Hitler pedig már kínos presztízskérdésnek kezdte tekinteni Westerplatte ostromát, amikor szeptember 7-én a lengyelek végül (vízhiány és a sebesültek állapota miatt) megadták magukat.
A nem tervezett ostrom elnyúlása ellenére Westerplatte esete nem volt általános. A nap további részében a német csapatok három oldalról (Kelet-Poroszországból, Szlovákia területéről és természetesen Németországból) is támadást indítottak a Luftwaffe légi támogatásával. A német hadsereg korszerű fegyverzete mellett korszerű taktikát is alkalmazott. A légierő, a gyalogság és a páncélosok precízen összehangolt támadássorozatai tették lehetővé, hogy minimális veszteséggel nyomulhasson Varsó felé, amely az első perctől kezdve a fő célpont volt. A németek számbeli, technikai és taktikai fölénye viharos gyorsasággal mutatkozott meg. A lengyelek elavult fegyverzete, a hosszú határszakaszon szétszórt hadserege és légiereje nem sokat tehetett a részletesen kidolgozott agresszióval szemben.
Szeptember 1-jén kezdődött az invázió, amely gyakorlatilag két hét alatt be is fejeződött. Varsó szeptember 28-ig még tartotta magát, az utolsó lengyel katonák október elején tették le a fegyvert. Az első nap és annak közvetlen előzménye egyértelmű üzenettel bírt – Lengyelország csak a kezdete volt egy világméretű konfliktusnak, amelyben közel 70 ország harcolt a a különböző hadszíntereken.
Az utolsó nap
Európában már 1945 májusában véget ért a háború, Japán azonban nem volt hajlandó letenni a fegyvert. Tengeri flottájának legfontosabb elemeit, az anyahajókat zömében elveszítette, a szövetséges csapatok szigetről szigetre szorították vissza őket − az amerikai tengerészgyalogosok nemritkán súlyos veszteségei árán. (Csak Okinawán 13 ezer amerikai esett el.)
Pedig a háború elvesztése Japán számára egyértelmű kellett, hogy legyen. Az európai békével a Szovjetunió is elkezdte átcsoportosítani katonáit az új frontra; igaz, a szövetségesi kötelezettségvállalás értelmében három hónap állt rendelkezésére, hogy megtámadja Japánt. Nem is kapkodta el túlzottan, az Egyesült Államok pedig egyre türelmetlenebbül kezelte a távol-keleti háborút. Veszteségei viszonylag nagyok voltak, a japánok „szigetellenállása" pedig azt valószínűsítette, hogy a háború sokáig tart még.
Ekkor fogalmazódott meg az ötlet, amelyet egyesek a történelem egyik legnagyobb szégyenének tartanak, mások viszont szükséges lépésnek tekintenek a hosszúra nyúlt háború mielőbbi befejezéséhez. Egy biztos: az atombombák ledobása Truman elnök nevéhez fűződik, aki ebben a dologban nem arról vált híressé, hogy kikérte volna tábornokai véleményét. Meggyőződése volt, hogy rengeteg amerikai életet menthet meg Hirosima és Nagaszaki elpusztításával, így nem habozott kiadni a megfelelő utasításokat.
A bombázás másfelől jelzés volt a szovjetek felé is: az amerikai haderő birtokában van egy olyan fegyvernek, amely bármilyen háború kimenetelét napok alatt eldöntheti, és amely felett senki más nem rendelkezik. De ami fontosabb: habozás nélkül használja is.
Amerikának összesen három atombombája volt ekkor. Egyet kísérleti jelleggel robbantottak fel júliusban, a maradék kettőt Japánnak szánták. Akkor még senki nem tudhatta pontosan, ténylegesen mekkora pusztítást fog végezni az új fegyver lakott területen, azt pedig főleg nem, milyen lesz az utóhatása. De nem is ez volt az elsődleges szempont, hanem Japán mielőbbi kapitulációjának a kikényszerítése.
Augusztus 6-án ledobták az első atombombát Hirosimára, 9-én a másodikat Nagaszakira. A halálos áldozatok száma és a teljes pusztítás még azokat is meglepte, akik nagyjából sejtették a következményeket. Utólag már olyanok is elítélték a fegyver alkalmazását, akik bevetése mellett kardoskodtak annak idején, ám Truman kezében volt az a kártya, amellyel senki nem vitatkozott: Japán megértette az üzenetet és kapitulált.
Persze ez sem ment ennyire egyszerűen. A japán vezérkar még a bombák után is folytatni akarta a háborút, de az erről szóló kormányülés meddő vitába fulladt. A császárnak kellett közbelépni, aki úgy döntött, nincs értelme folytatni a tragikus harcot. Hirohito elfogadta a szövetségesek által felajánlott egyetlen lehetőséget: a feltétel nélküli kapitulációt. A békekötésnek csupán egy kikötése volt japán részről: a császár a helyén marad. Augusztus 14-én megszületett a döntés, Hirohito pedig még aznap rögzítette beszédét, amelyet másnap reggel olvastak be a rádióban. Néhány tiszt megpróbálta szabotálni a békekötési szándékot, de akciójuk (amely kimerült abban, hogy a lejátszandó rádióüzenet után kutattak eredménytelenül a császári palotában) kudarcba fulladt.
Augusztus 15-én reggel a rádióban elhangzottak Hirohito császár szavai a feltétel nélküli megadásról. Abszurd módon ez volt az első alkalom, hogy az uralkodó beszédet intézett nemzetéhez.
Ahhoz azonban, hogy a békekötést alá is írják, várni kellett néhány hetet. Ennek fő oka az volt, hogy a dokumentumot ellenjegyzőknek (elsősorban MacArthur tábornoknak, a szövetséges erők főparancsnokának) a helyszínre kellett érniük. Így lett szeptember második napja az aláírási ceremónia hivatalos időpontja.
A helyszínt is az amerikaiak választották: az okmányt a Missouri csatahajón, az Államok flottájának büszkeségén, Nimitz tengernagy zászlóshajóján írták alá. A hajó szerepeltetésének szimbolikus jelentősége is volt: részt vett a szigetek elleni hadműveletekben, ott volt Okinawánál és Iwo Jimánál, ráadásul viszonylag sértetlenül vészelt át több kamikazetámadást.
A japán politikusok nyugati módon, fekete ruhában, fehér kesztyűben, cilinderben jelentek meg, a katonák díszegyenruhában érkeztek. A csatahajón ünnepélyesen felsorakozott az egész legénység és a tisztikar.
A feltétel nélküli kapituláció okmányát japán részről Mamoru Sigemicu külügyminiszter és Joshijiro Umezu tábornok, a szövetséges erők főparancsnokaként pedig Douglas MacArthur tábornok ellenjegyezte. Az Egyesült Államok hivatalos képviselőjeként Nimitz tengernagy volt jelen. A dokumentumot 1945. szeptember 2-án, vasárnap reggel 9 óra 4 perckor írták alá. Ekkor ért véget hivatalosan a második világháború.
Ami a szeptember 1. és a szeptember 2. között eltelt hat évben történt, az a világtörténelem eddigi legfeketébb fejezete. Sokan sokféleképpen megfogalmazták már, miért kell minden lehetséges eszközzel elkerülni egy újabb világégést, de talán senki nem tudta olyan egyszerűen és röviden szavakba önteni, mint Truman elnök a győzelmi beszédében: „mert a civilizáció nem élhetne túl még egy minden eszközzel megvívott háborút."
