Az ítélet napja

1943 októberében a szövetséges hatalmak már megállapodtak abban, hogy Németország kapitulációját követően felelősségre vonják majd a háborús bűnösöket. Ezt öntötte konkrét formába 1945. augusztus 8-án a londoni egyezmény, amely létrehozta a Nemzetközi Katonai Törvényszéket. Az első és leghíresebb ilyen bíróságot angol, francia, amerikai és szovjet tagok alkották, Robert Jackson főügyész vezetésével. A vádirat csupa olyan pontból állt, amik előtte ismeretlenek voltak a jogrendszerben: béke elleni bűncselekmények, háborús bűncselekmények, emberiség elleni bűncselekmények (kivégzések, népirtás), összeesküvés az előző három elkövetésére.

A probléma – gyakorlatilag nem létező jog alapján felelősségre vonni a bűnösöket – nagy fejtörést okozott, de a per olyan nemzetközi társadalmi alapkövetelmény volt, amely szükségessé tette a jogi alapok újragondolását. A megoldást az írott joggal szemben a természetjog kínálta, amely az erkölcsöt mint alappillért tartalmazza, s azt hirdeti: ha egy törvény (esetünkben a náci törvények) súlyosan aláássa ezt az alappillért, akkor nem tekinthető érvényesnek. Gustav Radbruch jogász a nürnbergi per előkészítéséhez használta ezt a formulát, törvénytelennek tekintve a Harmadik Birodalom jogrendszerét: „A pozitív írott jogszabályban rögzített és a hatalomtól biztosított jog akkor is elsőbbséget élvezne, ha tartalmilag igazságtalan és célszerűtlen, kivéve, ha a tételes törvénynek az igazságossággal való ellentéte oly elviselhetetlen mértékűvé válnék, hogy a törvénynek mint az igazságosság helytelen jogának meg kellene hátrálnia."  Ezzel ki is húzták a vádlottak alól az egyetlen olyan védekezési szőnyeget, amelyet egyébként mantraszerűen ismételgettek a perben: a törvények értelmében és parancsra cselekedtek. A bíróság eleve nem fogadta el az „ex post facto" érvelést, azaz hogy a vádlottak azért nem bűnösök, mert tetteiknek csak azok bekövetkezte után találtak büntetőjogi kategóriát.

A tárgyalássorozatot Nürnbergben tartották. A nyilvánvaló okon túl (az Igazságügyi Palota épülete túlvészelte a bombázásokat, így itt le lehetett bonyolítani egy monstre pert) a helyszínnek szimbolikus jelentősége is volt: Hitler kedvenc városában, a faji törvények megalkotásának szülőhelyén ítélték el a náci ideológia nevében milliók haláláért felelőseket. Az első (előkészítő) ülést 1945. október 18-án tartották. Az összesen 403 nyilvános tárgyaláson (amelynek csak a jegyzőkönyve több mint 15 000 oldalt tett ki) 236 tanút hallgattak meg, kétezernél is több írásos tanúvallomást tanulmányoztak, és minden lehetőséget megadtak a vádlottaknak, hogy védekezhessenek az ellenük felhozott vádak ellen. (Ez főleg Jackson főügyésznek volt köszönhető. Még az angolok is hajlottak volna a szovjetek ötletét elfogadni, akik egyszerűen statáriális bíróságot és azonnali kivégzést javasoltak. Az amerikaiak végül meggyőzték a szövetségeseket a jogszerű tárgyalás szükségességéről.)

