A sokszoros túlerő okozta a Zenta vesztét

A bokszerlázadás leverése után az SMS Zenta 1902-ben és 1903-ban Dél-Afrika és Dél-Amerika között ingázott, többször is átszelve az óceánt.

A hajó sorsa továbbra is figyelmet érdemel, hiszen éppen az SMS Zentának jutott az a szerep, hogy az adriai tengeri háború első lövését 1914. augusztus 8-án, vagyis alig nyolc nappal az elsüllyesztése előtt leadja Antivari bombázásakor.

A Zentáról regényt író Csonkaréti Károly így foglalta össze a cirkáló feladatait: „Egy hete kerültek hadiállapotba Montenegróval, és azóta hol a Zenta, hogy a Szigetvár őrködött a kis királyság előtt. Arra vigyáztak, hogy ne érkezhessen utánpótlás Antivariba. Az osztrák–magyar haditengerészet a kialakult szokásjog alapján bejelentette, hogy blokád alá veszi Montenegrót, s így a nemzetközi hadijog értelmében a zár- vagy blokádszolgálatot ellátó hadihajónak jogában állt minden, a part felé vagy a tengerre igyekvő ellenséges hajót elfogni, rakományát elkobozni vagy elsüllyeszteni. A semleges lobogó alatt járó hajók pedig kötelesek voltak a hadihajó felszólítására megállni, hogy az átvizsgálja a rakományukat, és döntsön, továbbengedi-e őket vagy sem".

A Zenta augusztus 16-án is blokádszolgálatot teljesített az Ulan romboló kíséretében, amikor szembekerült a tizenhét egységből álló egyesült angol−francia hajórajjal. Az Ulan ekkor visszavonulót fújt, ám erre az öreg és lassú cirkálónak nem sok esélye lett volna. A parancsnok, Paul Pachner nem adta meg magát, inkább vállalta a harcot a sokszoros túlerővel szemben. Elkezdődött az első világháború első tengeri ütközete. A Zentának nem volt esélye. Az antant hajói egy negyed óra leforgása alatt megbénították a magára maradt cirkálót, majd gyilkos ágyútűzzel végezték ki.

A parancsnok így írt jelentésében az utolsó percekről: „Amikor láttam, hogy közeledik a vég, elrendeltem, hogy a bizalmas parancsokat és a titkos rejtjeleket dobják a tengerbe, vessék ki a torpedókat és nyissák fel a szelepeket; de már nem lehetett hozzájuk férni, egyrészt, mert nem volt rá idő, másrészt, mert a hajó a vízvonal közelében ért találat miatt süllyedni kezdett. Ekkor elrendeltem a hajó elhagyását."

Rögtön az első tengeri csata után folt esett azonban a támadók becsületén. Miután túlerővel könnyedén elsüllyesztették a magányosan küzdő osztrák−magyar hadihajót, a parancsnokok nem rendelték el a süllyedő hajóról menekülők kimentését. Az angolok a franciákra, a franciák az angolokra hárították a mentés feladatát, végül senki sem sietett a Zenta legénységének segítségére.

A tengeri ütközet túlélői négy-öt órányi úszás után érték el a montenegrói partokat, közben nagyon sokan vízbe fulladtak.

A legénység tagjai a partra érve sem érezhették biztonságban magukat, ugyanis az ellenséges montenegrói katonák még hadifogolyként sem engedték őket a szárazföldre lépni. Később csak a montenegrói király közvetlen utasítására mehettek ki a tengerből.

Végül a hajó háromszáztizenkét főnyi legénységéből százharminckilencen estek hadifogságba, vagyis százhetvenhárman hullámsírba vesztek. Közülük negyvenkilencen voltak magyarok.