Emlékállítás egy majdani emléktáblához

Életének és történetének első lapjai 1860. december 19-én a mai romániai Boksánbánya Teilor utcában íródtak, a fejezetek a Monarchia honvédségének laktanyáiban, honvédelmi minisztériumi irodáiban, a Nagy Háború cári seregeket feltartóztató harcterein, a világégés végéig a honvédelmi miniszteri bársonyszékben, s a két világégés között katonaírói, horgász és vadász szakírói kötetekben, ritka politikai szerepvállalásokkal, boldog családi hétköznapokkal folytatódtak. Mígnem a szálak az akkori budapesti, IV. kerületi Apponyi tér 1. (ma Ferenciek tere 2.) szám alatt, a Habsburg tulajdonban lévő Királyi Bérpalotában szakadtak el, a családi emlékezet, özvegy Serf Lajosné szóbeli közlése szerint.

„Apám, Katona Endre írta le: Arz Artúr tábornok - a Monarchia haderőinek vezérkari főnöke, Szurmay harctéri fegyvertársa - temetésén rengetegen voltak, külön állványt kellett építeni a ravatalnak. Az idős József főherceg - a „legmagyarabb Habsburg, Szurmay harctéri fegyvertársa, jó barátja - lóháton vezette a temetési menetet, s ekkor mondta apámnak Szurmay bácsi, hogy ilyen lesz az ő temetése is. Nem úgy alakultak a dolgok. Amikor Szurmay bácsi már olyan beteg volt, hogy nyáron sem tudott kijönni Mátyásföldre (ahol családi, nyaralótulajdonosi villájuk ma is áll), Blanka néni, Szurmay Blanka, a hadvezér egyik leánya a Csillaghegyi strand fölötti kis faházak közül bérelt egyet maguknak. 1944 nyarán, az esküvőm előtt nekünk is oda kellett kimennünk, bemutatkozni. Budapest ostroma bennünket a felvidéken, Pozsonytól nem messze, Éberhárdon ért. Oda írt nekünk egy nyolcoldalas levelet a nagynéném. Innen tudom, hogy bombázták Csepelt, az Andrássy úton ismét jár a földalatti, a Királyi Bérpalotát eltalálta egy bomba meg egy légi akna. Az utóbbi az Apponyi tér felőli részre esett, és így kigyulladt a ház földszintjén lévő Fratelli csemegeüzlet. Ez azért fontos, mert fölötte laktak Szurmay bácsiék. Blanka néni hálószobájától alig egy-két méterre csaptak fel a lángok. Aznap bombariadó miatt már háromszor kellett lemenni a pincébe. A saját lábán ment Szurmay bácsi, de a kimerültségtől belázasodott. S amikor megint riadót jeleztek, már nem is akart felkelni, mert nagyon izzadt és kimerült volt.

De miután a lángok felértek a második emeletig, mégiscsak felkelt az ágyból. Gondolhatod -írta a nagynéném - milyen volt az ott, a sötétben lebotorkálni a pincébe, közben meg gomolygott a füst.

Az oroszok Mátyásföldön és az Apponyi téren is keresték Szurmay Sándort. A nyaralóhoz, úgy tudjuk, egy olyan parancsnok ment a katonáival, aki talán az első világháborúban Szurmay legénye lehetett. Legénye, mert nem hadifogolyként, hanem a család segítségére levő emberként fogadta be. Ez a katona monda: amíg ő az embereivel itt lesz, a háznak, és a benne lévő értékeknek semmi bajuk nem eshet. Az utánuk érkezők azonban már pisztollyal lövöldöztek a velencei tükörbe. Akik pedig az Apponyi téren kutatták fel Szurmayt, az idős, halálosan beteg embert már nem bántották, nem akarták meghurcolni.”

A dunai birodalom legismertebb magyar hadvezérének, Uzsok hősének szíve 1945. március 26-án szűnt meg dobogni. A Pro Libertate Alapítvány őrzi „halottvizsgálati bizonyítványát”, melyen a temetés napja, „1945. március 28.” is látható. A március 27-én kiállított halotti anyakönyvi kivonatára megjegyzésként írták: „az elhalt a Vitézi Rend főszéktartóságának 2696/1929. számú igazolványa szerint a vitézi cím használatára jogosult volt. Az elhalt bárói címét és uzsoki előnevét a 266.969/1933-II. B.M. számú bizonyítvány igazolja. Dr. Kossuth Ferenc bejelentő” A Mária Terézia Katona Rend ügyvivője, vitéz Góthay Béla nyugállományú vezérőrnagy május 9-én kapta kézhez „vitéz Kossuth Ferenc” levelét: „Tisztelettel értesítem, hogy apósom, vitéz báró uzsoki Szurmay Sándor ny. vezérezredes, ny. honvédelmi miniszter, a Mária Terézia-rend lovagkeresztjének tulajdonosa f. évi március hó 26-án elhunyt. Temetése március 28-án volt a Kerepesi-út melletti temetőben, a családi sírboltban.”