Miután a legfőbb háborús bűnösök (Hitler, Goebbels, Himmler) öngyilkosok lettek, a szintén megvádolt Robert Ley − aki a munkaszolgálatot szervezte a náci rezsimben − a cellájában felakasztotta magát, a nürnbergi vádlottak névsora a következőképpen alakult: Hermann Göring (légügyi marsall, a Luftwaffe parancsnoka), Rudolf Hess (Hitler helyettese 1941-ig), Joachim von Ribbentrop birodalmi külügyminiszter, Wilhelm Keitel tábornok, Ernst Kaltenbrunner (a titkosszolgálat, majd a Birodalmi Biztonsági Főhivatal vezetője), Alfred Rosenber (Hitler és a náci párt főideológusa), Hans Frank (a lengyel területek kormányzója), Wilhelm Frick (belügyminiszter, majd a Cseh-Morva Protektorátus kormányzója), Julius Streicher (a zsidóellenes propaganda egyik vezéralakja, a Der Stürmer című antiszemita lap szerkesztője), Walther Funk (gazdasági miniszter), Karl Dönitz tengernagy (a haditengerészet parancsnoka), Alfred Jodl (a Wehrmacht vezérkari főnöke), Albert Speer (fegyverkezési miniszter), Erich Raeder (Dönitz elődje a haditengerészet parancsnokaként), Baldur von Schirach (a Hitlerjugend vezetője), Fritz Sauckel (munkaügyi főmegbízott, a kényszermunka-táborok “ellátója"), Franz von Papen (diplomata, egykori kancellár, majd alkancellár), Arthur Seyss-Inquart (Ausztria, majd Hollandia helytartója), Konstantin von Neurath (külügyminiszter, később a Cseh-Morva Protektorátus kormányzója), Hans Fritzsche (Goebbels propagandaminiszter fő munkatársa), Hjalmar Schacht (gazdasági miniszter), Martin Bormann (a pártkancelláriáért felelős miniszter). Utóbbi esete érdekes, miután személyesen nem volt jelen a tárgyaláson. A háború utolsó napjaiban eltűnt, a per kezdetekor pedig senkinek nem voltak megcáfolhatatlan bizonyítékai arról, hogy életben van-e vagy meghalt. (Halálának dátumát 1945. május 2-ára teszik, de ezt hivatalosan csak 1973-ban jelentették be − így a per idején Bormann valószínűleg már nem élt.) Távollétében fogták perbe és ítélték halálra.

A kezdeti bizonytalankodás után Jackson főügyész keményen és következetesen képviselte a vádat. Tudta, milyen új eszközökkel zúzhatja szét a vádlottak védekezését: a koncentrációs táborok borzalmát például nemcsak szöveges dokumentumokban mutatta be, hanem levetítette a szövetségesek által a felszabadított lágerekben felvett filmanyagot is, amely óriási hatást váltott ki a jelen lévő vádlottakból, közönségből és az újságírókból egyaránt. (A bíróság egyébként nemcsak személyek felett ítélkezett: bűnös szervezetnek mondták ki a náci párt vezető testületét, a Gestapót, a német biztonsági szolgálatot és az SS-t is.)

Az ítéletekhez a négy nemzet bíróinak legalább 3-1-es többségi döntése kellett. A legtöbb esetben a javaslatok egyeztek, a döntési arányt leginkább a szovjet bíró, Nyikitcsenko ellen alkalmazták, aki minden vádlottra halálbüntetést kért. Nagy vita zajlott a halálos ítéletek végrehajtásának módjáról is. A francia bíró kivégzőosztagot javasolt, az angolok és amerikaiak ingadoztak, végül a szovjet álláspont győzött: kötél általi halál.

Az ítéletet 1946. október 1-jén hirdették ki. Tizenketten (Hermann Göring, Joachim von Ribbentrop, Wilhelm Keitel, Alfred Jodl, Wilhelm Frick, Ernst Kaltenbrunner, Alfred Rosenberg, Hans Frank, Fritz Sauckel, Arthur Seyss-Inquart, Julius Streicher és – távollétében – Martin Bormann) halálbüntetést kaptak, hárman (Rudolf Hess, Walther Funk és Erich Raeder) életfogytiglani, négyen (Albert Speer, Baldur von Schirach, Konstantin von Neurath és Karl Dönitz) 10-20 évnyi börtönbüntetést kaptak, három vádlottat pedig (Hans Fritzsche, Hjalmar Schacht és Franz von Papen) felmentett a bíróság.

Hogy a tárgyalótermen kívül hogyan viselkedtek a vádlottak, miként vették le a bíróságnak tartogatott álarcot magukról, elég jól ismerjük. Burton C. Andrus ezredes, a vádlottak fogva tartásáért felelős parancsnok és G. M. Gilbert, aki a per ideje alatt pszichológusként foglakozott a foglyokkal, részletesen megírták tapasztalataikat. Andrus ezredes beszámolója szerint a vádlottak nagyon meg voltak rémülve az utolsó tárgyalás előtt. Az ítéleteket egyesével olvasták fel, és mindig csak az a vádlott tartózkodhatott a teremben, akire éppen kimondták a verdiktet. A parancsnok elővigyázatosságból hordágyat és kényszerzubbonyt is előkészíttetett. Andrus így emlékszik vissza az ítélethirdetés utáni pillanatokra: „Bár az elítéltek közül egyesek lehajtott fejjel tértek vissza zárkájukba, mindegyikük saját lábán ment. Csak Funk sírta el magát, amikor megtudta, hogy egész életét börtönben fogja eltölteni. Folytak a könnyei, amikor a cellaajtó becsapódott mögötte."

Gilbert – szakmájából adódóan – közelebbi viszonyban volt a rabokkal. 1967-ben megjelent Nürnbergi naplójának (Nurenberg Diary) utolsó bejegyzése október 1-jén íródott. Az ítélethirdetés (amelyen nem vett részt) után minden foglyot felkeresett a cellájában. Innen tudjuk, miként reagáltak az egykor rettegett nácik tárgyalásuk befejezésére. Fritsche megrendült, szédelgett és támolygott, majdnem elesett. „Magamon kívül vagyok, hogy most nyomban szabadlábra helyeznek, és nem küldenek vissza Oroszországba. Ez több, mint amit reméltem" – motyogta. Von Papen higgadtan és reálisan kommentálta szabadlábra helyezését: „Reméltem, de valójában nem számítottam rá. Űzött vad vagyok. Soha többé nem hagynak békében." Göring sápadtan, merev tekintettel csak egy szót mondott a pszichológusnak: „Halál!", majd zihálva megkérte, hogy hagyja magára. Hess idegesen nevetgélt, és közölte, nem tudja, mire ítélték, mert nem figyelt. Ribbentrop, aki a tárgyalás alatt arra célozgatott, hogy ha megússza, akkor vastag köteteket fog írni a nácik bűneiről, kábán járkált a cellájában: „Halál! Halál! Akkor hát nem írhatom meg az én szép emlékirataimat. Micsoda gyűlölködés!" Keitel vigyázzba vágta magát, amikor Gilbert belépett: „Kötél általi halál! Azt hittem, hogy legalább ettől megkímélnek." Kaltenbrunner is csak a „halál" szót tudta suttogva kimondani. Frank, aki a börtönben megtért, megbékélt a büntetésével. „Kötél általi halál. Megérdemeltem, számítottam rá." Rosenberg gúnyosan vihogott: „Kötél! Kötél! Ezt akarta, ugye?" – sziszegte az orvosnak. Streicher vigyorogva közölte: „Természetesen halál! Pontosan az, amit vártam. Maguk bizonyára valamennyien tudták már, előre!" Funk nem tudta felfogni, csak kóválygott a cellában és értetlenül motyogott: „Életfogytiglani börtön. Mit jelent ez? Csak nem tartanak börtönbe zárva egész életemben? Ugye, nem gondolják ezt komolyan?" Dönitz érezhetően nem tudta eldönteni, hogy szerencsésen megúszta-e a tíz évvel vagy háborogjon egy kicsit: „Tíz esztendő! Hát, mindenesetre tisztáztam a tengeralattjáró-háború ügyét. Az önök Nimitz tengernagya is elismerte: ön hallotta!" Raeder nem akart beszélgetni, az ítéletéről csak annyit mondott, hogy nem emlékszik rá. Von Schirach emelt fővel, de nagyon feszülten tért vissza cellájába: „Húsz! Jobb gyorsan meghalni, mint lassan."  Sauckel izzadt és egész testében remegett. „Halálra ítéltek, nem tartom igazságosnak az ítéletet. Én személy szerint sohasem voltam kegyetlen. De hát férfi vagyok, állom" – panaszolta, majd sírva fakadt. Speer idegesen nevetett: „Húsz esztendőt kaptam, hát, ami azt illeti, méltányos büntetés. Nem állapíthattak meg ennél enyhébb ítéletet, figyelembe véve a tényeket. Nem is panaszkodom." Jodl teljesen kivetkőzött magából. „Halál! Kötél általi halál! Hát ezt nem érdemeltem. Az, hogy halálra ítéltek, rendben van, valakinek viselni kell a felelősséget. De ezt…nem érdemeltem" – mondta elcsukló hangon. Seyss-Inquart mosolyogva közölte: „Kötél általi halál. Nos, tekintettel a helyzetre, nem is számítottam másra. Rendben van ez így."  Von Neurath dadogva közölte a 15 évnyi börtönt, Frick pedig csak megvonta a vállát: „Kötél. Nem is vártam mást."

A nürnbergi per számos kérdést vetett fel mind a jog, mind a nemzetközi politika területén. Furcsának tűnhet, de a per folyamán alkalmazott vádakat csak négy évvel később rögzítették hivatalosan. Az ENSZ 1950-es határozatában rögzítette a háborús és emberiség elleni bűncselekmények fogalmát és (ami különösen fontos volt a tárgyalás során) a személyes felelősség elvét. A náci háborús bűnösök pere így kiemelkedően fontos történelmi szereppel bír: új időszámítást nyitott a nemzetközi jogban.